Csehov: Sirály / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Az alaphang ez lesz: az emberi kapcsolatok ridegségének, ügyetlenségének, értetlenségének mollja. De megcsillan az is, ami mulatságos lehet az általános reménytelenségben.
Sirály Fotók: Rab Zoltán
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Sirályában majdnem egybemosódik az előadás eleje és Trepljov premierjének kezdete, előkészülete. A Katona József Színház Sirályában hasonló a helyzet. Ez erősen csábítana a két produkció összehasonlítására, de ellenállok. Keresztes Attila Csehov-előadása barátságos stúdiókörülmények között zajlik a nagyszínpadon, a közönség által két oldalról szegélyezve. (Mindig izgalmas kaland a nézőknek, ha színpadra léphetnek s ülhetnek.) Amikor érkezünk, a játszók már várnak bennünket. Elhaladunk Bartha László Zsolt mellett, aki a zongoránál ül és játssza Boros Csaba zenéjét, amelynek dallama minél többször tér vissza az előadásban, annál deprimálóbbnak hat. A többiek – Kádár Noémi, Bíró József például – a tribün szélén ülve nézelődnek. Mások, Korpos András, Henn János a színpadon sétálgatnak. A játékteret egyfelől a bársonyfüggöny zárja (milyen rongyos, stoppolt a visszája!), másik oldalról színpadfenéki vasfüggöny. Mindkettőt leengedték annyira, hogy fejmagasságban már takar. Nem hogy a tóra nincs kilátás semerre, semmire.
Az ügyelő szavára szerepbe helyezkednek a játszók: Mása (Varga Andrea) guggolva figyeli a zongorázó Trepljovot (Bartha László Zsolt). Medvegyenko (Henn János) megragadja ezt az alkalmatlan pillanatot arra, hogy virággal és piros szalagra fűzött karikagyűrűvel szerelmet valljon Másának. Persze minden kísérletébe belegyalogolnak a díszletmunkások, akik Trepljov darabjához rendeznek be hosszú, pástszerű színpadot. Az alaphang ez lesz: az emberi kapcsolatok ridegségének, ügyetlenségének, értetlenségének mollja. De megcsillan az is, ami mulatságos lehet az általános reménytelenségben.
Bartha László Zsolt fekete öltönyös Trepljovjában egyszerre lehet érzékelni az épp csak elmúlt legénytollat és a kopaszodás ígéretét, a sistergést és a melankóliát, a buzgólkodást és a tehetetlenséget. Zsebre dugott kéz, összehúzott felsőtest, dinamikus mászkálás, billegő járás kétfelé vetett lábakkal, zord arckifejezés, ácsingózó tekintet. Nagyon szépen, tisztán, egyszerűen mondja Nyinának: szeretem. (Van az elején egy kedves betétjük. „És ha én mennék magához, Nyina? Egész éjjel ott állok a kertjükben, és nézem az ablakát.” Erről óhatatlanul eszünkbe jut Rómeó és Júlia. Nekik is. A következő pillanatban rákezdik: Ó, Konsztantyin, miért vagy te Konsztantyin.) Bartha László Zsolt Trepljovja azt a megérést, megváltozást mutatja be a negyedik felvonásban, amit más előadásokban Nyina szokott eljátszani. Megöregedett. Meglassult. Lefogyott. Már nem lengenek ki ide-oda a végtagjai, szikárabb és zártabb lett. Kiegyenesedett, letisztult. Az eltelt két év nyomán a negyedik felvonás első percében is tudja már, hogy ma meg fog halni. Nem mondja, de búcsúzik: Medvegyenkótól öleléssel, Másának megsimítja az arcát. Akár meghitt rokoni gesztusnak is veheti, hogy nagybátyja, akihez szeretetteljes viszony fűzi, szintén ezen a napon távozik az életből. (Makra Lajos kifogástalanul hozza a jólelkű, kötött kardigános Szorin nagybácsit a szerepkonvenciók mentén.)
Bár nem ezen múlik Trepljov sorsa, de az előadás elején hübriszt követ el. Olyan előadást rendez a művéből, amellyel valóban lehet új formákat hirdetni. Látja is nagyon jól Arkagyina (B. Fülöp Erzsébet), Trigorin (Korpos András), de még a leesett állú Samrajev (Györffy András) is ezeket a szép, új formákat: Nyina (Kádár Noémi) fiatal, sudár, majdnem meztelen testét. Trepljov darabjának szövege teljesen elvész a mozgásszínházi performance-ban, amelyet Nyina a páston testközelben előad a nézőknek: nyújtózva, tekeregve, forogva. Trigorin – aki épp olyan görcsös férfinak hat Korpos András szisztematikusan merev alakításában, mint Trepljov – megmozdulni sem bír, ránézni sem mer az orra előtt hajladozó lányra. Dermedtsége bizonyára belső földindulást takar. Kosztya nem sejti, de a fiatal lány testiségének felmutatásával durva támadást intéz az anyja ellen, teljes frontvonalon. Azon nem lehet vitatkozni, hogy ki a jobb színésznő. De azon sem, hogy ki a fiatalabb, hamvasabb, feszesebb.
Megrázóan áll párba evvel a Nyina-produkcióval az a másik szcéna, amikor az egyébként is igen rossz passzban lévő Arkagyinával Trigorin szakítani szeretne. (Az asszony épp az imént vallott látványos és bűntudatot keltő kudarcot a fiával, Kosztyával.) Korpos Trigorinja az előbb még úgy tette el Nyina medálját, hogy óvatosan körülnézett, látja-e valaki. Mostanra azonban annyira feltunningolta magát, hogy meg is mutatja Arkagyinának az érmét, s a rá vésetett sorokat is felolvassa könyvéből. B. Fülöp Erzsébet ragyogó, elegáns nő (jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias), szeret színesen öltözni. Ebben a veszélyes pillanatban csodálkozva és érdeklődve rákönyököl a pástszínpadból kinőtt hosszú reggelizőasztalra. Csak a szemében látszik a zavar, az elbizonytalanodás, a könny kezdődő fátyola. Azután belefog visszahódító számába, amely mögül kiérződik a szűkölő félelem. Ritkán fordul ez elő, hogy az Arkagyinát játszó színésznőn egyszerre érhető tetten a szerepjátszás és ami mögötte van. Hogy a vásárhelyi Arkagyina kitűnő színésznő lehet, azt mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy ösztönösen olyan eszközhöz nyúl, amivel kibillenti Trigorint az elhatározásából. Energikusan vetkőzni kezd, hogy szakmai rajongását testileg tettre váltsa. Trigorinban a döbbenet szégyenkezésbe fordul, alighanem részvét és szánalom ébred benne. Melyik férfi néz szívesen szembe avval, hogy voltaképp csak friss húsra szeretne cserélni egy fiatalságát vesztett női testet.
Kádár Noémi Nyinája olyan, mint egy nyírfácska (berjozka). Úgy hajlik, ahogy fújdogál a szél. Kedves, naiv, de határozottan tudja, mit akar: Trigorint. Come backjét játszva a negyedik felvonásban már nincs szerepe Trepljov életében. Kosztyánk akkor lövi főbe magát, amikor Nyina az asztalon szavalja a réges-régi, debütáló Trepljov-opusz sorait. Nem játszhatott nagyon sok szerepet azóta, ha ezt még mindig tudja.
Érdekes, sőt megható Keresztes Attila egykori szatmárnémeti Három nővér-rendezésének Irináját, Varga Andreát hat év múltán Másává válván látni. Az akkori fehér, libbenő lányból fekete bőrkabátba öltözött, megviselt arcú fiatal nő lett, aki tehetetlen a saját céltalan érzelmeivel szemben.
Bíró József Dornja az egyetlen a színen, akire reális emocionális hatással vannak más emberek. Megrendíti Polina (Lőrincz Ágnes) felajánlkozása, alázatos kérelme annak tárgyában, hogy vegye őt magához. Megmerevedik, belső pánikba esik, amikor azt hiszi, hogy Mása mindjárt számon fogja kérni rajta az apaságát. (Mása 22 éves – szólja el magát Dorn doktorunk az egyik jelenetben. Pontosan tudja ő, hogy ez a lány mikor született, „napra megmondja korát”.) Bíró József karcos, életes nevetésű Dornja érzelmileg védtelen. Azért kellett elmennie Olaszországba, hogy távolra kerüljön ettől a boldogtalan közegtől. A negyedik felvonásban visszajött, de énszerintem nem fogja bírni itt. Ha egy módja van rá, már holnap visszautazik Veronába Genovába, és végleg elhagyja ezt a szerencsétlen országot.
Keresztes Attila érzékeny, tartalmas előadást rendezett színészekben gazdag társulatával Marosvásárhelyen. Olyat, ami új gondolatot adhat az embernek Csehovról, Sirályról, életről.
