Márton Gyula: Csinibaba – Nagyváradi Szigligeti Színház, Városmajori Színházi Szemle
Első látásra remek ötlet elkészíteni a Csinibaba színpadi változatát. Hiszen az elhangzó zeneszámok ma is ismertek, a retró napjainkban is hódít.
Kocsis Anna és Sebestyén Hunor
Bő negyedszázada mutatták be a mozik Tímár Péter filmjét, amely a korszak egyik legnagyobb sikere lett. Ami nemcsak a több mint félmillió nézőn mérhető le, hanem azon a retróhullámon is, amelyet annak idején elindított. Pedig a Ki mit tud?-re készülő fiatalok történetén keresztül a Kádár-rendszer hétköznapjait görbe tükörben láttató filmben egyetlen korabeli sláger sem az eredeti formájában hangzott el, hanem sajátos áthangszerelésben, „újragondolva”, nemcsak zeneileg, de szemléletét tekintve is átfogalmazva. S miközben arról zajlottak esztétikai viták, hogy az alkotók iróniája a kort érinti-e, vagy azokat, akik nosztalgiával tekintenek rá, egészen új közönségréteg csodálkozott rá a kilencvenes évek egyik legfontosabb alternatív zenekarára, a Kispál és a Borz-ra, illetve annak a filmben énekesként, színészként is szerepet vállaló frontemberére, Lovasi Andrásra.
Első látásra remek ötlet elkészíteni a Csinibaba színpadi változatát. Hiszen az elhangzó zeneszámok ma is ismertek, a retró napjainkban is hódít, a sokszereplős történet adaptációja a társulat jelentős részének munkát ad, s valószínűsíthető, hogy a közönségsiker nem marad el. Csakhogy a színpad nem élhet olyan stiláris, formai ötletekkel, mint a film, s nem egyszerű a Tímár-féle filmnyelv teátrális pandanját megtalálni. A negyedszázada újragondolt dalokat aligha szerencsés elővenni (vélhetően a jogdíj korlátaiba is ütközne), az viszont kérdés, hogyan lehet mai szempontból ismét újrafogalmazni azokat. (És ez utóbbi természetesen nemcsak zenei szempontból dilemma; az is felvetődik, ma máshogyan nézünk-e a Kádár-korszakra, mint a kilencvenes évek végén.) S ha netán nem a dalok átformálásával próbálják megadni az alkotók az előadás alapkarakterét, akkor az a kérdés, mi ad formát, stílust az egyébként igen egyszerű, ám szét-szétfolyó, inkább a klipek, mint a drámák dramaturgiáját követő történetnek.
Sajnos nem írhatom, hogy ezekre a kérdésekre Novák Eszter nagyváradi rendezése választ ad. Az előadásban a dalok gyakorlatilag eredeti formájukban hangzanak el (a hangszerelés legfeljebb pragmatikus okokból módosul), az első felvonásban ráadásul kísérlet sem történik arra, hogy az egyes számok teátrális értelemben is a játék csomópontjaivá váljanak. Itt a szereplők egyszerűen eléneklik a régi dalokat, a legtöbbször reflexió nélkül – és anélkül, hogy az eredeti kontextuson túlmutató jelenetek, tablók szerveződnének köréjük. Ugyanakkor a dialógusok sem kapnak eredeti teátrális formát, amely a játék egészének stílust adhatna – inkább nehezen követhető eklektika jellemzi az egyes jelenetek megvalósítását. Hol a szelíd irónia, hol az éles stilizálás, hol a jobb-rosszabb poénok egymásutánja, hol a realisztikus tónus dominál.
Ami alighanem szükségszerű következménye a játékstílust alapvetően meghatározó színházi nyelv hiányának – hiszen Márton Gyula szövege voltaképpen alig több egy váznál, amelyet az előadásnak kellene formával és tartalommal megtöltenie. A közhelyes cselekményben a mellékszálak szeszélyesen burjánzanak, ugyanakkor a történet keveset halad előre (és amikor igen, akkor is kiszámítható irányban). S mivel Novák Eszter rendezése ezt a vázat nem fedi el tartalmas és invenciózus játékötletek sorával, az előadás maga is meglehetősen kiszámítható, a stiláris eklektika pedig ötletszerűnek érződik. Ráadásul a Csinibabára is jellemző az, ami általában igaz a nagy létszámú társulatot foglalkoztató szórakoztató produkciókra: az alkotók figyelnek arra, hogy mindenkinek legyenek olyan pillanatai, amikor az ő figurája kerülhet középpontba, mindenkire essen némi reflektorfény, s minél többen énekelhessenek is. Ennek következtében a bemutató majd három órányira nyúlik, több jelenete felcserélhető vagy elhagyható lenne, s ahhoz, hogy mindennek ellenére mindvégig élvezhető és szórakoztató maradjon, nemcsak a forma, de a feszesebb struktúra, a jó tempó és a játékötletek sokasága is hiányzik.
Ez utóbbi téren a második felvonásban kétségkívül változás következik be: itt összetettebbé válnak a zenés jelenetek, amelyek többször csomópontként montírozzák össze a széttartó szálakat, s néhány esetben szellemes „színpadi klippé” változnak. Így a második részben több a szórakoztató és invenciózusan tálalt jelenet, feszesebb a tempó, strukturáltabb a játék – de a játékmód itt is eklektikus, az erős pillanatokat sokszor felejthetőbbek követik. Ehhez hozzájárul az is, hogy a színészek is váltakozó sikerrel keresik hangjukat – mind énekben, mind prózában. Vannak, akiknek dolgát a szerepük elmosódottsága nehezíti, és olyanok is, akik a kevéssé szellemes verbális humor buktatóit küzdik le nehezen. Néhányan túlzottan élesen emelik el a jelenteket, míg mások túlságosan is a háttérben maradnak. És szerencsére vannak olyanok is, akik profitálnak abból, hogy a történetnek nem igazán van központi figurája, aki köré a játék egésze szerveződne, így ideig-óráig a saját karakterüket tudják középpontba emelni. Balogh Attila Bajkon Úrként nemcsak az álomvilágban rekedt széplélek karakterét teremti meg színesen és szórakoztatóan, hanem a figura fokozatos változásának, alakulásának ívét is felrajzolja. Dimény Levente és Firtos Edit groteszk tónusokkal élő, igazán stílusos, a „szatír-áldozat” viszonyt idézőjelek közé tevő párosa pedig akár kiindulópontot is jelenthetett volna egy stilárisan egységesebb, összeszedettebb produkció számára. Mellettük kitűnik még Gajai Ágnes, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi és Törteli Nadin karakterteremtő képessége, stílusérzékenysége, valamint Sebestyén Hunor erőteljes, formátumos énekhangja.
Minden fenntartásom ellenére természetesen érzékeltem, hogy a Csinibaba komoly sikert aratott a városmajori vendégjátékon, s biztos vagyok abban, hogy nincs ez másképp Nagyváradon sem. Ami elgondolkodtatott arról, hogyan, miként változik a korszellem. Úgy fest, negyedszázaddal ezelőtt még jót nevettünk saját nosztalgia igényünkön és/vagy azon a korszakon, amelyre nosztalgiával gondolunk, ma pedig mintha már mást sem akarnánk, csak nosztalgiázni. Aminek nyilvánvalóan megvan a maga oka, de annak feltérképezése már meghaladná e recenzió kereteit.
