Interjú Paolo Antonio Simioni-val
Gyakran mondom a színészeknek, hogy ahhoz, hogy megőrizzék művészetük valódi jelentését, emlékezniük kell arra, hogy a színészet az emberi létezésről és a világhoz való viszonyunkról szóló igazság egyik legmélyebb kutatási formája.
Paolo Antonio Simioni a Kecskeének c. filmben
Mi inspirált arra, hogy a színészet felé indulj el?
Lehet, hogy furcsán hangzik, de úgy gondolom, hogy az első lépésem a művészi pálya felé a Tao Te King elolvasása volt. Tizenegy éves koromban édesanyám adott nekem egy régi kiadású példányt ebből a kínai filozófiai műből, amely valódi szenvedélyt ébresztett bennem a kutatás és a tudás iránt. Nem sokkal később felfedeztem a színházat, és rájöttem, hogy a színészi lét még a filozófiánál is átfogóbb tapasztalat, hiszen egyszerre kapcsolja össze az intellektuális, érzelmi és emberi dimenziókat.
Gyakran mondom a színészeknek, hogy ahhoz, hogy megőrizzék művészetük valódi jelentését, emlékezniük kell arra, hogy a színészet az emberi létezésről és a világhoz való viszonyunkról szóló igazság egyik legmélyebb kutatási formája.
A színészet mellett tanítasz is. Mitől különlegesek a szemináriumaid, mit kapnak tőlük a résztvevők?
A Sztanyiszlavszkij-hagyomány harmadik hullámához tartozom, amely Susan Batsonon keresztül jutott el hozzám, aki Stella Adler tanítványa volt. Amikor felkértek, hogy véglegesen költözzek az Egyesült Államokba, nemet mondtam, mert úgy éreztem, hogy az én küldetésem Európában van.
Ennek megfelelően azonnal elhagytam azokat a technikai elemeket, amelyek túlságosan az amerikai kultúrához kötődtek, és az olasz színházi hagyomány elemeivel egyensúlyoztam ki őket. Úgy gondolom, a színészek értékelik azt, hogy egyensúlyt keresek az amerikai módszer szinte tudományos mélységű elemzése, valamint egy sokkal kézzelfoghatóbb, kevésbé pszichologizáló, inkább mesterségbeli szemlélet között.
Olasz–magyar művészeti kollektívát alapítottál. Mesélnél erről a projektről? Mi inspirált a létrehozására, és mire vagy a legbüszkébb az eddigi eredmények közül?
A EuAct projekt 2009-ben született Berlinben, majd Budapesten teljesedett ki, köszönhetően Tóth Anna munkájának, aki a három gyermekem édesanyja. A projektet Sardar Tagirovsky-val együtt hoztuk létre.
Magyarországon szerencsém volt rendkívüli tehetségekkel találkozni, például Béres Miklóssal, Berki Zsófival és Wrochna Fannival, akik olasz művészekkel – köztük Gianmaria Martinival és legfőképpen Alessia Pelegrinoval, aki módszerem egyetlen valódi örököse és a legfőbb technikai támaszom – együtt alkotói közösséget hoztak létre. Tehetségüknek köszönhetően óriási inspirációt jelentettek annak a több száz színésznek, akikkel az évek során találkoztunk a szemináriumainkon.
Mindannyian összetett személyiségek és önálló világlátással rendelkező alkotók vagyunk, ezért már önmagában az is kisebb csodának számít, hogy ilyen hosszú ideig együtt tudtunk működni. Dolgoztunk nemzetközi kulturális intézetekkel, gyakran a Külügyminisztérium támogatásával, kiemelt szerepet kaptunk az Olasz–Magyar Kulturális Évad programjaiban, és rezidens programokon vettünk részt az Odin Színháznál.
Legutóbbi előadásunk, az Elsinore – amely a Hamlet újragondolása – részt vett a Mittelfesten, Olaszország egyik legfontosabb nemzetközi fesztiválján. Később teljesen újraírtam a Hamlet-mítoszt, és létrehoztam annak jelenlegi, hűvösebb, meditatívabb változatát, amely reményeim szerint hamarosan Magyarországon is látható lesz. Ahogy a produkcióink többsége, ez az előadás is háromnyelvű. Nemzetközi közegben nőttem fel, Európából érkező művészekkel dolgoztam együtt, ezért ez számomra természetes közeg. Meggyőződésem, hogy erre a nyitottságra ma nagy szükség van Magyarországon.
A Birodalom című sorozatban láthattunk. Milyen kapcsolatban állsz a karaktereddel, és milyen volt a munka a produkcióban?
Amikor megkaptam a jeleneteket a casting felvételhez, elolvastam őket, és azonnal azt mondtam magamnak: „Akarom ezt a szerepet.” Arra kértek, hogy az öt jelenetből válasszak egyet, én viszont mind az ötöt elküldtem. Már akkor tudtam, hogy kiváló forgatókönyvnek köszönhetően hatalmas élmény lesz, – és valóban az lett.
Nagyszerű stábbal dolgozhattam együtt, de különösen lenyűgözött Kovács Dániel rendező munkája. Képes nyugodt légkört teremteni, miközben maximális koncentrációt tart fenn a forgatáson. Rendkívüli érzéke van ahhoz, hogy támogassa a színészek munkáját, és a megfelelő instrukciókkal felszínre hozza a bennük rejlő lehetőségeket. Láttam a végeredményt, és úgy gondolom, van valami zseniális abban, ahogyan dolgozik.
Nagyon megszerettem Gianni karakterét. Bár nem tartozik a főszereplők közé, úgy érzem, jelentős hatást fog gyakorolni a történetre, különösen a második epizódban. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy igazán nagy összhang alakult ki köztünk Márkus Lucával.
Paolo Antonio Simioni és Márkus Luca
Korábban olyan magyar produkciókban is szerepeltél, mint az Inferno vagy a Hunyadi. Milyen tapasztalatokat szereztél? Szeretsz Magyarországon dolgozni?
Magyarországon forgatni mindig öröm számomra. Mivel elsősorban Olaszországban dolgozom, ahol a színészek helyzete egyre nehezebb, különösen értékelem azt a kölcsönös tiszteletet, magas szintű professzionalizmust és minőség iránti elkötelezettséget, amelyet itt tapasztalok.
A Hunyadi forgatásán döbbentem rá igazán arra, hogy a magyar szakemberek felülmúlják a külföldi kollégáikat. Nem véletlen, hogy Budapest mára a nemzetközi filmipar egyik legfontosabb központjává vált.
De magyarországi élményeim közül a Kecskeének (Guido’s new life) című rövidfilm forgatása áll a legközelebb a szívemhez Nógradi Maya rendezésében, akinek a poétikáját és művészi érzékét teljes mértékben osztom.
Az Inferno más jellegű élmény volt. Egy ilyen méretű produkcióban a színész néha úgy érzi magát, mint egy apró fogaskerék egy hatalmas gépezetben. Ugyanakkor mély benyomást tett rám Ron Howard és Tom Hanks szerénysége és embersége. Teljes természetességgel ültek be a stáb többi tagja közé ebédelni, mindenféle sztárallűr nélkül. Az ilyen pillanatok mutatják meg igazán egy ember nagyságát.
Van egy történetem is erről, ami számomra kicsit kínos. Az első forgatási napomon teljesen elmerülve a gondolataimban besétáltam a sminkes utánfutóba, leültem a helyemre, és fel sem tűnt, ki ül mellettem. Egyszer csak valaki felállt, odalépett hozzám, és kezet nyújtott. Tom Hanks volt. Észrevette, hogy nem ismertem fel, ezért ő mutatkozott be nekem. Fantasztikus ember. Én pedig teljes katasztrófának éreztem magam abban a pillanatban.
Mely mérföldköveket tartod a legfontosabbnak a szakmai utadon?
Nehéz egyértelmű fordulópontokat kijelölni, de néhány mégis kiemelkedik. Az első, hogy 15 évesen Susan Batson legfiatalabb tanítványa lettem. Később, 29 évesen rendezőként részt vehettem Olaszország legrangosabb fesztiválján, a Festival dei Spoletón, mentorom, Marco Maria Tosolini támogatásának köszönhetően.
Meghatározó állomás volt az is, amikor a Cinecittàban elkezdhettem az első színészcsoportjaim mentorálását, majd 32 és 35 éves korom között létrehoztam a EuAct közösséget.
Szintén fontos mérföldkő volt a donQ performanszstílus megszületése, a Figura Humana című alkotás Alessia Pellegrinóval, amely a milánói Expóhoz kapcsolódott, valamint az együttműködés a Genovai Nemzeti Színház korábbi vezetésével.
Számomra azonban a legfontosabb mégsem egy-egy eredmény vagy szakmai siker. Hanem valami, ami mindvégig velem maradt, láthatatlanul, de állandóan: a költészet iránti szeretetem. Az események jönnek és mennek, de ez az egyetlen dolog, amely mindig biztos iránytűként szolgált számomra.
Milyen terveid vannak a közeljövőre, és milyen hosszú távú célokat tűztél ki magad elé?
Jelenleg egy fontos átmeneti időszakban vagyok. Régi projekteket zárok le, miközben új ötleteken dolgozom. Ezek érintik a színészi munkámat, a performanszművészethez való visszatérésemet, valamint a videószínház területén folytatott kísérleteimet is.
Mivel ezek a projektek még nagyon korai szakaszban vannak, egyelőre nem szeretnék túl sok részletet elárulni róluk. Maradjunk annyiban, hogy a babona és a szerencse kedvéért még egy kicsit magamban tartom őket.
