Interjú Ladányi Júliával
Ladányi Júlia 2019-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja.
Ladányi Júlia mint Rozika az Úri muriban fotó: Kiss László
Egy Veszprém melletti településen, Hajmáskéren nőtt fel, a középiskolai tanulmányait már a fővárosban, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végezte, majd elsőre felvették a Színművészetire. Az előző (2024/2025) évad végén Vörösmarty-gyűrűs lett, nemrégiben pedig a Legjobb Női Főszereplő díját érdemelte ki az eSzínház Fesztiválon. A Horváth Csaba rendezte Úri muriban Rozika szerepének megformálásáért kapta az elismerést a neves szakemberekből álló zsűritől.
Azon gondolkodtam, vajon egy már tapasztalt, mégis pályakezdő színésznőnek hatványozottan jól jönnek az efféle elismerések?
Érdekes, de talán pont a lehető legjobbkor jönnek ilyen dolgok az ember életébe. Amikor önértékelési problémákkal küzd, vagy felerősödnek a szakmával kapcsolatos dilemmái. Más jelentése van egy közönségdíjnak, és megint más a saját kollégáidtól elismerést kapni. Egy kezdő színésznél talán természetes, hogy elgondolkodik azon, vajon érdemes-e a továbbiakban ezzel foglalkozni, hiszen még nem késő váltani. Elkezdhet egy új hivatást, annak ellenére, hogy jó néhány éve már benne van. Szóval ezek a díjak megerősítettek, hogy jó úton járok.
Téged efféle dilemmák között találtak meg az elismerések? Még a váltás is megfordult a fejedben?
Talán addig jó, amíg megkérdőjelezzük saját szakmaiságunkat, létjogosultságunkat. Alapból szigorú elvárásokkal vagyok magam felé, ha valami nem tökéletes, az zavar. Az évek alatt megtanultam, hogy ebből vissza kell vennem, mert túlmegy az egészséges határon. A fehérvári létem második évében komolyan elgondolkodtam azon, hogy végleg hátat fordítok a szakmának. Tele voltam kérdésekkel, kétségekkel, szorongtam, bezárkóztam, végül – mondhatjuk – a kollégáim billentettek vissza a valóságba. Talán ennél szebb dolog nem is történhet egy társulaton belül. Onnantól könnyebben egyenesbe hoztam magam.
Ma már máshogy dolgozol? Esetleg bátrabban?
Egészen máshogy. Ha egy rendező kér tőlem valamit, rögtön az értelmet keresem benne, és szóvá merem tenni, ha valamilyen rendezői koncepcióval nem értek egyet. Egyáltalán nem biztos, hogy jogos az észrevételem, és azt is tudom, hogy nem szabad agresszívan ragaszkodnom a saját elképzeléseimhez. A fehérvári színház kifejezetten jó adottságokkal rendelkező színház, olyan kollégákkal, akikkel álom együtt dolgozni. Hadd emeljem ki a Hegedűs a háztetőn próbáit, ahol tényleg úgy működtünk, mint egy igazi család. Szeretem, hogy vidéki színház lévén mindenféle műfajban megmutatkozhatunk; ebből lehet a legtöbbet tanulni.
Sokszor meséltél korábban arról, hogy az énekléssel voltak problémáid. Mára ez is megváltozott?
A Mágnás Miska előadás mondhatni megváltást hozott még évekkel ezelőtt. A rendező, Telihay Péter, és Réti Anikó korrepetitor nagyon kellett ahhoz, hogy most ezt mondhassam. Csodálatos volt a közös munka, velük megértettem, talán mégsem vagyok sikertelenségre ítélve. Mindemellett tisztában vagyok azzal is, hogy rengeteget tudnék még fejlődni.
Marcsa, a szolgálólány szerepében a Mágnás Miskában
Ha már fejlődés: a sok kétség ellenére, amit a beszélgetésünk elején említettél, mostanra megérkeztél egy olyan színészi lelkülethez, amire szerinted szükség van?
Mostanában elég sokféle szerepet kapok. Most látom igazán, miről szól ez az egész, és hogy miért akartam erre a pályára lépni. Amennyire lehet, az egyetem is felkészített erre, de most tapasztalom igazán a lényegét. Szerencsém volt, hogy az egyetem utolsó két évében több színházban lehettem gyakorlaton, így sokféle munkába belekóstolhattam. Ez segített eldönteni, merre induljak el.
Mi az az elv, amit soha nem szabad színészként elfelejteni?
Hogy gondolat nélkül nem működik semmi. Semmit nem ejthetünk ki a szánkon gondolatok nélkül. Minden szónak értelme van, nem véletlenül írta le a szerző. Ha nem értjük, azt a közönség észreveszi.
Kinek a véleményére hallgatsz, ha a szakmaiság a kérdés?
Lábodi Ádám színész a vőlegényem, így természetesen rá hallgatok, közelebbi kollégáimra, illetve a szüleimre is. Emlékszem, Pécsett volt bemutatóm, amikor az előadás után odajöttek hozzám anyáék, a kezembe nyomtak egy óriási virágcsokrot, és miközben nyújtották át, azt mondták: „Valljuk be Julcsika, ez nem a te szereped volt!”. Őszintén szólva teljesen igazuk volt, magam sem szerettem a darabot, előfordult ilyen is.
Ilyenkor mi történik? Hogyan lehet úgy benne lenni egy karakterben, hogy közben belül mégis kissé idegennek hat?
Meg kell találni azt a pontot, amivel közelebb kerülhet hozzád. Előfordul olyan, hogy a színész nem érti, miért rá osztották az adott szerepet, sőt, még ötlete is lenne, hogy kinek illene jobban a társulatban. Vagy egyszerűen felteszed a kérdést a rendezőnek, aki jó esetben ad rá egy megnyugtató választ.
Amikor Székesfehérvárra kerültél, nem voltál zavarban a nagy nevektől?
Valamiért a legelején jóval magabiztosabb voltam, mint manapság. Félhettem volna akár Gáspár Sándortól is, akivel a Bűn és bűnhődésben dolgoztam. Talán érdekes, hogy ma sokkal inkább zavarba jövök, ha vele játszom. A tisztelet persze az elején is megvolt, de úgy érzem, sokat változtam a kezdetekhez képest, de ma már nagyobb felelősségnek érzem, hogy vele vagyok egy színpadon.
Tizenkét évesen álltál először színpadon, méghozzá a Veszprémi Petőfi Színházban rendezett Legyetek jók, ha tudtok! Leonettájaként. Mindig olyan magától értetődően mesélsz erről az időszakról. Tényleg olyan egyértelmű volt minden?
Valószínűleg azért beszélek róla magától értetődően, mert mindenféle rákészülés nélkül jött a dolog. Valójában egy barátnőm miatt vettem részt a castingon, végül Nagy Viktor rendező engem válogatott be a gyerekszínészek közé. Tehát nem az történt, hogy jó előre kitaláltam, hogy megszerzem Leonetta szerepét, hanem egyszer csak belecsöppentem. Sokra nem emlékszem, leginkább a kollégák kedvessége, a közösség jó hangulata maradt meg. Dominek Anna sokat foglalkozott velem, és ott játszottam először együtt jelenlegi kollégámmal, Kuna Károllyal. Ennyi idő elteltével már érdekes visszatekinteni az előadásra. Nem mondhatom, hogy ne járt volna sok nehézséggel. Jó tanuló voltam, de kiváltképp a magyartanárom nem örült neki, hogy a próbák miatt kimaradok az iskolából. Végül a gimnáziumot már Pesten kezdtem el, a Vörösmartyban, ami egy drámatagozatos gimnázium. Ez egy nagyon fontos és tudatos lépés volt. Az intézmény jó híre annakidején családi barátokon keresztül jutott el hozzánk. Így tudtunk arról, hogy Szemenyei János a Vörösmartyba járt, onnan vezetett az útja a színművészet felé, és előttem volt Molnár Áron példája is. Végülis nyolcadikban nem volt kérdés hogyan tovább, jelentkeztem, és felvettek.
Ahogy a Színművészetire is…
Így van. Csak Budapestre adtam be a jelentkezésemet, úgy éreztem, se Kaposvárhoz, se Marosvásárhelyhez nincs közöm. Ha nem vesznek fel akkor az SZFE-re, valószínűleg többet már nem próbálkozom, mert akkor nem igazán hittem magamban. Novák Eszter, aki felvett az osztályába, azonban bízott bennem.
Már másodszorra tér vissza, hogy a környezeted erősebben hitt benned, mint te…
Eszterrel valamennyire már ismertük egymást, ugyanis a gimnázium alatt dolgoztunk együtt a Centrál Színházban. Akkoriban meg is kérdezte, mik a terveim a jövőt illetően. Én Horváth Csaba fizikai színházi osztályába szettem volna jelentkezni, de ő abban az évben pont nem indított osztályt. Az első rostán szörnyű voltam, túlságosan ki volt találva minden versem, monológom, nagyon beállított, mondhatni „megcsinált volt” az egész. A második rostára úgy mentem, hogy tudatosan elfelejtettem, mi történt az elsőn. Működött. Visszatérve Novák Eszterre, a színészmesterségről szinte mindent tőle tanultam, ugyanakkor az egész gondolkodásom, személyiségfejlődésem szempontjából is meghatározó volt.
Dorothy alakítójaként az Óz, a csodák csodájában
Mesélj egy kicsit az Óz, a csodák csodája Dorothyjáról, ami úgy tudom, szerepálmod volt…
Igen, ráadásul rég itt volt körülöttem, végül Székesfehérváron talált rám, Widder Kristóf rendkívül különleges rendezésében. Gyakorlatilag három hét alatt raktuk össze a minden tekintetben bonyolult előadást. Rengeteg szöveg, sok dal és tánc, a végére nagyon elfáradtam, de élveztem. Amikor egyetemista voltam, a Vígszínházban ment a darab, rengeteget játszották. Szilágyi Csenge volt Dorothy, és a rendkívül nagy előadásszám miatt a szerepet le szerették volna kettőzni. Ennek kapcsán merült fel az én nevem is, de hamar világossá vált, hogy nem fog működni a dolog. Kiderült, hogy olyan valakit keresnek, aki nemcsak az Ózban, hanem más előadásokban is játszik, főként szoprán szerepeket. Én nem vagyok szoprán, így a legnagyobb lelki nyugalommal tudtam elengedni ezt a lehetőséget. Abban az időben, a színházi gyakorlatom idején több helyen is játszottam.
Nagy önbizalmat adhatott, hogy sok színházban számítottak rád…
A legmagabiztosabb a kezdetekben voltam, azóta csak bizonytalanabbá váltam, de talán ez így van rendben. Viszont, ahogy a beszélgetésünk elején is említettem, a pozitív visszajelzések átsegítik az embert a nehézségeken, még ha sok is a kétely. Jelenleg Dolhai Attila a színházunk igazgatója, aki a zenés színház kiemelkedő alakja. Felmerül bennem a kérdés, hogy esetleg kezdjek el megint énektanárhoz járni? Vagy amit nyújtani tudok, az elég lesz? Vajon az énekhangom fogja meghatározni, hogy megfelelek-e, vagy sem? Persze szívesen képzem magam, de a megfelelés kérdése erősen jelen van.
Mi a helyzet a filmezéssel?
Jó lenne! Külön szakmának tartom a filmezést és a színházat, és már az előbbibe is volt alkalmam belekóstolni, de egyelőre komolyabb lehetőség nem talált meg, pedig nyitott lennék rá. Ha hívnak, elmegyek castingokra, de az a tapasztalatom, hogy jórészt ugyanazok a színészek kapják meg a filmszerepeket. Persze tudom, hogy itt kitartásra van szükség.
Mint Gutrune A Nibelung-lakóparkban
Jelenleg mit próbálsz? Mi a következő bemutatód?
Januárban kezdjük el Zsótér Sándorral a Sirályt próbálni. Nagyon izgatott vagyok. Korábban már dolgoztunk együtt, hasonlóan meghatározó élményre számítok. Viszont most, az év vége felé kifejezetten kevés előadásom van, az első néhány pihenőnapon nem találtam a helyem. Folyamatosan azt éreztem, hogy valahol lennem kellene, de sehol sem vagyok igazán. Végül elkezdtem készülni a karácsonyra. Van időm kikapcsolni, sokat sütök, amit imádok csinálni. Januárban pedig jöhet a Sirály.
