A kisember felmorzsolódik ebben a rendszerben

|

Interjú Pass Andreával

Pass Andrea író, színházi rendező dolgozott már a Szputnyiknál, volt Pintér Béla asszisztense, kiérdemelte Tarr Béla bizalmát, szíve csücske a Trafó, minket pedig a Jurányi Házban fogad, ahol A Jelentéktelen című darabjának próbája most kis időre véget ért. A beszélgetésünk másnapján délnek veszi az irányt, és egy kis szabadságra megy…

Pass Andrea         Fotó: Nagy Gergő

Fél lábbal már Görögországban vagy?

Igen, össze is pakoltam, holnap reggel indulunk. Egy csendesebb szigetre megyünk, csináltunk tesztet, hogy kiutazhassunk, hihetetlen fegyelem van a görögöknél, bízom benne, hogy nem lesz semmi baj.

Mennyire fér rád a pihenés?

Ez a négy hét most elég húzós volt, hosszúpróbákkal, kánikulában pótoltuk be a tavasszal elmaradt próbafolyamatot. A karantén nekünk is felborította a dolgainkat, nagyon nehezen tudtam pozitívumokat találni az elmúlt időszakban, nem nekem való a bezártság. Nem regényíró vagyok, hanem színházi szerző, vagyis kell a közönség előtti megmérettetés. Ha az a veszély fenyeget, hogy nem nyit ki a színház, akkor mitől lennék inspirált? Próbáltam felállítani magamban egy pozitív forgatókönyvet, hogy ősszel mégis elindulhat az évad, de akkor felmerült a kérdés, hogy egy ilyen helyzetben miről beszéljünk a nézőknek? Mi érdekelheti most az embereket? Amik jelen pillanatban nyugtalanítanak, ugyanúgy fognak három hónap múlva is? Nem lehet ezeket előre megjósolni, bénult állapotba kerültem, de amint elkezdtek oszlani a felhők, úgy jöttek az ötletek is.

Azt mondod, nem tudod, mi érdekelné ebben az időszakban az embert. Nem lehet kiindulópont a bezártság azon rétege, amellyel te is találkoztál? Hiszen így vagy úgy, ez mindenkit érintett.

Még mindig nincsen rálátásunk, itt hála Istennek nem is lett akkora baj, remélem, hogy nem is lesz. Engem a karantén alatt nem ért utol egyfajta megvilágosodás, ugyanakkor bízom abban, hogy korábban is érvényes kérdések izgattak. A karantén előtt Tarr Béla Családi tűzfészek című filmjéből készítettünk színpadi változatot, amit a Trafóban mutattunk be. Sajnos – a vírus miatt – csak egyszer ment az előadás. Ebből az egy alkalomból azt éreztük, hogy megosztotta a közönséget; volt, aki jött velünk, és volt, aki kívül maradt. A film univerzális kérdéseire fektetettünk hangsúlyt: létezik-e szabad akarat, van-e mozgásterünk, mit jelent ebben a mozgástérben az idő, – csupa olyan kérdés így utólag, amit a karantén is feltett számunkra. Sőt, az előadás formája azt a kérdést is feszegeti, hogy tulajdonképpen mi végre csinálunk színházat.

Fotó: Dömölky Dániel

Ha ma azt kérdezem, mennyire nehéz a színházi szakmának, mit mondanál?

Szerintem most az történik, hogy még hagynak bennünket dolgozni, adnak némi pénzt, főleg, ha hajlandó vagy azt a szelet fújni, amit ők. Egyre több a tematikus pályázat, amelyben meg van kötve, hogy milyen jellegű előadást csinálhatsz, még be is árazzák, hogy mennyiért. Az alkotás nem így működik, megköveteli a szabadságot. Az egy nagyon szerencsés egybeesés, ha kiírnak egy tematikus pályázatot, és téged éppen az a téma érdekel. Azt is érdemes megnézni, mi történik éppen a Színművészetivel. „Időszerű modellváltást” emlegetnek a parlamentben. De miről is szól ez valójában? Gyakorlatilag egy ember irányítása alá került a kaposvári színészképzés, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Nemzeti Színház, a Teátrumi Társaság, és még mindig nem értem a felsorolás végére. Nem szorul magyarázatra.

Mi az, ami mégis erőt ad?

Az, hogy van közönségünk, hogy telt házakkal játszunk. Sokféle helyen kipróbálhatom magam, például a Jurányiban, a Trafóban, a Vígszínházban, vidéki kőszínházban, tehát hiszek abban, hogy az a szabadság, amivel a különböző műfajokba belemegyünk az adott társulattal, arra van igény. Külön kértem Orlai Tibort, hogy hadd próbáljam ki magam a Belvárosi Színházban is, ami teljesen más közeg, mint amiben korábban dolgoztam. Csak azért van merszem belevágni, mert annak idején A Vándorkutya ősbemutatója a Vígszínházban ugyanilyen kockázatos volt. Ott egy teljesen őrült, szürrealista lázálmot csináltunk meg, és a közönség különböző korosztályai is tudtak jönni az előadással. Nem okozott problémát számukra a dramaturgia csapongása, mert adtunk kapaszkodókat is. Nem értek egyet azzal, hogy a kortárs dráma hallatán megijed a néző. A közönség nagyon hálás azért, ha olyan problémákat láthat a színpadon, ami vele is megtörténik, mindezt a saját nyelvén megfogalmazva. A Deszka Fesztiválon például rengeteg remek kortárs előadást látni, amik ezt az állítást igazolják.

Úgy fogalmaztál, nehéz arról beszélni, hogy milyen színházat csinálsz. Miért?

Mert az igazából a néző dolga, én inkább a céljaimról tudok beszélni, illetve arról, hogy mi képes motiválni arra, hogy színházat csináljak. Az olyan témák, amelyek megfejtendő kérdéseket tesznek fel számomra, egy új közeg, egy ismeretlen műfaj, fontos, hogy ne maradjak a komfortzónámban. Ha rutinból dolgozol, biztos, hogy valami nagyon hasonlót fogsz létrehozni, mint korábban, pedig alkotóként nem teheti meg az ember, hogy elkényelmesedjen, az szerintem csak a pénzkeresésről szól. Nekem nagyon kellenek az új kihívások, az tud a munkára inspirálni. Tanulságos volt például, amikor újra rendeztem az Újvilág című darabomat Szabadkán. Nagyon imponált a felkérés, hiszen ezzel a darabommal indították el a színházi nevelést a térségben. Nehéz volt számomra magas hőfokon dolgozni a próbákon, hiszen a budapesti bemutató előtt már „megválaszoltam” a darab által feltett kérdéseket. Így azért elgondolkodtam, hogy a későbbiekben nekiállnék-e újból megrendezni valamelyik darabomat. Talán nem.

Családi tűzfészek         Fotó: Éder Vera

Akkor sem, ha olyan alkotók hívnának, akikkel – a saját szűrőd alapján – igazán érdemes együtt dolgozni?

Ez jó érv, de a szabadkai színészek is fantasztikusak voltak, remélem, hogy fogunk még együtt dolgozni.

Neked mennyire volt ismerős a színházi nevelés műfaja a gyerekkorodban? Találkozhattál vele?

Nem, szó sem volt róla. Még a poroszos rendszerben ültem a padban, szerintem pont ezért szerettem bele a műfajba. De jó lett volna, ha kamaszként engem is ér ilyen inger, felemelő lehet az az őszinte, érdeklődő figyelem, amit egy ilyen programban kapnak a gyerekek a színész-drámatanároktól.

És milyen veszélyei vannak a színházi nevelés műfajának?

Például, ha nem szakember csinálja. Egy rossz drámapedagógus nagyon sokat árthat, miközben azt gondolja, hogy érti a dolgát. Ráadásul nehéz szűrni, nehéz egy felnőttet megbuktatni, aki mondjuk fizetett a tanfolyamért…  Gyakran szoktam diákszínjátszó fesztiválokon zsűrizni, és ott is hatalmas sértődések vannak, amikor megpróbálom drámapedagógiai oldalról megközelítve elmagyarázni, hogy a gyerek nem biodíszlet. Ráadásul nem is ezt mondom, hanem, hogy akkor már lehet, hogy nem kell szegény gyereknek egész végig feltartott kézzel álldogálnia, hanem esetleg csináljon valamit a kezével. Volt olyan pedagógus, aki úgy megsértődött rám, hogy amikor átadtam neki az emléklapot, elnézett a fejem mellett. El is gondolkodtam akkor, hogy kell-e ez nekem. Vagy, amikor egy olyan magyar népmesét dolgoznak fel, aminek az a konklúziója, hogy jól meg kell verni az asszonyt, mert pletykás volt. Az oké, hogy a mesében így van, de biztos, hogy így kell ezt a huszonegyedik században?  És akkor kacag a szülő, hogy milyen aranyos a gyerek. Tényleg aranyos! De valahogy ezekkel tartjuk életben a sztereotípiákat. Ráadásul mi van akkor, ha otthon tényleg verik az anyukát?

Eltűnő ingerek         Fotó: Kuttner Ádám

A színházi nevelés során rögtön hangot találtál a gyerekekkel?

Valami miatt bírnak a gyerekek. Talán azért, mert nem dédelgetem őket, nem akarok jófejkedni…

Vagyis kis felnőttekként kezeled őket…

Soha nem akartam megmondani nekik a tutit, nem is tudnám. Emellett pedig nagyon érdekelnek, talán ezt érzik.

A gyerekeket ért pozitív hatás miatt nem áll fenn annak a „veszélye”, hogy később folytatást akarnak? Hiszen ti leraktok valamit nekik, de utána – csúnyán mondva – otthagyjátok őket.

Igen, ez valós probléma, ezért is hagytam abba a színházi nevelést. Az a helyzet, hogy ez a műfaj akkor jó igazán, ha több lépcsőben tud működni. Ehhez viszont pénz kell, támogatás, csapat és komoly szervezés. Volt egy pályázat, amelynek keretén belül négy vidéki iskolába egy éven keresztül havonta visszajártunk. Annak volt értelme, hiszen a gyerekek is érezték a folyamatos jelenlétet. Aki nem kizárólag színházi neveléssel foglalkozik, csak elkalandozik ebbe az irányba, annak a fejére nő a feladat.

A vándorkutya         Fotó: Dömölky Dániel

Mesélsz egy kicsit a szeptemberben bemutatásra kerülő A Jelentéktelen című darabról?

Ez a Narratíva harmadik bemutatója. A Narratíva jelenleg négy rendező által működtetett kollektíva: Szenteczki Zita, Kovács D. Dániel, Hegymegi Máté és én. Nem fix színészekből álló társulat, ugyanakkor sok az átfedés a négy rendező munkája között az alkotók tekintetében is. Az én darabom Gogol, A köpönyeg című elbeszéléséből készült, A Jelentéktelen címmel. Az eredeti mű szellemiségéhez hűek maradtunk, a kisember kálváriájáról szól, aki egy olyan rendszerben él, ahol hiába kér segítséget, nem kap. A műfaja egy újabb kísérlet számomra, ahogy egy kollégám fogalmazott: ebben az előadásban a bohózat a horrorral találkozik.

Miért vonzott ez a történet?

A színház egyik alapvető feladatának tartom, hogy felkeltsük az emberiességet a nézőkben. Ennek a történetnek a középpontjában egy jelentéktelen kisember áll. Magyarországon nem kapnak segítséget a „jelentéktelenek”, azok, akikhez senkinek semmiféle érdeke nem fűződik. A kisember felmorzsolódik ebben a rendszerben. Nincsen védőháló.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy például Gogol szövegéhez hozzányúlj?

A darabírást csak abban az esetben kezdem el, ha erős ötletem van. Így van ez a klasszikus ihletésű daraboknál is. Hosszú érési folyamat, mire nyugodt szívvel emelhetek le valamit a könyvespolcról. A köpönyeg témája régóta motoszkált bennem, de most jött egy olyan ötlet, amitől igazán a magamévá tudtam tenni a történetet. És még ez sem garancia arra, hogy sikerülni fog az előadás, de már volt kellő biztonságérzetem, hogy belefogjak.

A helyeden vagy most?

Szerintem igen. Boldog vagyok, ilyenkor egy kicsit meg is ijedek, hiszen minden nagyon kerek.

Úgy tűnik, hogy nagyon erősen két lábbal a földön vagy.

Pedig nagyon bizonytalan tudok lenni, de most tényleg jól vagyok, megcsináltuk a kitűzött próbafolyamatot, izgalmas munkák állnak előttem, és holnap megyek nyaralni.

Nyugodt szívvel hagyod itt a próbát?

Az utolsó nap rendeztünk egy megnézést néhány kollégánknak, akiknek adunk a véleményére. Sok minden kiderült, de nagyon örülök, hogy ezekre a problémákra most jöttünk rá, és nem az őszi bemutató után. Bízom benne, hogy szeptember tizenegyedikén minden körülmény nekünk fog kedvezni.

CÍMKÉK: