Egy barátságról

Ionesco: A kopasz énekesnő / Kolozsvári Állami Magyar Színház (stream)

Ilyen magától értetődően talán még senki nem nyúlt bele a világban való létezés otromba értelmetlenségébe. Bárhogy is nézem, ez teszi vonzóvá.

Ionesco: A kopasz énekesnő, 1992.       Rendező: Tompa Gábor      Kolozsvári Állami Magyar Színház     Spolarics Andrea és Boér Ferenc         Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház

 Hosszú angol csend. Az angol falióra tizenhét angol órát üt.

Első látásra nem volt túl rokonszenves. Ahogy annyiszor. Aztán kiderült, épp az a jó benne, ami elsőre nem látszott annak. A hűvösen harsány, pikírten távolságtartó humor, a bombaként sistergő közlési vágy, a fölfokozott abszurditás, a túlcizellált emberi idiotizmus. Az az önérvényesítő, gátlástalan színpadi forma, amely örökre beleivódik az agyadba.

Nem sokkal a bemutató után, a kilencvenes évek elején találkoztam vele egy vendégjátékon, ha jól sejtem, a Pesti Színházban. A találkozás reflexiói nem sokkal utána napvilágot is láttak. Már az első sorok a szerző bizonytalanságát sugallták. Az abszurddal mindig baj van. Mert többnyire nem lehet befejezni, mert a színészi megjelenítésnek nincsenek jól behatárolt szabályai, mert önálló és öntörvényű világot kell köré teremteni. Az abszurd mégis divatos, mert színészi megjelenítésének nincsenek jól behatárolt szabályai, mert önálló és öntörvényű… stb.

A franciául publikáló, félig román, félig francia Ionesco első abszurdját akár a kultúrák agyament találkozásának is tekinthetjük, és akkor a romániai magyar színházban létrejött előadásról még nem is beszéltünk, amely értelemszerűen csak tetézi a dolgot. A híresen angolgyűlölő francia gondolkodás (v.ö.: „hülye angolok, angol hülyék”, Gyaloggalopp) bázisáról kiindulva az angol nyelvleckék példamondatainak szikár stílusában íródik a szöveg, miközben csúnyán lerántja a leplet az általános emberi  lét eredendő idiótaságának mélyen elszomorító, ugyanakkor fogcsikorgtóan nevetséges mivoltáról. Egy mű, amely pontosan hetven éve járja a világ színpadjait, ugyanolyan szűnni nem akaró, zavart lelkesedést teremtve, mint Párizsban az első bemutatón. A szerző kozmikus megvetését kivívó angol kispolgár modus vivendije stilizálódik föl benne mindennemű emberi létté s teszi a látszólag mímelt felháborodást nagyon is valóságossá. Ilyen magától értetődően talán még senki nem nyúlt bele a világban való létezés otromba értelmetlenségébe. Bárhogy is nézem, ez teszi vonzóvá.

A második találkozás pár évvel később a határon túli magyar színjátszás magyarországi menedékhelyén, Kisvárdán történt. Az egykori bíráló immár a Duna TV, az összmagyarságot megcélzó televízió szerkesztőjeként vett részt a világ színpadain akkor már sikert sikerre halmozó produkció rögzítésében. Kamerák, mikrofonok, a színpad némiképp újragondolt fényei voltak hivatva arra, hogy megőrizzék ezt az egészen különleges színházi képződményt a jövőnek. Közelről még izgalmasabb volt. Ahogy a semmiből létrejön a valami. Fáradt tekintetekből, rejtőző energiákból, tettenérhetetlen metamorfózisból megszületik az, amit a színpad varázsának hívnak, de valójában egy hangokból, gesztusokból, harsány színekből összeálló érzelmi hullámzás.

Vajon mi maradt mindebből mára.

Nézem a streamet. A huszonhat éve rögzített előadást. Nem jön elő a felvétel pontos körülményeinek az emléke. Legalábbis elfedi a színház – rögzített formán is áttörő – primer élménye. Az a bombaként sistergő közlési vágy, melyet sem a rárakódott kor, sem a visszájára fordult jelen nem tud elnyomni. Egy távoli, idegen, a maga végtelen játékosságában is taszító világ tárul elénk. Benne egy korunkból ismerős, belülről motorizált, kényszeres létezési forma s annak alpáriságból fogant mindenen felülemelkedő humora. Nem gondoljuk tovább, mert az messzire vezetne. Átéljük a pillanatot. Nem is nevetünk, de a néma nevetés jóérzése átitatja a gondolatainkat. Egy csücsörítő száj… Egy gépies mozdulat… Értelmesnek tűnő értelmetlen szavak… A nagy egész ostobasága. És mégis. Ez a veszettül pimasz, könyörtelenül őszinte előadás magában rejti a föloldozást. Akár egy mély, saját létéért küzdő barátság.

Ionesco: A kopasz énekesnő

Bemutató: 1992. február 14.

Mr. Smith: Boér Ferenc
Mrs. Smith: Spolarics Andrea
Mr. Martin: Bács Miklós
Mrs. Martin: Panek Kati
Mary: László Zsuzsa/ Pardanschi Krisztina
Tűzoltóparancsnok: Bíró József
Vendég: Salat Lehel
—
Rendező: Tompa Gábor
Dramaturg: Visky András
Díszlet- és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit

Az előadás néhány díja és jelölése a sok közül:

1992 – UNITER Gála
Legjobb előadás díja (jelölés)
Tompa Gábor • A legjobb rendező díja (jelölés)
Spolarics Andrea • Legjobb női főszereplő díja (jelölés)
1992 – „I. L. Caragiale” Nemzeti Színház Fesztivál, Bukarest
Tompa Gábor • A legeredetibb rendezésért járó díj
1992 – Nemzetiségi Színházak Kollokviuma, Sepsiszentgyörgy
A Legjobb Előadásnak Járó Nagydíj
Dobre Kóthay Judit • A legjobb díszletért járó díj
Spolarics Andrea • Arizona-díj a legjobb női alakításért
Boér Ferenc • Arizona-díj a legjobb férfialakításért
Bíró József • „Tinerama” különdíj
1992 – Országos Színházi Találkozó, Szolnok, Magyarország
Dobre-Kóthay Judit • A legjobb jelmeztervezőnek járó díj

1993 – Nagy- Britannia:
– Lyric, Hammersmith, London
A Kritikusok díja – Legjobb Külföldi Előadás Angliában
1994 – Nemzetközi „Eugène Ionesco” Fesztivál, Kisinyov
A Legjobb Előadásért Járó Nagydíj
Tompa Gábor • A legjobb rendezésért járó díj

Tompa Gábor A kopasz énekesnőről