Beszélgetés Sipos Aliz Menta festőművésszel
„Amikor az állatkertben sétáltam, észrevettem, hogy a tigriseknél az üvegen vannak állati gesztusok sárból. Az egyik lánytigrisnek, Lénának le is fotóztam a »festményét«. Egy gyönyörű gesztussorozat, konkrét kompozíció volt a mozdulataiból.”
Sipos Aliz Menta
Bemelegítő kérdés: Hogyan kezdődött nálad a festészet?
Van egy korai története erről a családomnak. Még nem nagyon tudtam beszélni, de nagyon sokat rajzoltam. Persze csak ilyen firkákat, meg krikszkrakszokat. A keresztapáméknál voltunk, és mind a két kezembe fogtam egy-egy babamaroknyi ceruzát, és közben elaludtam. A ceruzák kiestek a kezemből, de én még álmomban is szorítottam őket. Aztán ebből az lett, hogy egész gyerekkoromban festettem, meg rajzoltam, és olyan 6-7 éves korom körül elkezdtem járni egy művészeti alapfokú iskolába, Mátészalkán. Már ott is azt gondoltam, hogy ha nagy leszek, akkor festőművész leszek. Édesanyám egyébként nagyon tehetségesen festett és rajzolt. Azt hiszem, a története nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egész életemben támogató volt az alkotói utammal kapcsolatban. Azóta több diplomája van, és képzőművészet-terapeutaként tevékenykedik. Nemrég elkezdtünk a világ nagy kortárs múzeumaiba ellátogatni együtt.
Miért pont ez a stílus? Miért pont azt fested, amit festesz?
Már gyerekkoromban pályáztattak mindenféle versenyre. Szerencsére sok sikerélményem volt: mindig vagy első voltam, vagy különdíjas. Különdíjas akkor lettem, ha furcsa volt, amit csináltam. Gyakran nyúltam szimbólumokhoz vagy szürrealizmusba hajló képalkotáshoz. Illetve Fábiánné Kenyeres Magdolna, az én primer mesterem, figuratív képeket festett, de borzasztóan expresszíven. És ő arra tanított, hogy a festészet az egy nagyon lendületes, dinamikus dolog: nagy ecsetvonásokkal, sok anyaggal, és ez lehet a magja annak, hogy tulajdonképpen ez az absztrakció felé íródott nálam tovább.
Van ez a határtalanság érzete az embernek a képeid kapcsán.
Az abszolút képek általában nyitott kompozíciójú képek, tehát nem határolja le a vászonnak a mérete, a néző úgy érezheti, „túlnyúlik a kép a saját határain”. Irányai vannak, amik nincsenek lezárva, és a tér minden dimenziójába továbbgondolható.
Ez a te életednek is egyfajta jellemzője, hogy túlnyúlsz, vagy túl akarsz nyúlni a dolgokon?
Nem tudom ezt teljesen elválasztani attól, ahogy a világban működöm: sokszor érdekel, mi van a látható vagy a kijelölt kereteken túl. Nem a határok átlépése miatt, hanem mert ritkán érzem lezárt egésznek a dolgokat, és gyakran fedezek fel kimeríthetetlenséget, mintha minden több lenne annál, mint ami érzékelhető. De olyan mértékű határtalanságot, mint a festészetben, nem engednék meg magamnak más területeken.
Tömbösített darabosság
Akril, olaj, 60×80 cm feszített vásznon, 2024 (Magántulajdonban)
Mit tapasztalsz, hogyan reagál a közönség erre az intenzív jelenlétre? Volt-e olyan olvasat, ami kifejezetten meglepett a saját munkáddal kapcsolatban?
Igen. Az egyik, ami meg szokott lepni, amikor úgy reagálnak a képekre, mintha én mertem volna először ezt csinálni. Pedig időben már jóval túl vagyunk azon, hogy ez egy avantgárd dolog legyen. A mai kortárs nyelv középpontjában nagyon más dolgok állnak. Ennek ellenére a mai napig találom magam olyan helyzetekben, hogy a képeim megbotránkozást okoznak. Mintha még egy kicsit transzgenerációsan hordozná magát ez a fajta irányzat, és valahol ez a 3T dolog még mindig élne. Ha pedig a kortárs központi művészeti nyelvet nézem, akkor valahol a képeim anakronisztikusak. A másik, ami nagyon érdekes nekem, hogy van egy típusú vásárlóm, akikben érzelmileg van egyfajta lezártság. Ők például kihelyezett érzelemként kényszert éreznek arra, hogy vegyenek tőlem képeket, mert felszabadító számukra, ahogy én szublimálom ezeket az érzéseket vagy intenzitásokat, amiket ők valamiért nem tudnak vagy nem akarnak megélni. Miközben nem olyan típusú vagy karakterű emberek, akikről azt gondolnám, hogy ilyen művészeti alkotások között akarnak létezni.
De nem lehet, hogy azért is botránkoznak meg páran, mert ez mindig is egy kicsit peremvidéke lesz a képzőművészetnek?
De, én is ezt érzem, csak nem tudom értelmezni, hogy miért, mert annyi újhullámos, digitális, konceptuális, satöbbi szélsőség van. És mégis ez a fajta absztrakció egy kicsit outsider dolog. Holott nagyon sok alkotója világhírű, és nagyon drágán kelnek el a műtárgypiacon az ilyen képek, bár ennek a rendszernek a mechanizmusa is egy másik kérdéskör. De mégis, ha az ember ránéz egy ilyen képre, akkor megkérdezi magától, hogy amúgy mit is látunk. Itt az érzékelésre, a tapasztalásra meg az érzelmekre kell hagyatkoznia az értelmezésnél, ami szerintem egy sajátos aspektusa. Az egyik szakdolgozatom írásakor sokat foglalkoztam az absztrakt művek műbefogadási mechanizmusával, pl. Theodor W. Adorno, Pierre Bourdieu vagy Rudolf Arnheim munkássága nyomán.
Nekem mindig azt sugallják a képeid, hogy nem szabad megalkudni. De van olyan, amikor megpróbálsz a szélesebb közönség fejével gondolkozni? Vannak megküzdési, megfelelési akadályaid?
Vannak, és próbálom ezeket leküzdeni, mert az a tapasztalatom, hogyha megtörténik ez a fajta betüremkedés, akkor az a kép nem lesz jó.
Festettél már olyan képet, amin azt érezted, hogy érvényesül ez a betüremkedés?
Nagyon sokat elkezdtem, de nem festettem végig. Ezek a soha el nem készült képek. Mert amíg nagyon idegesít a kép, addig nincs kész, és ezek borzasztóan idegesítő képek. Viszont itt valamilyen személyes, belső iránytű diktál. A közönség ennek ellenére persze nekem is fontos. „Amíg az alkotó érdekelve van, a dolog fennáll, ha az érdek nincs többé, a dolog elenyészik” – mondja Hamvas Summa Philosophiae Normalis című művében. Szerintem a képeim feladata, hogy megtalálják a közönségüket, nem az enyém. Segíthetek ezen a folyamaton, de nem a festés aktusakor kell erre gondolnom. És szerintem pont ettől is lesz nagyon kapcsolódható egy alkotás, ettől a megfelelő időben történő nem gondolástól.
Mit tekintesz a legnagyobb sikerednek, sikereidnek?
Talán azt, hogy a napokban bekerültem egy olyan kollekcióba, magángyűjteménybe, amiben nagyon sok olyan magyar festő alkotása van, akiknek életműve fontos előzménye annak, amit én is csinálok. És jó érzéssel tölt el, hogy a képeim ezáltal megérkeztek valahová, ahol kaptak egy kontextust és folytonosságot. Merthogy nehéz, így 2026-ban arról gondolkozni, hogy én miért csinálok úgy, mintha az ötvenes években lennék.
Cortex (Kéreg)
Akril, olaj, 70×70 cm feszített vásznon,
2026, (Magántulajdonban)
Ezen mit értesz, hogy úgy csinálsz, mintha az ötvenes években lennél?
Hogy egy, már jóval korábbi, „régi” absztrakt festői szemlélettel alkotok, ’94-es születésű emberként.
Mármint, hogy maga az irányzat régi?
Igen. Persze ezt úgy értem, hogy maga mögött tud már több évtizednyi hagyományt.
De szerintem ez még attól friss. Vagy legalábbis frissnek hat.
Én úgy látom, hogy ez a fajta koszosabb absztrakció nincs előtérben feltétlen ma a „fősodorban”, sőt mintha mennénk egy ilyen figuratívabb irányba, illetve kevesebb a táblakép is. Meg hát nyilván most a kortárs nyelvnek a középpontjában teljesen más dolgok állnak: posztinternet érzékenység, konceptualitás, identitáspolitika, feminizmus, AI és képkeringés, archiválás, mapping, kutatásalapú művészet, hibrid médiumok, sok installatív irány stb. És valahol így tűnik el az anyag, legalábbis én kevesebbet látok. Emiatt érzem, hogy ez nem egy friss dolog most – ebben az értelmezésben. Viszont amiatt, hogy ennyire megyünk el az ilyen típusú művészeti ágak irányába, maga az, amit én csinálok, már nem egy avantgárd, lázadó dolog. Nem kiabáló és hangos, hanem egy lassulás és újraértelmezés. Az anyaghoz való hozzányúlás már inkább egy meditatív, ökológiai eseményekbe visszanyúló dolog, idegrendszeri lenyomat, a szubjektum maradékának a keresése, és inkább egy visszahúzódás az embernek a természetesség felé.
Mi lenne, ha nem festhetnél? Akkor milyen művészetet gyakorolnál?
Akkor művészetelmélet vagy szobrászat. Illetve a színjátszás is nagyon érdekel. Mert amikor gyerekkoromban festeni tanultam az alapfokúban, akkor színjátszásra is jártam. És mostanában gondolkozom rajta, hogy csütörtök esténként eljárjak improszínházazni. Mert kéne nekem még valami hobbi, amit nem veszek komolyan.
Láttam fényképeket az Instádon. Jó fényképeket.
Igen, a fényképezés az a hobbi most. Az analóg fotózás. Vettem nemrég egy Harman Azure filmtekercset, amit egyáltalán nem értek, hogy hogyan működik, de módosítja ez a technika a színeket. És ezt borzasztóan élvezem, mert tulajdonképpen ez a tekercs már festi a világot. És akkor most izgulok, hogy majd milyenek lesznek az előhívott képek.
Black Trip III.
Vegyes technika feszített vásznon, 40×20 cm, 2022
Fotó: Hegyháti Réka, a Nagyházi Contemporary jóvoltából
Van saját kedvenc saját festményed?
Általában mindig a legújabb. Most is van.
Ez mikor készült?
Körülbelül másfél hónapja. És az ezekből eredő következményeket festem most, így sorozatként.
A képeiden néha nagyon-nagyon eltér a színvilág. Sokszor dominál egy-egy fekete, vagy az egész fekete, monokróm, olykor viszont színes és harsány. Számodra lehet ugyanúgy vidám a fekete szín, mint bármelyik más?
Én nem érzem a feketéket borúsnak.
Nem érzed drámainak?
Nem, az nem azért fekete. Anyukám, ahogy említettem korábban, művészetterapeuta, és azért ott is például van a színeknek jelentése. Én ebben nem hiszek a saját festői világomban. A festészetemben a szín az egy eszköz, egy játék. Tehát önmagában egy színnek számomra nincs jelentése, nem működik szimbólumként. Az, hogy elkezdesz színeket egymás mellé tenni, és azok hogyan hatnak egymásra, annak már van: a kölcsönhatás, a kontraszt, a konfliktus. A színek eseménye. Azért is szeretem megmutatni a színeket sokszor önmagukban, mert ilyenkor az anyag dominálhat. Szeretem, hogyha taktilis egy kép, és tapintható, és nem áll meg a festéknél. A Black Trip-sorozat és a one-step gesztusok is ezért feketék.
Gyakran kísérletezel az anyagokkal?
Igen. Volt olyan, amikor már füstölt a kép, meg sercegett, mert túl sok kémiai anyagot ötvöztem a képen, és ki kellett dobnom a kertbe, mert megijedtem, hogy fel fog gyulladni. Ilyesmit azért manapság már nem csinálok, mert már kísérleteztem annyit, hogy tudom, hogy mik azok az anyagok, amikhez hozzányúlok. De azért ilyenkor, amikor ebben az állapotban van az ember, akkor a konyhát, a felújításokat, a szemetet, szóval mindent képes inspirációs forrásnak látni. Illetve gyakran szeretem magam kikeverni a festéket pigmentből, meg kötőanyagokból. Teljesen más hatása van, mint mondjuk egy tubusos festéknek. Nagyon tetszik az anyagoknak a természete, meg a tulajdonsága: hogyan mondanak nekem ellent, vagy éppen hogyan kerülök konfliktusba velük. Ez egy kölcsönös játék az anyaggal.
Maradékötvözet II.
Akril, olaj, 100×80 cm feszített vásznon,
2026
Kedvenc alkotó, kedvenc festmények tőlük? Mi az, ami hat rád?
Igazából ezt a fajta nyelvet szeretem befogadni, mint amit festek, szóval nem tudom, hogy ez normális-e. Ott vannak a Kobra csoport festői. Magyarországról természetesen így a Hantaï–Fiedler–Reigl-mátrixot azt így tudom mondani, hogy nagyon szeretem őket. Nemzetközi szinten, akinek nagyon szeretem a munkásságát, mondjuk a Hans Hartung, de a Pierre Soulages-nak a papírmunkáit is kedvelem. De azt hozzátenném, amikor festek, akkor nincsenek előttem példaképek. De közben meg utólag jövök rá, hogy baszki, amúgy itt van az adott képemben a valakinek az életműve. Sőt, nagyon sokszor volt olyan, hogy csináltam egy képet, aztán utána láttam, hogy ez már amúgy van. Ez évekig egy általános dolog volt. Hú, én most nem tudom, milyen képi problémát oldottam fel, és hű meg ha, és akkor X idő múlva láttam, hogy baszki, ezt már más is megoldotta.
És ez nem csalódás?
Nem. Mert a bejárt út a lényeg, az az izgalmas és fontos. És az az út az enyém. Én fedeztem fel. És egy kicsit hamarabb is kezdtem el így festeni, mint hogy tájékozott lettem volna a hasonló praxissal rendelkező művészeknek az életművében. És ezért hálás vagyok, mert nagyon sok bejárt utam, kalandom és felfedezésem van.
Van kedvenc régiód?
Van. Van egy új is most, mert tavaly októberben elutaztam egyedül a Francia Riviérára, és csak különböző művészeti alkotásokat néztem a Côte d’Azuron és környékén. Bár már ismertem a mediterrán, líraibb és fényközpontúbb absztrakciót, de egyszerűen annyira fantasztikus volt ott lenni, abban a környezetben, azok között az alkotások között. Elutaztam Saint-Paulba is a Fondation Maeght-be, ami egy elementáris élmény volt. Egy 20. századi műkereskedő házaspár az elhunyt fiuk emlékére alapította az intézményt a háború után. Nem múzeumot álmodtak meg, hanem egy olyan helyet, ami az életet, közösséget, alkotást ünnepli, mint élő, életigenlő alkotóhely. Joan Miró tervezte szoborkert, Giacometti figurái a szabad ég alatt, Braque mozaikjai, üvegablakai, Alexander Calder kinetikus szobrai, Chagall lebegő motívumai. Az épület pedig a katalán Josep Lluís Sert organikus architektúrája, végtelen fénnyel, térrel, üveggel, ahol a kint és a bent nem elválasztható, ahogy az emberi alkotás és a természet sem. Megfogadtam, hogy minden évben visszamegyek. Ráadásul lett Saint-Paulban egy festő barátom is, akinek ott van műterme a feleségével. Kaptam tőle egy festményt ajándékba, azt mondta, régóta nem inspirálta úgy találkozás, mint a miénk: ő, a képei, és én, meg a képeim. Ez az egész élmény még nagyon él bennem.
Amikor először voltam kiállításodon, az nekem egy elképesztően nagy élmény volt, ez a Forma vagy nem Forma kiállítás volt, amit a Suhajda Gáborral közösen csináltatok. Két teljesen ellenpóluson mozgó alkotót ismertem meg, amitől kultúrsokkot kaptam.
Ez volt a célom.
Egymozdulatos gesztusok
Zománcfesték, A4 papír, 2018-2026
Hogyan viszonyulsz az ilyen teljesen más elveken nyugvó képekhez?
Ez a kiállítás úgy jött létre, hogy ültem a Suhajda Gábor lakásában, és ki voltak rakva a képei, amelyek valahol az antitézisei az enyéimnek, és azt mondtam neki, hogy figyelj, engem ezek nagyon idegesítenek. Nem állítunk ki közösen? Amire ő örömmel rábólintott, és így lett a Forma vagy nem Forma. A régóta tartó tézis-antitézis diskurzus felelevenítése volt a célunk.
Ebben is így kicsit a határok feszegetését éreztem részedről.
Igen, és nagyon örülök neki – a sikerekre visszatérve –, hogy a Seregi Tamás elvállalta ennek a kiállításnak a megnyitását. Az egyik kedvenc kortárs művészetelméletről szóló könyvem a Jelen című könyve Tamásnak.
Utána viszont voltam egy önálló kiállításodon, a Vízivárosi Galériában, amit szintén nagyon szerettem. Tervezel most valami hasonlót?
Igazából ezeket se terveztem annyira. Tehát az, hogy ülök valakinek a konyhájában és felbosszantom magam, abban nem sok terv van. A Vízivárosos dolog is csak úgy megtalált. Amúgy szeretnék szóló kiállítást, de majd akkor, ha azt érzem, hogy van egy teljesen új anyagom. Nagyon sokat mentek szerintem az eddigi munkáim. Azt érzem, hogy megtették, amit meg kellett tenniük. Ráadásul sokat el is adtam. Nagyon eladni sem szeretnék már abból az időszakból, mert nekem a saját magam gyűjtőjének is kell lennem a jövőre nézve. Úgyhogy azt érzem, hogy most inkább a festés ideje van, mint a kiállításé. Egy paradigmaváltás zajlik épp bennem, annak a végeredményeképpen szeretnék majd egy kiállítást, ami szóló.
Miért van benned paradigmaváltás most?
Azzal kapcsolatban van, hogy miként élem meg a festészet művelését. Azt gondoltam sokáig, hogy ez egy ilyen nagyon szubjektív, nagyon mélyről jövő és nagyon személyes dolog, ami tele van az én érzelmeimmel, amik tényleg rólam szólnak, és hermetikusan el vagyok zárva közben mindentől. Ma azt gondolom, ez valami kevésbé énközpontú, mindinkább kollektív élményvilág, ami nem bezár, hanem kinyit és bekapcsol valami sokkal nagyobb egészbe. Egy ökológiai esemény. Mint amikor a pók hálót sző, de valójában ez így a létezésével jár, és valahol a testének vagy az idegrendszerének a meghosszabbítása a háló. Én most már így festek, és nem úgy, hogy úristen, én most valamit felások, felszenvedek magamból. Csak ilyen természeti dolgokra tudok gondolni. Mint amikor az erdőben a gombafonalak és a fák gyökerei táplálják egymást, sőt, információcserét folytatnak. Végül is 8 év sok idő, én is lecserélődtem közben.
Ez a változás jó, hogy érzed? Vagy ezt nem lehet jónak vagy rossznak nevezni?
Azt hiszem, hogy ami most történik és élek meg, az felszabadító. És ezzel nem akarom invalidálni a korábbi festői gondolkodásomat, mert nagyon érdekes és autentikus élményeket tapasztaltam meg általa. Én folyamatokban gondolkodom. Most valahogy izgalmas ez a változás. Az erre való ráeszmélés fontos eleme volt egy magányos művészrandevú az állatkertben, ahová elvittem a belső gyermeket. Nagyon szeretek kapcsolódni az állatokkal. Feltöltenek, igényem is van a közelükben lenni, hogy ne csak emberi intelligenciák vegyenek körül. Kicsit unom ezt a humáncentrizmust, és a festészetem kicsit ezt kerüli is, már direkt módon. Amikor az állatkertben sétáltam, észrevettem, hogy a tigriseknél az üvegen vannak állati gesztusok sárból. Az egyik lánytigrisnek, Lénának, le is fotóztam a „festményét”. Egy gyönyörű gesztussorozat, konkrét kompozíció volt a mozdulataiból. Aztán a vombatoknál is láttam hasonlót. Aztán már mást sem csináltam, csak figyeltem az állatok képeit. Nyilván ez egy ingoványos talaj, hogy az állatok tudnak-e művészetet csinálni, amit én nem akarok se megvitatni, sem megválaszolni. Csak egyszerűen rendkívül érdekesnek találtam az állatok lenyomatait. A „pókhálóművészetet”. Megengedtem magamnak ezt a kalandozást, hogy úgy érezzem, mintha az állatok galériájában lennék. A tigrisnek a gesztusai hasonlóak voltak, mint az enyémek a vásznon. A Maradékötvözet egy-kettő című képeimen pl. nagyon sok a karmolás, visszaszedés, visszakaparás. Lénának is ilyen próbálkozása volt, kifelé nyúlási kísérlete az üvegen túlra, ami talán a vágy megnyilvánulása a kiszabadulásra. Azt érzem, hogy az ösztön, az indíttatás, amikor a mozdulat elindul, az valahol hasonló, közös igény, és ez nagyon mélyen megérintett. Én is valamin túl akarok nyúlni, ez most már kijelenthető.
Tigrisfestészet
Te spirituális vagy? De ezt csak ilyen nagy körvonalakban értem: van egy bármilyen felsőbb erőben való hited?
Figyelj, szerintem nem tudnék így festeni, ha nem lenne. Mert a festészet egy kissé metafizikai dolog. Maga az állapot, amiből születik, valamennyire egy transzcendens állapot, szóval, hogyha nem lenne a spiritualitásra fogékonyságom, akkor nem is tudnék olyan alkotói flow-ba kerülni, amiben ezek a képek tulajdonképpen át tudnak áramolni rajtam.
Ez egy transzállapot, amikor te festesz?
Akkor jó a festés, ha igen.
És ez a transz mindig jó?
Hát valamikor nagyon nehéz, meg igénybe vevő, meg megterhelő. Valamikor meg nagyon felszabadító. De ez nem kívánságműsor. Mindkettő szép és tartalmas.
Van bármilyen intézményes keret Magyarországon, amit megváltoztatnál?
Persze, mindenképp. Nem is tudom… mindent. Hát nyilván az ilyen állami támogatások rendszere az komoly felújításokra szorul. Meg nagyon jó volna, hogyha ez a fajta ilyen galériás struktúra is egy picit máshogy kezdene működni, mert furcsa helyet töltenek be az alkotók szerintem ma ebben a hierarchiarendszerben. Azt érzem, hogy fel van borulva ennek az egyensúlya, hogy kinek van kire jobban szüksége, és ez nincs a helyén kezelve. Nyilván van egy nagy verseny, és ez kitermeli ezt az állapotot, csak sok méltatlan strukturális működés van így a kérdésed körül, legyen az állami vagy magán. Úgyhogy szerintem lenne mit erkölcsileg, etikailag is újragondolni. És én bízom benne, hogy ez szép lassan majd egyszer csak elkezd megváltozni, mert vannak erre kísérletek és jó kezdeményezések.
