Interjú Kiss Tamás kolozsvári színművésszel
Kiss Tamás a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának fiatal színésze. Három éve, hogy színesíti játékával az erdélyi főváros teátrumának előadásait. Többek között a Rómeó és Júlia, Rokonok, az Elektra, a Macbett, a Hamlet, az Oidipusz, az Állatfarm, a Hegedűs a háztetőn, valamint az Édes Anna előadásaiból ismerhetjük. Az UTE Festen a produkciók különlegességeiről és kihívásairól, illetve a nemzetközi fesztiválon látott előadások élményeiről beszélgetettünk.
Az Elektra előadásában Oresztész karaktere valamennyire háttérben van, de amikor megjelenik, akkor erőteljesen árad belőle a határozottság, a hidegvérűség. Mennyire volt nehéz a karakter megformálása?
Botond Nagy rendezésében az, hogy egy „báránybunda”-térben játszunk, magában hordozza az áldozatiság motívumát. Ebben a térben Oresztész egy motoros, bosszúálló angyalként jelenik meg. Próbáltam arra figyelni, hogy túlságosan ne játsszak rá erre, és ne akarjak túl bosszúéhes lenni. Igyekeztem keresni egyfajta egyszerűséget, letisztultságot, ami szerintem az egész előadás nyelvezetére érvényes, így a szövegmondásra is. Ez amiatt fontos, hogy a szöveg mögötti gondolatok jussanak el a nézőhöz. A próbák elején igyekeztem élvezetet találni abban, hogy én igazából tudom, hogy mit fogok csinálni. Tehát onnantól kezdve, hogy megjelenek a színen, végig tudom, hogy nekem ez a végzetem. Eleve erre vagyok determinálva: meg fogom ölni az anyámat, és meg fogom ölni Aigiszthoszt – így van bennem egyfajta nyugalom.
Oresztész: Kiss Tamás Fotók: Biró István
Amikor szembenézek, találkozok az anyámmal – akit Györgyjakab Enikő játszik –, akkor persze van a figurában egyfajta elbizonytalanodás. De igyekeztem végig az emberi oldalát kihozni, közben a letisztultságát és a nyugalmát próbáltam megkeresni. Az a koncepciónk, hogy a bosszú angyala vagyok, és a néző valahol legbelül tudja, hogy hidegvérrel gyilkolni fogok. Olyan vagyok, mint egy éhes vadállat, de csak később teszem meg azokat a lépéseket, amelyekkel türelmesen bosszút állok apámért. A próbafolyamat alatt figyeltem a partnereimet, hogyan dolgoznak. Mivel nagyon kevesen voltunk – hatan játszottunk –, kialakult egy nagyon izgalmas, intim légkör köztünk. Nagyon erős kölcsönös bizalommal voltunk végig egymás felé, és gyakran visszajeleztünk egymásnak, hogy kívülről nézve mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Egymás keresésében segítettünk igazából.
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Shakespeare történetét nem éppen klasszikus módon állította színpadra. Ebben alakította Rómeót, az egyik címszerepet, Román Eszterrel. Ahogy néztem az előadást, már akkor felvetődött bennem: nemcsak a játéktérben, hanem mögötte is nagyon komoly munka ment. Mekkora kihívás volt a backstage-ben a gyorsöltözésekben? Az akrobatikus részek mennyire voltak nehezek, miközben a szöveget is kell mondani? Mi történik a kulisszák mögött?
Mint a sportban, amikor készenléti állapotban várja az ember a pisztoly hangját, a start előtt. Például az első Rómeó-Lőrinc barát jelenet előtt nekem az a végszó, hogy Bogdán Zsolt kollégám leesik a földre. Előttem fekete függöny-takarás, így nem látom. Hasalva fekszem, gyakorlatilag startpozícióban, vagy készenléti pozícióban figyelem kukucskálva, hogy Zsolt – azaz Lőrinc barát – lába mikor jelenik meg, és akkor pontosan szaladok be a jelenetbe. Komoly kihívás a térben bátran játszani úgy, hogy közben vigyáznom is kell a nézőre, a partnerre, és magamra, meg jelenetenként a fényhiány miatt a pontos érkezések is kihívást jelentettek. Azonkívül rengeteg gyors öltözés van, ami fokozza az adrenalinszintet: az ember el tud-e idejében készülni? Fut ki, gyorsan húzzák le róla a gatyát, megint fut ki, gyorsan vesz fel valami mást, egyből fut is vissza. Olyan, mint amikor a triatlonban kijönnek a vízből, és akkor egyből húzzák fel a cipőt, a gatyát, és ülnek fel a biciklire és kezdenek tekerni. Valami ilyesmihez tudom hasonlítani. A kötélhinta-jelenet azért izgalmas, mert mindig a meglepetés erejével hat a nézőkre. Egy kötélen van gyakorlatilag egy ilyen kis ülőke, és amikor ez fentről belendül, akkor Román Eszterrel – vagyis a Júliát játszó színésznővel – együtt belengünk a nézők fölé.
Kiss Tamás és Román Eszter – Rómeó és Júlia
Valamennyire egy picit lefékezem vagy tompítom ezt a lengést közben, hogy ne lendüljön túl. Ha valami olyan fizikai cselekvést csinálok a színpadon, ami fizikailag igénybe vesz, akkor ott egyszerűen nem lehet nem jelen lenni! Amikor felmászom arra a kötélre, vagy amikor legfelül, több méterrel vagyok a nézők feje fölött, ott tűpontosan, nagyon-nagyon jelen kell legyek. Ennek az az izgalma és élvezete is egyben, hogy miközben csinálok egy ilyen mutatványt, ami egy kicsit veszélyes is, közben játszok egy gyönyörű Shakespeare-jelenetet. Óriási élvezetet okoz, hogy ezt a kettőt egyszerre tudom csinálni. Kielégíti egy csomó vágyamat ez a jelenet, és ilyen szempontból nagyon szeretem. Fizikailag is rákészülést igényel, az előadás előtt mindig jól bemelegítem az ízületeimet, hogy ne legyen gond. Harminchétszer játszottuk az előadást. Még soha nem volt gond, tehát soha nem estünk le vagy ilyesmi, mert arra nagyon-nagyon vigyázunk, hogy ezt meg tudjuk csinálni. Eszterrel szeretjük a mozgás-részét is az előadásnak. Van egy pókember-lefordulás, ott mindig szorítok. A legnehezebb részénél egy kézzel tartom meg magam. Nemcsak, hogy megtartom magam, hanem még így fentről – gyakorlatilag ülő helyzetből – teljesen fejjel lefelé kerülök. Amikor így sikerül, és Eszterrel össze tudjuk érinteni a lábunkat, akkor szoktam egy juhúúú!-t kiáltani magamban.
Milyen volt ifj. Vidnyánszky Attilával közösen dolgozni ebben az adaptációban? Van egy kézmozdulatsor, ami többször végigkíséri az előadást. Az mit jelent?
Sokféle dolgot lehet értelmezni. Attila nem minden esetben mondja el nekünk – legalábbis ezt tapasztaltam –, hogy mi mit jelent. Egy színésznek sokszor nem kell tudnia azt, hogy amit ő hozzátesz az egészhez, az pontosan mivel bővíti az összképet. Sokszor a nézőnek a fejében kell, hogy összerakódjanak a képek, jelentések. Nekem van erre egy olvasatom – természetesen mindenkinek más a maga olvasata. Az előadás elején – amikor jönnek be a nézők –, akkor Váta Lóránd kollégám egy hosszú monológot, cirkuszi beszédet tart. Mesél a gyerekkori élményeiről, amikor kicsi gyerek volt, és a cirkuszban mit látott Sepsiszentgyörgyön. Abból a szövegből is nagyon sok motívum is bekerült, és később többször is megjelenik a szövegben. Közben ott fent Eszterrel, mint Ádám és Éva vagyunk jelen. Egy kicsit így vagyunk beállítva, de ez például nem volt kimondva. Valamennyire azért érezzük, hogy mi valószínűleg kívülről ezt jelenítjük meg, hiszen zöld levelek között vagyunk, és testszínű fürdőruhában játszunk, így csináljuk ezt a kézmozdulatot.
Ott van az alma is jelenetenként, tehát úgy gondolom, hogy mindenképpen az édenkertre utal. Valamiféle harmóniában sodródunk az előadásban, de igazán nem tudjuk ezt megélni, és nem tud beteljesülni a mi történetünkben. Nagyon közel van hozzá a nászéjszakajelenet, de onnantól már megyünk lefele a lejtőn. Igazából a kis kezes etűd nekem sok emléket behoz, miközben csinálom, de hogy ez konkrétan mit jelent, az szerintem a nézőre van bízva. Attilával meg nagyon jó volt együtt dolgozni. Hihetetlen, hogy milyen sokrétű alkotó és milyen bátran vállalja meghazudtolás nélkül a saját vízióját és világát. Ezt nagyon tisztelem benne. Remélem lesz még alkalmam dolgozni vele.
A Rokonok előadásban a Takarék tisztviselőjét alakítja. A szereppel mi volt a kihívás? Milyen volt a közös munka a rendezővel, Bocsárdi Lászlóval?
Mindenképpen egy karakterről beszélünk ennél a figuránál. Azt vettem észre a munkáim során, hogy külön tudom választani azt, amikor egy szereplőnek a bőrébe bújok és karakterként létezem attól a felfogástól, amikor én magam vagyok a szereplő. Ez igazából egy apró switch a szerephez való viszonyban. Teljesen soha nem lehetek a szerep – vagyis lehetek, de akkor a bolondokházában kötnék ki –, valamennyi távolság mindig van, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy színházat csinálunk. A különbség pont ebben a távolságban van. Amikor nem karakterként viszonyulok a szerephez, olyankor én vagyok a szerep és azokban a helyzetekben és viszonyokban, amit a darab meghatároz, de nem távolítom el magamtól. A Rokonok esetében ez a kis szereplő mindenképpen egy tőlem távolabb álló karakter. Amikor Bocsárdi Lászlóval megtaláltuk ezt a hangot, akkor az nagyon sokat tett hozzá a létezésemhez a színpadon. A testemen és a jelenlétemen kívül a hangommal vagyok leginkább jelen ebben az előadásban. Talán az az egyik ilyen fontos dolog, ami eljut a nézőhöz, és emiatt elkezd gondolkodni.
Vajon miért beszél így? Vajon miért van ez? Akkor egy csomó gondolatot elindít benne. Alapvetően valahogy úgy éreztük, hogy találó ez a fajta hang a karakterhez. Igazából az egész abból indult ki, hogy nagyon erősen suttog, mert megpróbál a Pista szereplőnek – akit Viola Gábor alakít – így alámenni, mint a házaló ügynökök. Törekszem arra, hogy belevonjam őt egy kis panamába, ami csak annyi, hogy alá kéne írjon egy peres ügyben egy szerződést. Hát milyen főügyész az, akinek nincs hitele, nincs szerződése a bankkal? Lacival a próbafolyamat során többször is téma volt Brecht, az előadás játékmódja miatt is. Kifele játszunk és a nézőt megpróbáljuk úgy bevonni, hogy gondoljon valamit arról a témáról, amit játszunk, hogy felébredjen a kritikai gondolkodása és ne süppedjen bele a székbe, értse meg az indítékokat. Laci gyakran mondogatta, fontos, hogy tudjuk, mi a jelenet témája, és a témát játsszuk, ne a szerepet.
Kiss Tamás és Román Eszter – Édes Anna
Szabó K. István rendezésében látható volt az Édes Anna az UTE Festen. Az 1958-as Fábri Zoltán-filmhez hasonlítva, ebben az adaptációban sok karakter – köztük Patikárius Jancsi is – nagyobb hangsúlyt kapott. A néző sokkal többet láthat abból a folyamatból, ahogy Patikárius Jancsi becserkészi a szürke kisegérke Annát. Jancsit figuráját mennyire tudja karakternek elképzelni?
Jancsi szerepét nem képzelem el annyira karakternek – az előző gondolatomra visszatérve. Inkább magamban próbálom egy kicsit megkeresni azt a fajta piperkőcséget, amilyen ő, nagyobb váltásokkal: egyik pillanatban kedves, másik pillanatban ordítozik Annával. Alapvetően azt próbálom megkeresni, hogy hogyan tudom Annát úgy észrevenni, ahogy egy ilyen fickó venné észre. Másik érdekesség Patikárius Jancsi figurájában az, hogy ő azért ilyen, mert fél. Fél a visszautasítástól, és félne valószínűleg egy normális helyzetben, ahol Anna nem cseléd lenne, hanem egy kiegyensúlyozott, normális polgári életet élő lány. Annában egy ilyen helyzetben szerintem fel sem merülne, hogy Jancsival legyen bármi is, hiszen ez egy kis piperkőc fiú. Ezért gondolom azt, hogy Jancsi egyfajta félelemből építkezik, legalábbis én abból próbálok építkezni. Vajon engem szeretnek? Vissza fognak utasítani? Elfogadnak? Ezekből a félelemekből csinálja ezeket az éles váltásokat.
Nem minden este van jelen a fesztiválon, melyik előadás hatott önre a legerősebben?
Amit játszottam, azok közül a Rómeó és Júlia hatott rám színészként. Nézőként pedig a szlovénok előadása, a The Children, de úgy mondom ezt, hogy van még pár előadás hátra. Szerettem, ahogy idősebb, tapasztaltabb színészek nagyon letisztultan és szépen építkezve ebben a színészközpontú előadásban dolgoztak. Egyszerűen csodálom nézni, hogy három ilyen kiváló, tapasztalt színész játszik. Azt, ahogyan bölcsen magáévá tud tenni, hatása alá tud vonni egy ilyen nagyon szomorú és egy kicsit futurista – egyben filozofikus – történetet. Szeretem a tapasztalt és idősebb színészeknek azt a fajta nyugalmát, amiből tudnak játszani, mivel még fiatal vagyok, így érzem, hogy sok mindent reflexszerűen az energiámból, a mozgékonyságomból próbálok megoldani. Ezen elkezdtem tudatosan dolgozni. Emiatt valahogy annyira tudom tisztelni, amikor mondjuk egy színész csak ül és létezik. Nem csinál sok mindent, de az a kevés, amit tesz, az a legfontosabb és legteljesebb, ami csak abban a pillanatban történhet. Nagyon-nagy örömmel tölt el, ha ezt nézhetem, a részese lehetek.
