Kisvárdai Fesztivál, 2022
Tudósítás az első három nap eseményeiről
Szerelem és más bűntények Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Fotók: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Kisvárda idén is forrósággal, megbízható és mindig jóleső, megható vendégszeretettel várta fesztivállátogatóit. A vár még körülbástyázva, parkjában új futóösvény, a Sport hotel tavacskájában aranyhalak. Néhány társulat (végre! újra!) fiatal tagjait több nap múlva is látni a kollégák előadásain s azok másnapi tizenegy órás szakmai megbeszélésén.
Három nővér, Szabadka
Tudósításom az első három nap eseményeit fogja át – hagyományosan ennyi időre fogadja ugyanis a fesztivál a kritikusokat. Úgy alakult, hogy két kiváló előadás keretezi ezt az időszakot. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata Három nővérét Sebestyén Aba rendezésében elismerő szavakkal illettük. Grandiózus, izgalmas, kifinomult nyitása volt a fesztiválnak ez a játék, alig érződött a megérkezés, az első nap és más körülmények hatása. Igaz, nem mindenhonnan lehetett jól hallani és látni őket, amit a szünetben a szemfüles nézők egyike-másika átüléssel kompenzált. A látvány katakombát, légópincét, lebombázott kastélyt vagy udvarházat idézett folyton szálló homokkal (ez ellen jól jöttek volna a mára levetett maszkok) és a néha játékba hozott kis tóval. A hely végül temetővé, az elszáradt remények terévé vált a felülről záporozó virágokkal, amik mintegy sírra hulltak, onnan meredeztek fájóan. Natasa (Magyar Zsófia) terve valóra vált: átrendezni, fákat kivágni: virágokat ültetni a ház elé.
Három nővér
Olvasatomban az élet, a mindennapok szülik a bajt ebben a rendezésben: Natasa, a sógornő a gyerekeivel, akik kiszorítják az eredeti lakókat; a munkájukat és egymást szeretni nem tudó, a jelent alig értékelő, a múltba és jövőbe révedő emberekkel. Nem harci cselekmények hozzák rájuk a tragédiát, nem a hadsereg okozza a halált. Az utóbbi semleges szereplő; az Irina (Dedovity-Tomity Dina) kezéért párbajozó tisztek magánügyet intéznek. A katonák inkább életet visznek a településre, elvonultukban pedig fájó szíveket hagynak hátra: például mert Versinyin (Mezei Zoltán m.v.) nem elég bátor Mását (Béres Márta) vállalni, s visszatartja így-úgy beteg felesége és a család. Az, hogy a nővérek nem indulnak el Moszkvába, banalitásokon múlik: például hogy Olga (Kalmár Zsuzsa) igazgató lesz a helyi iskolában. Moszkvába vágyódásuk egy többször előadott zenés számban manifesztálódik, ide transzponálódik a lüktetés, a dinamizmus, az életvágy. A Moszkva, Moszkva ritmikussága lüktet Natasa és Andrej (Pálfi Ervin), Mása és Versinyin szexuális aktusában ugyancsak. Moszkva tehát a vágyott, idealizált hely, ahol egy elképzelt igaz élet zajlik, de valamiféle nyers, animális, brutális ösztönnel teli baljóslatú világ is, ami visszatartja az oda készülőket.
A szexus az előadást elárasztó zenében, a hangszerek testi, erotikus karakterében is megnyilvánul. Játékba vonásukkal emberi minőséget, esendőséget vesznek át: érez, panaszkodik, szeretkezik, búcsúzik a zongora, a cselló, a tuba. Utóbbi fallikus formájában is jelen van, s Mása és Versinyin fals búcsúja emlékezetesen prezentálódik a tubák üldöző és menekülő torz rekedtségében.
A zenei jelleg (Cári-Baczó Tibor zseniális munkája nyomán szinte minden színész zenél is) mellett a kosztümökön a zöld szín használata teszi egyedivé ezt az adaptációt. A zöld a természet, az élet, a vegetáció, a remény – és a rothadás, a penész színe is. Natasa zöld öve – a pink ruhán, majd a későbbiekben is a többiekétől elütő színű öltözékei a részleges különbözésről szólhatnak. A vörösbe boruló háttérdrapéria a lángba borult Moszkva jelzésére ma különös aktualitással bír, amint a nejlonzsákokba csavarodó szereplő ugyancsak. A Kosztolányit modernizált szöveg ügyesen emeli ki az ismétlődéseket: milyen nagyszerű nő is mind Natasa, mind Mása, skandálják ugyanúgy a felszarvazott férjek. A dráma nyelvi abszurditásai ma, a fake news és az éjszakai 31 fok korszakában pedig egyre életközelibbek. Van-e olyan nonszensz, fikció, amit nem igazol a valóság? A blődlit, hogy Moszkva fölött kifeszítettek egy kötelet és hogy mínusz 200 fok van, valamiképpen beérte az élet. Játszanak a szöveggel, hangsúlyosak annak modalitására tett megjegyzéseik: ő filozofál, ő sokat beszél… Számomra azokban a percekben ül le az előadás nyelvében is, amikor fáradtságra panaszkodik unalmasan, üresen, kókadozva a színen egy-egy szereplő. Ez a konvencionális, savanyú-sanyarú, enervált Csehov-játszás eleme, ilyenkor érteni vélem, miért idegenkednek annyian Csehovtól. Ám ezek itt csak percekig tartanak.
Az élhetetlenségre utalnak a szükségtelen ajándékok: az egyszer már odaajándékozott unalmas könyv, aztán az elmaradhatatlan szamovár, itt van az obligát búgócsiga. Megjelenik a hattyúalak – a homokóra pedig fontos tárgyi elem.
Belendül időnként az élet: az elején alapvetően Irina születésnapján vagyunk! Ez – és a farsangi parti pezsdítő táncmulatság, jazzes és más típusú zenékkel, amikor bekerülünk a szereplőkkel a boldogság dimenziójába. Irina is az, indokolatlanul, az elején, Mását elkapja a szenvedély és Olga is kivirul pillanatokra a húgaihoz tartozó férfiak vállán, ajkán.
A vitalitás külső és belső körülmények következtében alábbhagy. Elfagynak a nekibuzdulások, félbemarad az aktus, a tánc, még a búcsút sem játsszák le teljesen. A dermesztő vég a jelen.
Az örökség, Komárom
A harmadik estét záró előadás, a Komáromi Jókai Színházé a színházművészet alapjául szolgálható matéria skálájának másik végpontján okozott örömet. Nem a klasszikus életre keltése történt, hanem mai, tehát nagy eséllyel ismeretlen mű szólalt meg húsba vágó ügyeinkről. Az ifjú (filmes, forgatókönyvíró, immár színházi szerző) Schwechtje Mihály Az öröksége Rédli Károly m.v. rendezésében megrázó, identitáshatárainkon átláttató tárgyat hoz be látókörünkbe. Szintén lepattant tér, göcsörtös járófelület, tagolt helyek (kiürítendő lakás, orvosi-rendőri szoba) düledező falai, felettük lengedeznek a cigánytelep, a Kórea eladott gyermekeinek ruhái. Anyja, az orvosnő hagyatékát rendezni érkezik a Németországban praktizáló fiú, András, szintén orvos, s itthon szembesül azzal: a Kóreaként emlegetett cigánytelep gyermekeit egy kivételével mind eladták Nyugatra. Minthogy nem talál segíteni tudó és akaró hatóságot, hogy kivizsgáltassa és megakadályozza a rettenetet, a még eladásra váró fiút ő menti ki: viszi magával, szintén pénzt adva a szülőknek. Cselekedetét a végső kétségbeesés szülte – drasztikus kifejeződése ez annak, hogy nincs más út. Az anyja által létrehozott alapítvány vezetéséről viszont nem mond le. Annak vagyonával anyja a gyermekszegénységet kívánta mérsékelni, s fia, András nem is adja másnak a rá hagyott elnökséget – meghiúsítva egyúttal öccse, Péter (Béhr Márton) más irányú tervét. Sokatmondó Juló néni (Cs. Tóth Erzsébet m.v.) szúrós hátrapillantása a veszekedő fivérekre. Nem derül ki, miért is volt rossz András kapcsolata anyjával gyerekkorában, ahogyan az sem, mennyit tudott a doktornő tenni a falu gyakorlata ellen. Szép ez a sejtető megoldás. (Más rétegekben azonban túl sok a jelzés.)
Fabó Tibor Schwechtje Mihály: Az örökség, Komáromi Jókai Színház, rendező: Rédli Károly
Az előadás erőssége a különféle hivatalok, önkormányzat, rendőrség, gyámhivatal képviselői (Skronka Tibor a rendőr) korrupt magatartásának ábrázolása – ahogy cinikusan eltartják maguktól az ügyet. Amíg nincs vér, feljelentés, nem tesznek semmit. A polgármestert alakító Fabó Tibor és a fia eladásába beleőrülő cigányasszony, Jusztina (Szvrcsek Anita, m.v.) alakítását emelték ki a szakmai beszélgetésen hozzászólók. Az utóbbi szereplőn – és más roma karaktereken is mérhető mennyiségű színházi vér, nyál, könny, takony folyt; ezt, s az amúgy is túlzsúfolt színpadot néhányan sokalltuk. A játékmód naturalizmusa s egyben túlstilizálása az iménti eszközökkel, így a drogos pár esetében is, az élőzenekar alkalmazása s az elhurcolt, fehér ruhás, táncoló gyerekek (angyalként, kísértetként, szívet fájdító emlékként) szerepeltetése többünk szerint nem lett volna szükségszerű. Az utóbbi szürreálissá tette a koncepciót.
Jól érzékeltette a Nyugatról jött polgár idegenségét, hitetlenkedését és tettvágyát a főszereplő Olasz István, aki végül mikrofonba mondta, mintegy anyja temetésén, fontos közlendőit. (Gulyás Gábor és Zalán Tibor, a már meg nem rendezett kvázi-utolsó POSZT válogatói mesélték, hogy a színpadi mikrofonok sokasága az általuk akkor látott előadásokra is jellemző volt. A Három nővér végén szintén abba beszéltek, több nyelven, a nővérek.)
A fogadósnő, Zenta
Izgalmas szerep jutott Goldoni A fogadósnőjében is (rendező: Mészáros Tibor) a zenészeknek, akik egyben hangokat, zörejeket produkáltak – fentről, egy kis emelvényről. Ők azok a játszók, akik éppen nem szerepelnek lent, a színen. A pantomim-, mozgásszínház- és szinkronizálásszerű, szinte élő bábszínházként működő együttes fent lévő tagjai irányították, segítették, egészítették ki a lentieket, láthatatlan „zsinóron” szabályozva őket. Mirandolina alakjáról az terjedt el a kulturális köztudatban, hogy ő az egyik első feminista vagy protofeminista az irodalomban – még a szó és fogalom megjelenése előtt. Ezzel csak annyiban értek egyet, hogy önállóan vezeti a vállalkozását, azonban eszköztára a manipuláció, nőtársai becsmérlése, a behódolás, a hízelgés, a mindennemű gondoskodás megadása és továbbiak ígérete a férfi kegyeinek megnyeréséért, ami korántsem feminista jegy. Untatja, mint mondja, a férfiak hódolata, ám nem tudja elviselni, ha valakit hidegen hagy. Ennek legyőzésére mindent bevet, akár hisztériát – egészen az ájulásig. A lovagra meglepően jól hatnak ezek az ősi eszközök. Sem kibeszéléseikben, sem gesztusaikban nem érződnek viszont őszinte érzelmi megnyilvánulásaik, változásaik. A szakmai beszélgetésen mind a rendező, mind a színészek elismerték, hogy az intimitás: a játszmán túl képződő viszonylatok érzékeltetése valóban elsikkadt. Ha nem is várhatunk Goldonitól pszichológiai realizmust (bár az emberi természetet írja le, mint mondta), mai elővételét jobban legitimálhatta volna mind a főszereplő, Székely Bea önreflexiójának, mind a korábbi férjjelöltek eltávolodásának megmutatása, avagy a lovagban zajló folyamatok kevésbé sematikus, elnagyolt rajzolata.
Verebes Judit, Ortensia szerepében
A szórakoztatóan vérbő és elrajzolt karakter-megnyilvánulások mellett ebbe az irányba mutat, hogy a pincérfiú, Szilágyi Áron immár az új vendéggel, a színésznővel (Verebes Judit) kergetőzik, s az utóbbi parádés érzékiséggel kapja vissza a kezét minduntalan, amikor tettetett rangjának, az előkelőnek mondott hölgynek szóló kézcsókkal illetnék. (A kézcsókot Mirandolina is beveti a lovag meghódítására.) Az érzelmi állapotok megértésére irányuló vágyunkat elégíti ki részben, hogy az elviharzó lovag az utolsó jelenetben visszatér, bekopog a fogadósnőhöz.
A fogadósnő Zentai Magyar Kamaraszínház, rendező: Mészáros Tibor
Remek helyzet- és jellemkomikumoknak vagyunk tanúi, a lovag szolgája; Nešić Máté füle meghúzásával szabályozza dadogását. A jelzésszerű díszlet és a pompás kosztümök (a fogadósnő keményített farmerruhában, a lovag a legújabb férfidivat szerinti, elegáns szoknyás szettben van, szemet gyönyörködtető ez a szín- és stíluskavalkád. Hiányoltuk a felszabadultabb, kifelé nyitó játékmódot (bár az első sorokkal tartották a szemkontaktust), ami a vásári komédiák sajátja – ez több okból most visszafogottabbnak tűnt. A precíziós játékstílus miatt erősen figyelni kell a zenészeknek a lentiekre, a hosszú covidéra is közbeszólt, illetve a rendező és az igazgató sem tudott itt lenni a vendéghelyszín bepróbálásakor.
Száll a kakukk fészkére, Székelyudvarhely
Száll a kakukk fészkére Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, rendező: Vladimir Anton
Az ismert filmből készült adaptáció, a Száll a kakukk fészkére székelyudvarhelyi előadásának (rendező: Vladimir Anton m.v.) főszereplője, a McMurphyt alakító Barabás Árpád energikusan, meggyőzően helytállt a hosszú, háromórás produkcióban. A megszólalók többsége kevesellte az ellenlábas főnővér (Mezei Gabriella) súlyát: nem alakult ki köztük az az egyenrangú viszony, valódi feszültség, ami indokolttá, érthetővé tette volna, hogy a rendszer ellen hiábavaló lázadni. Karizmatikus volt viszont az indián, Bromden színpadi jelenléte (Nagy Csongor). A kritikusok kiemelték a bulijelenet s az élőzene erejét és azt is, hogy az értelmetlen, szorongató, rideg korlátozások elleni lázadás merészebb interpretációt is lehetővé tett volna, ilyen művekre van már példa. Szerintem mára kissé problematikussá válik az alávetettek és az elmebetegség párhuzama, egy meghatározott kornak volt ez erős tünete, ezért is kérdéses az alapanyag mai elővétele – a kultfilm árnyékában.
CSAK!
A meleg benti terekből menekülők választhatták a szintén igén hosszú Hamleart szabadtéren; Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba több darabból, így a mi Bánk bánunkból is összegyúrt mókás egyvelegét Őze Áron rendezésében, ezzel párhuzamosan Visky Andrásnak a Csengeri Alkotó Közösség (a CSAK!) sokat dicsért versenyprodukciója zajlott a Zsinagógában, A test történetei Eszenyi Enikő, Szilágyi Csenge és Bodó A. Ottó rendezőtanárok közreműködésével. A kérdésre, hogy ez a határon inneni előadás hogyan került a versenyprogramba, többféle válasz elhangzott.
Szerelem és más bűntények, Sepsiszentgyörgy
A Szerelem és más bűntények (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy) több síkon mediatizált regényfeldolgozása Theodor-Cristian Popescu rendezésében párhuzamos alvilági etűdökből állt. A nagyszabású kivetítésekkel és önnarrálással dúsított előadás vegyes reakciókat váltott ki, dicsérték az érzékeny színészi játékot benne, s sokallták e többféle közvetettséget.
A második napon a polgármester, a képviselő és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója nyitotta meg a fesztivált. Az utóbbi köszönetet mondott a kisvárdai és más magyarországi színházaknak, hogy annak idején támogatták, segítették (és ma is segítik – a szerk.) beregszászi társulatát.
