Kosztolányi Dezső: Édes Anna / Csíki Játékszín / Határon Túli Magyar Színházak Szemléje – Thália Színház
Kosztolányi zsenije egy olyan világ szépségeit keresi, ahol a halál virágai illatoznak. Ezt a világot írja és rendezi színpadra Lendvai Zoltán hátborzongató tisztánlátása. Autentikus olvasat. Mindent visz. Nehéz lesz fölülmúlni.
„Hát, akkor mit szeret?
A munkát, méltóságos asszonyom.
Mit??“
Kosztolányi: Édes Anna
ENNI
Anna nem eszik. Lapul, mint egy elajándékozott macska. A gyilkosság előtt aztán megváltozik. Tömi magába az ételt.
INNI
Anna nem iszik. Nézi, ahogy mások isznak. A Patikárius Jancsit, aki elcsábítja, megrontja, eldobja, mégis emberszámba veszi. Egyetlen pillanatra.
SZERETNI
Annát nem szereti senki. Csupán egy rövid szerelmi föllángolás az ellobbanó élete. Aztán a börtön.
ÉLNI
Anna szeret élni. A maga befelé forduló világában. Anna megölhetné magát. De nem. Anna megöli, akik bántják. Akik úgy bántják, hogy észre sem veszik. A gazdáit. Kora társadalmának jelképeit. Vizynét, Vizyt.
(A vörösterror elől rejtőzködő Vízyék a Tanácsköztársaság bukása után fellélegezhetnek, sőt, a családfő komoly politikai karrier elé nézhet. A gyermekét gyászoló, megcsalt és elhanyagolt feleség kiutat keres feszültségeiből. Minden erejével új szolgálót akar találni, mígnem egy nap Anna megérkezik krisztinavárosi lakásukba – Színlap)
Ott vagy. Egyenesen belesodródsz a történet közepébe. A bőrödön érzed Anna megaláztatásait. (Ne oda… A földre. Be ne poloskázza a lakásomat. A feje tiszta? Holnap majd megfürdik.) Mind a tizenkilenc ártatlan esztendejét. A szerethető lényét. A szenvedését. Mikor elhajtják a gyerekét. A megcsalatását. A félelmeit, melyeket soha, senki nem segít föloldani. Nincs kiút, vele kell menni. Földúl, megvisel, elevenbe vág minden szó. Minden mozdulat. Kiszakadsz a valóságodból, menthetetlenül átcsekkolsz abba a másik (ismerős) világba. Az ember ezért megy színházba.
Fábri Zoltán filmjének az emlékezete is elhalványul. Törőcsik Mari sápadt arcának helyét átveszi Czikó Juliánna törékeny alakja. Édes Anna édesded ártatlansága.
A magyar irodalom emblematikus műve. A regények regénye. Lenne. Ha nem lenne olyan mélyen szomorú. Olyan mellbeverően tragikus. Ha nem próbálnánk magunktól eltartani ösztönösen is. Ha kicsivel több szépség lehetne benne. De nem lehet. 1919-et írunk. Túl vagyunk majdnem mindenen. Világháborún, vörösterroron, spanyolnáthán. Épp a románok bevonulásánál tartunk. Az újabb rendszerváltásnál. Mikor a társadalom igyekszik visszarendeződni. A vörös után a fehérterrornál. A részvétlenség társadalmasításánál. Mikor a szenvedők nyomora együttérzés helyett mély megvetést vált ki.
Ebben a világban keres részvétet a zsenge Édes Anna. Egy lealacsonyított, nyomorba döntött társadalom pimasz gyermekei között ő az ártatlanság maga. A gyilkossá érő ártatlan. Olyan cselédlányok között, akik a maguk módján válaszolnak a társadalom kihívásaira. (Héring Lujzika lopott, mint a szarka. Mindent lopott, de legjobban a zsebkendőket szerette… A pesti iparoslányok általában lopnak. Egyik elemelte aranyóráját, melyet boldogult édesanyjától örökölt, a másik kifejtette dunyháit, elcsent belőlük közel három kiló lúdtollat. A parasztok, mint Varga Örzsi, dolgoztak, de befőtteket, fűszereket küldözgettek haza. Aztán ettek. Jézus, hogy ettek. Fölzabálták volna az egész házat. Még takarítás közben se tették le kezükből a kenyeret.) Kosztolányi egyetlen mondatában ott lapul a teljes magyar társadalom. Az az urizáló gőg, mellyel a lerongyolt középosztály megkülönbözteti magát a cselédsorba döntött tömegektől.
A Csíki Játékszín emblematikus előadása a ki- és eltaszítottakról szól. A művet rendező Lendvai Zoltán híven Kosztolányi nagyságához nem tesz igazságot. Anna igazsága mégis ott lapul a történet minden mozzanatában. Miközben ki-ki a maga igazságával van elfoglalva. A gyermekét elvesztő Vizyné érzéketlensége társadalmi trend. Ösztönös alkalmazkodási kényszer, melyre folyamatos megerősítést kap. (A kamrát mutatta. – Ez zárva van. Minden reggel kiadom a lisztet, zsírt, cukrot. Semminek sem szabad hiányozni.) Bartalis Gabriella kifinomult játéka sziporkázóan gazdag árnyalatokkal teli. Egy halálosan fáradt Vizynét látunk, aki hétköznapi bűnei szorításában a saját igazságát is megmutatja. Ellentétben Veress Albert Vizyjével. Ő simán és férfiasan tunya. Lám, a férfiak. A túlélők, akik a társadalmi kataklizmáktól megnyomorítottan asszisztálnak a nők sorsához. Vagy az ifjak – mint Bende Sándor Patikárius Jancsija – akik egyfajta újhedonizmusban tobzódva feledtetik el magukkal mindazt, amit szeretnének elfeledni.
Balladisztikus hang. A kimondhatatlan kimondása. Szavak nélkül. A Vizyék groteszk báljához illő, Fellini világát idéző zene, mely olyan tartományokba is elvisz, melyek a száz évvel ezelőttit összekötik korunkkal. Ez mind-mind a csíkszeredai színház produkciója.
Kosztolányi zsenije egy olyan világ szépségeit keresi, ahol a halál virágai illatoznak. Ezt a világot írja és rendezi színpadra Lendvai Zoltán hátborzongató tisztánlátása. Autentikus olvasat. Mindent visz. Nehéz lesz fölülmúlni.
(A Thália fesztiválján a közönség halkan tombolt. Addig tapsolt, míg a színészek el nem kezdtek mosolyogni. Csak azután engedték őket elmenni.)