Miniévad a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban
Ül az ember a gyergyói művház udvarán, sötét van, félelmetesen fújja a szél a fóliát, s a fényképre nézve szinte nosztalgiát érez az első felvonás iránt. Ilyen érzékletesen Három nővér még nem mutatta fel a nosztalgiaérzés hazugságát.
Három nővér Mathé Annamária, Vajda Gyongyvér, Bocsárdi Magor és Bartha Boróka Fotó: Bartalis Előd
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház 1984-ben alakult. A 35. születésnapot – jellemző módon – munkával, háromnapos miniévaddal ünnepelte a társulat.
A Figura a legkisebb színház Erdélyben, 26 ember dolgozik benne. A színésztársulat mindössze 9 főből áll, hat nő, három férfi. Ez a kis színház repertoárt visz a kb. 17 ezer lakosú, hegyek ölelte, hideg éghajlatú Gyergyószentmiklóson, ahol hozzávetőleg 15 ezren élnek magyarok. A népesség fogy, a Figura nézőszáma viszont gyarapszik, jelenleg közel 20 ezer évente. Ha hasonlítani akarom magyarországi kisvárosi színházhoz, elakadok. Nagyobb lakosságú kisvárosaink vannak kiemelt minősítésű színházakkal, saját színésztársulat nélkül, kisebb repertoárral, szórakoztató profillal. A Figura Stúdió Színház viszont művészszínház, alapító okiratában a kísérleti jelző is szerepel. Ha valami, akkor talán a 11 ezres lélekszámú Celldömölk Soltis Lajos Színháza említhető a Figurával egy lapon, mert az szintén amatőr színjátszóktól indult évtizedekkel ezelőtt, aztán lett idővel professzionális színház és szakmai műhely.
1984-ben a Temesvári Politechnikai Egyetemen frissen diplomázott műszaki értelmiségiek jöttek Gyergyószentmiklósra, s helyi fiatalokkal összefogva, Bocsárdi László vegyészmérnök vezetésével, B. Angi Gabriella névadása nyomán még abban az évben megalapították a város harmadik amatőr színjátszó csoportját, a Figura Kísérleti Színházat. Azóta több mint 150 bemutatót tartottak, s több száz színész dolgozott a produkcióikban. Ami azt is jelenti, hogy az erdélyi színházi életben itt is, ott is felbukkan egy-egy volt figurás, amint azt a kellően jószemű gyergyói színházlátogató ki is olvashatja a színház előcsarnokában álló fatörzsről, amelyen az összes, itt valaha szereplő színész nevét egy-egy kis fémtáblára vésték.
Albu István a Figura történetében a kilencedik igazgató. 2016-ban vette át a színház vezetését. Anyagilag sosem voltak túl jól eleresztve, a fenntartó a város, amely mostanában – számolva a magyar kormány támogatásával – már csak a fizetéseket és a ház üzemeltetési költségének felét állja. Az épület művelődési háznak készült az 1970-es évek elején, azóta nem is igen nyúltak hozzá; meglehetősen siralmas az állapota. Úgy tűnik, mostanában lesz forrás különféle felújítási munkák elvégzésére.
A színház homlokzatán a molinók az Abigail buliját és McDonagh Macskabaját hirdetik, valamint Elise Wilk Hideg című darabját, Négy valótlan történet Gyergyószentmiklósról alcímmel. Továbbá a Három nővért, a Mártírokat, a Drognaplót és A vágy villamosát. Ez utóbbiakat kínálta a miniévad, plusz a Kövekkel a zsebében című kétszemélyes sokszereplőst, a Figura repertoárjának rangidős, 2015-ös darabját. Most játsszák el 48. alkalommal a színészek: Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László. Az anyagiak és az energiák miatt háromnaposra korlátozott miniévadba nem került be a Goda Gábor és Hudi László alkotta Füst, avagy a színház elfoglalása című előadás, amely a teljes társulatot kiállítja. Felvételről látva is megkapó a produkció személyessége. A színészek a szó szoros és átvitt értelmében is szembenéznek közönségükkel, valamint saját magukkal: az elvárásaikkal, a vágyaikkal.
Kövekkel a zsebében Kolozsi Borsos Gábor és Moşu Norbert-László Fotó: Jakab Lóránt
De most végre rögtön kilyukadok a Három nővérnél. Minél többet alszom rá, annál rendkívülibb este volt. Albu István rendezésében a Figura úgy tette magáévá Csehov darabját, hogy felolvadt benne. Magától értetődik, hogy ha egy ekkorka társulat Csehovba fog, akkor vendégeket kell hívnia hozzá, esetleg egy-két szereplőt ki is kell húzni, tapintatosan és koncepciózusan. Nagy Csongor-Zsolt érkezett megroggyant Csebutikin doktornak, aki a vonzó fejlécű Tri griba (Három Gomba) nevű újságot olvasgatja. A harmadik felvonásban a saját zsebóráját töri össze fatuskóval – a lányok édesanyjától kaphatta-szerezhette. Andrejt Bocsárdi Magor játssza nem is annyira vendégként, ha figyelembe vesszük, hogy a fiatalember itt született Gyergyóban, figurás családban. Bocsárdi Magor nem csupán Andreje az előadásnak, hanem zeneszerzője és zenésze is: konkrétan egy zenész-Andrej, aki szavak híján ötperces hegedűszólóval fejezi ki fájdalmát és kiúttalanságát a harmadik felvonás végén.
Három nővér Bocsárdi Magor és Nagy Csongor Zsolt Fotó: Bartalis Előd
Fedotyikot és Rodét „leszerelte” a produkció, amitől számbéli hiányosság mutatkozhatna az első felvonás 13 fős ünnepi asztalánál, de mégsem, mert ezúttal a hosszú asztalfőn szimbolikusan a Prozorov szülők ülnek, az egyik végen a papa, akit a mellszobra képvisel, a másikon a mama hűlt helye: van, aki rá emeli poharát. Helyet foglal a társaságban Anfisza is – ahogy Tamás Boglár fekete pamutharisnyájára rátapad az elnyűtt fekete szoknya, annak észre sem vett kényelmetlensége egy egész létérzést sejtet –, aki erősen nagyot hall, már csak azon praktikus okból is, hogy a kihúzott Ferapont helyett majd legyen kivel beszélgetni Andrejnak.
Az első felvonás az előcsarnokban játszódik. Kötelekkel megerősített zöld fólia takar szinte mindent – az oszlopokat, szobrokat, bútorokat. Mintha akik innen elköltözni vágynak, egyben magukkal vinni is szeretnének mindent – az egész színházat. A néhány sor szék, amelyen a közönség ül, a színház bejáratának széles üvegajtóin át az utcára néz. Tömbházak, parkoló, kétsávos út, néhány fenyőfa. Amikor Faragó Zénó Versinyinként dicséri az itteni éghajlatot, kedvenc fájaként a szelíd nyírfa helyett a fenyőt nevezi meg. Ahogyan a fejével int felénk, az is világos, hogy mi vagyunk azok, akik ebben a szürke, unalmas városban, ahol három nyelvet beszélni felesleges luxus, a reményt jelentjük. Majd többen és többen leszünk talán. Versinyinünk egyébként fekete lovon érkezett a ház elé, s aztán később azt is látjuk, amint Moşu Norbert-László láthatósági mellényes Kuliginja biciklivel fut be, Boros Mária Natasája pedig taxiból száll ki.
Ünnep van, Vajda Gyöngyvér Másája a Ruszlán és Ludmilla kötetét ajándékozza a húgának – hátha Irina is bezsong a zöld tölgytől a tenger szögletében. Fodor Alain Leonard csöppet sem katonás alkatú Tuzenbachja egy üvegtéglát hoz az ünnepeltnek, Szoljonij pedig galambot, formás kalickában. Protapopov nevét darabhossziglan nem képes megjegyezni senki, leszámítva Natasát, aki valószínűleg Protapopovtól szült gyerekeket; a második felvonásban várandós, a negyedikben pedig már nem is igen leplezi viszonyát a városi elöljáróval.
Az első felvonás az apja halála után nyomás alól felszabaduló, s azóta – esetünkben – lefogyott Andrej zenés lánykérésével zárul, majd a közönség átvonul a stúdióterembe, ahol két oldalról nézzük a páston hószerű hóban álló, derékig érő Moszkvát: a Vaszilij Blazsennij és a Szpasszkaja Básnya, valamint néhány lehangoló lakótelepi ház makettjét. (Az egyik tömb pianínót rejt.) Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még azt is látom színpadon, Márton Erika díszlet- és jelmeztervező jóvoltából, amit Ferapont – illetve ezúttal a helyébe lépő Anfisza, Tamás Boglár – elmesél: Moszkván át kifeszítettek egy kötelet. Kolozsi Borsos Gábor Szoljonija farsangi maszkban állít be Máthé Annamária Irinájához, s amikor udvarolni kezd, még talán nem is tudható biztosan, hogy nem Tuzenbach ő. Kis híján megerőszakolja a lányt. Ezt Natasa szótlanul és tétlenül végignézi, majd úgy viselkedik a sógornőjével, mintha az, hogy együtt látta Irinát Szoljonijal, feljogosítaná a lány zsarolására. Olga a gimnáziumi értekezletről majdhogynem kézen fogva jön haza Kuliginnal. Bartha Boróka Olgája egy csodálatos, bakfislelkű vénlány, aki az első felvonásban lelkesen pislogott Versinyinre, de már a vacsoránál megértette, hogy kénytelen lesz lemondani új férfiideáljáról. A második felvonásban jobb híján épp kész beleszeretni a hozzá vonzódó sógorába. Kuligin cinkos közelségétől Olga zavartan boldog, Irina döbbenten nézi.
A harmadik felvonásra a nagyterembe megyünk, ahol a színpadon áll a tűzvész kellős közepén a Prozorov ház váza, és a vörös fényben foltokban olvad rá a nejlonfólia. Zsákokban ruhák, Kuligin biciklivel hordja vödröstül a vizet az oltáshoz, Andrej hegedül. Ide vándorolt most az a motívum, hogy Versinyin felesége ismét öngyilkossági kísérlettel mozgósítja férjét. (A színdarab egy-egy részlete új helyet talált magának ebben az előadásban.) Natasa behozza és leteszi a ruhakupac tetejére az emlékezetes, zöld öves szettjét az első felvonásból. Túl van ő már az akkori divaton. Cigivel mászkál – mintha ő gyújtotta volna fel a várost –, Olga rémülten slagozza az eldobott csikket. Ezúttal – Fedotyik helyett – Versinyin égett le porig, alig tud most Másával turbékolni, köhög a füsttől. A harmadik felvonás nemcsak tűzvészt hoz, hanem nagy erejű őszinteségkatasztrófát is.
A vágy villamosa Fotó: Bartalis Előd
Az utolsó felvonás a színház zárt belső udvarán játszódik, amelynek emeletnyi falait a már ismert zöld fólia borítja. A szereplők felénk fordulva állnak, ülnek, nincs szemük, csak napszemüvegük. Kihűltek, elfogytak, talán már el is felejtette ki-ki a maga Moszkváját. Balra hátul ott a nagy képkeret, amelyet Andrej Irinának ajándékba adott, benne az ember nagyságú fénykép: az első felvonásban készült, a boldogan ugráló Irináról. A kereten ott fityeg az összetöpörödött fekete lufi – azt még Natasa hozta az ünnepeltnek annak idején. Ül az ember a gyergyói művház udvarán, sötét van, félelmetesen fújja a szél a fóliát, s a fényképre nézve szinte nosztalgiát érez az első felvonás iránt. Ilyen érzékletesen Három nővér még nem mutatta fel a nosztalgiaérzés hazugságát.
A miniévad másik igen figyelemreméltó produkciója A vágy villamosa a fiatal Botond Nagy színrevitelében. Az előadás a maga erőteljes víziójával sok mindenről beszél a magányosság, az önzés, a közöny, az egymás meg nem értésének feltett szándéka tárgyában. Milyen plasztikus tud lenni például egy tucat álló ventilátor, nem pusztán a nyári meleg kifejezéseként. Markáns rendezői színház ez, amely lehetőséget ad arra, hogy Bartha Boróka Marilyn Monroe mintázatú Blanche Dubois-ja átélhesse és kifejezhesse mindazt, amit ebben a szerepben a szakmailag és formátumát tekintve arra hivatott színésznő átélhet és kifejezhet.
A vágy villamosa Bartha Boróka és Kolozsi Borsos Gábor Fotó: Biró István
Marius von Mayenburg darabja, a Mártírok Keresztes Attila rendezésében szintén különleges látványt és térformát hoz: a stúdióban a falak mentén egyetlen sor szék fut körbe a nézőknek. Középen betölti a teret egy fém állványzat, fölötte neoncsövek alkotják a mennyezetet. Hol itt, hol ott gyúlnak fények, de minden hideg, rideg. Ilyen az a világ, amelyet a főszereplő, Gedő Zsolt Benjáminja a gyanús vallási szenvedélyével igyekszik felfűteni iskolájában, ahol az ő különös lázadása nem egy áldozatot szed. Furcsák és idegennek hatóak valamennyien a hősök, időbe telik, míg rájövök, hogy a színészek gombszeme is hozzájárul ehhez – barna kontaktlencsét viselnek valamennyien. Éles részletek ragadnak meg, miközben az összértelmet, az átfogó rendezői gondolatot nem érzékelem.
Mártírok Faragó Zénó és Máthé Annamária Fotó: Jakab Lóránt
A Drognapló szintén egyszemélyes lázadás színpadi megfogalmazása. Fodor Leonard Alain Kubiszyn Viktor műve alapján, színészkollégája, Faragó Zénó rendezésében a drogfüggésről beszél, táncol, liheg, rángatózik, izzad, fetreng. A fiatal színészt nézni – ez komoly szakmai ívvé rajzolódik három nap alatt. Tuzenbach szerepében még bátortalannak és haloványnak látszott. A Mártírokban a főhős barátjaként kitűnt a figurateremtéssel: Georgjának suta bájt kölcsönzött az, amilyen természetességgel élte meg alávetettségét a kapcsolatban.
Általában is különösen érdekessé tette a miniévadot, hogy a kilencfős társulat minden színészét több szerepben, olykor teljesen különböző karakterekben vehettük szemügyre. Például a Versinyint rutinos házasságtörőnek játszó Faragó Zénó, aki a Mártírokban az iskolaigazgatót adta ingerült fensőbbséggel, A vágy villamosa Stanley Kowalskijaként bizonyult a legátütőbbnek. Gedő Zsolt a Mártírok bongyor fejű, erős szemöldökű, kisportolt alkatú, sok energiával és indulattal közlekedő Benjaminja költői figurát játszik A vágy villamosában: Blanche halott férjét. E nemben pazarul táncol ülve egy széken.
Máthé Annamária különleges színészi személyisége izgalmassá tette az egyre szomorúbban vágyakozó Irina Prozorovát, miközben a Mártírokban egyedül a tanárnő dühére látszott építeni a színésznő. A szintén vonzóan érdekes karakterű Tamás Boglárból most sajnos nem sok jutott nekünk nézőknek, csak Anfisza. Kolozsi Borsos Gábor lépett fel a legtöbbször – négy előadásban is szerepelt magabiztos színpadi jelenléttel, s Szilágyi Mírával találkozhattunk csupán egyszer, A vágy villamosa mérsékelten belemenős Stellájaként.
A Füst című előadásban van egy jelenet, amikor Máthé Annamária sztetoszkóppal a kezében elvegyül a közönség soraiban, s aki akarja, meghallgathatja a szívverését. Ez a miniévad olyan volt, hogy szabad füllel is lehetett hallani a gyergyói színészek szívverését.
[1] „Két-háromszáz év múlva kifejezhetetlenül gyönyörűen csodálatos élet lesz a földön. Ilyen élet kell az embernek, de hát amíg ez nincs, addig is meg kell érezni, várni kell, álmodni róla, készülni rá.” (Versinyin, Három nővér, I. felvonás)
