Interjú Orosz Ákossal
2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Pályája a Maladype Színházban indult, ahol többek között azt is megtanulta, hogy a munkát sosem szabad megspórolni. Hét év után úgy érezte, már nem elég kreatív a játéka, és tovább kell lépnie. Jelenleg a Vígszínház társulatának tagja, ahol első operettszerepére készül. Idén ő kapta a Kaszás Attila-díjat.
Fotó: Juhász Éva
Korábban is vehettél át jelentős díjakat, hiszen többek között megkaptad a Színikritikusok Díját, a Soós Imre-díjat, a Junior Prima Díjat, a Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt. Ezek az elismerések alkalmat adnak egy pillanatnyi megállásra, arra, hogy végiggondold, meddig jutottál el, mit végeztél mostanáig, vagy elsősorban a továbblépésre ösztönöznek?
Nagyon hálás vagyok azokért az elismerésekért, amelyekre érdemesnek tartottak eddigi pályám során. Igyekszem minél alázatosabban viselni ennek az „édes terhét”, nem „beleülni”, hanem még többet dolgozni. Elsősorban mégsem a díjak sarkallnak az összegzésre. Legutóbb például A homokember adott alkalmat erre, amit tavaly a Mozsár Műhelyben rendeztem: szerettem volna az előadáson keresztül minél többet elmondani akkori világlátásomról, irodalmi és színházi élményeimről, szerepekkel való találkozásaimról, emberi, kollegiális kapcsolataimról. De ugyancsak komoly összegzést jelentett, amikor a diplomamunkámat írtam az egyetemen. Szerencsére ezen a nyáron volt alkalmam pihenni és átgondolni sok mindent, most inkább ehhez kötöm a leltárkészítést, nem feltétlenül a díjhoz, annál is inkább, mert az átadásra a színházi évadnyitón került sor, amikor fejest ugrottam a főpróbahétbe, s azóta is éjjel-nappal dolgozom, vagyis az nem a megállás, mint inkább a továbbindulás időszaka volt.
Még egyetemista voltál, amikor Kaszás Attila váratlanul meghalt. Milyen emlékek maradtak meg benned róla?
Személyesen is ismertem őt, de nem annyira közelről, mint a másik két jelölt, Harsányi Attila és Király Attila. Már gyermekkoromban felbukkantam színházi előadásokban, mint statiszta vagy táncos. Kaszás Attilával egy gálaműsorban találkoztunk – többek között a Valahol Európában című musicalből adtunk elő részleteket –, és volt egy közös jelenetünk. Az emberséget, jókedvet és szakmai igényességet, amit ő képviselt, gyermekként is érezni lehetett. Már a színészi pályát „kapargattam”, amikor hirtelen meghalt. Akkortájt ment el Bubik István és Selmeczi Roland is, és bár egyikükkel sem volt szoros kapcsolatom, ezek a veszteségek engem is megérintettek.
Eddigi pályád két élesen különböző szakaszra osztható: hét évet a Maladype Színház tagjaként töltöttél, 2015 óta pedig a Vígszínházhoz tartozol. Nagyon más a létezés a független szférában és a kőszínházi közegben?
Bizonyos értelemben könnyebb, ugyanakkor nehezebb is, de sok tekintetben mégis hasonló, és szerintem épp a hasonlóságokban ragadhatjuk meg a lényeget. Számomra nagyon fontos az itt végzett munka – és a kollégáimon is ezt látom –, ugyanúgy beleadok mindent, mint annak idején a Maladypében, ahol nem csupán színészként voltam jelen, hiszen mi építettük és bontottuk a díszletet, világítottunk és feltakarítottunk az előadások után. A Vígszínházban mindent alád tesznek, mire a színpadra lépsz, de sosem szabad elfelejteni, hogy csapatjátékról van szó, a háttérben rengeteg munka kell ahhoz, hogy minden rendben menjen. Itt azzal vállalunk kockázatot, hogy az olló két szárát akkorára kell kinyitnunk, hogy beleférjen a szélesebb közönségigény – hiszen a Szent István körúton minden este 1200 néző jön be hozzánk –, és közben az elvárt szakmai színvonalat is teljesíteni tudjuk. A Maladypében átlagosan 30-40-50 ember nézett bennünket, és tudtuk róluk, hogy nyitottak az újdonságokra, a szokatlan megközelítésekre, nem kellett törődnünk a közízléssel, a különböző elvárásokkal. Ez azonban nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen csak más körülményekről van szó. Mindig is azt vallottam, hogy valamennyi stílusnak és játszóhelynek létjogosultsága van, de elengedhetetlen, hogy amit létrehoznak, magas színvonalon tegyék.
Bűn és bűnhődés Stohl András és Orosz Ákos Fotó: Dömölky Dánel
Mennyire van lehetőséged a Vígszínház nagyüzemében arra az elmélyült műhelymunkára, amiben korábban részed lehetett?
Ez változó, attól függ, milyen anyaggal dolgozunk, ki rendezi és milyen a színészek hozzáállása. A Maladypében sokat tréningeztünk, kevesebb volt a produkció, több a befelé fordulás. Viszont gyakran előfordult, hogy a próbákon elindultunk egy teljesen új úton, ám az utolsó két hétben váratlanul letértünk róla, összeraktunk egy előadást hagyományos módszerekkel, és eldobtuk a korábbi ötleteket. Itt ez kevésbé jellemző, mert erősebb a húzás egy irányba, a készülő produkció felé. Ma például 10-től 2-ig, majd este 6-tól 10-ig próbálunk, s ez elég idő arra, hogy el tudjunk mélyülni. Nem hiszek abban, hogy ha egy előadás hat hét alatt nem tud megszületni, nyolc hét alatt majd elkészül.
Lényegesen nagyobb társulatba kerültél, és legalább hússzor annyi ember előtt kell játszanod és megszólalnod a Vígszínház óriási terében. Mennyire volt nehéz a váltás ebből a szempontból?
Nem volt annyira nehéz, mert korábban is játszottam nagyobb terekben. A nagyszebeni Radu Stanca Színházzal közösen hoztuk létre a Mester és Margarita című előadást. Nagy kihívást jelentett úgy kiállni egy külföldi nemzeti színház színpadára több száz ember elé, hogy alig beszéltem a nyelvüket. Még egyetemistaként játszottam a Szegedi Nemzeti Színházban is, de kétségkívül a kisebb tér volt számomra megszokott, ráadásul a Vígszínház nagyszínpada a hazai prózai színházak között valóban óriásinak számít. Ez mégsem tartott vissza, mert tudtam, hogy mozdulnom kell, és továbblépni a Maladypéből.
Miért?
Mert egyre kevésbé éreztem magam kreatívnak. Emlékszem, egy karácsony előtti társulati ülésen közöltem a színészekkel és Balázs Zoltánnal, a társulat vezetőjével, hogy a következő évadtól nem szeretnék a Maladype állandó tagja lenni. Sokáig érlelődött bennem az elhatározás, de egyszer csak eljött az a pont, amikor úgy éreztem, számomra itt a vége. Egyébként időről időre felmerül bennem, hogy abbahagyom az egészet. Teljesen átlagos családban nőttem fel, a szüleim pedagógusok voltak, megszoktam, hogy az ember este 10-kor lefekszik, reggel 6-kor felkel, és a hétvégéi általában szabadok. Mindig ezt tekintettem normálisnak, és ma is vágyom erre az életformára. A kaotikus időbeosztás miatt komoly feszültséget kelt bennem, hogy kevés időt tudok a családommal és a barátaimmal tölteni. A Madách Gimnáziumba jártam, és büszke vagyok arra, hogy megmaradt egy összetartó baráti társaság, akikkel rendszeresen összejárunk. Nem kis erőfeszítésembe kerül, hogy ilyenkor szabaddá tegyem magam, s ne szakadjak el tőlük. Tavaly megnősültem, és azon is szoktam gondolkodni, hogy ha ennyit dolgozom, hogyan fogok felnevelni egy gyereket. Egyetemistaként minden nyáron felmerült bennem, hogy nem megyek vissza. Aztán mégis visszamentem, és ezerrel ott voltam. Nem tudok fél emberként színész lenni, ha ott vagyok, beleadok mindent, mert szeretek próbálni és játszani. Egyébként is jellemző rám a végletesség: ha például fogyókúrázom, akkor teljesen rákattanok, máskor viszont hedonista vagyok. Ahogy idősödöm, ezeket próbálom normális mederbe terelni, megtalálni az egyensúlyt, hogy ne csak a munkáról szóljon az életem. Közben végtelenül hálás vagyok minden egyes feladatért, nem veszem természetesnek, hogy mindig van min dolgoznom, mert látom, hogy sok kollégámnak bizony kevés a munkája, és nekem is volt ilyen időszakom. Soha nem fogom elfelejteni például, amikor csak egy-egy kisebb szinkron oldotta meg néhány napra a megélhetésemet, minden más bizonytalan volt.
Liliom Hajduk Károly és Orosz Ákos Fotó: Dömölky Dániel
A Vígszínházba hogyan kerültél?
Korábban beugrottam Mészáros Máté helyére a Makrancos Kata című előadásba – mindössze egyetlen színpadi próbával abszolváltam azt a viszonylag bonyolult szerepet –, majd Gothár Péter a következő rendezésébe is hívott, ez volt a Két úr szolgája a Pesti Színházban, amelyben Brighella szerepét játszottam. Miután egyértelművé vált, hogy nem leszek tovább a Maladype tagja, ezt elmondtam Eszenyi Enikőnek, és jeleztem, hogy ha a következő évadban megint adódna valami, szívesen mennék. Enikő pedig a legnagyobb meglepetésemre nem azt felelte, hogy majd elgondolkodik rajta, hanem találkozóra hívott és egyből szerződést ajánlott. Nem kellett azonnal válaszolnom, őszintén szólva ez nem is ment volna, és emlékeim szerint legalább egy hónapig fontolgattam a kérdést.
Mit kellett megfontolnod?
Nem voltam biztos benne, hogy jó döntés-e, ha egyik zárt közösségből átkerülök egy másikba. Megfordult a fejemben, hogy inkább a szabadúszást választom. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy végül mi győzött meg, de elfogadtam az ajánlatot, és egyáltalán nem bántam meg.
Első nagyszínpadi bemutatód a Bűn és bűnhődés főszerepe volt. Mondhatjuk, hogy azzal a mélyvízbe kerültél?
Abszolút. Mivel cseh rendezővel, Michal Dočekallal próbáltunk, gyakran nehezítették a munkát a nyelvi akadályok, annak ellenére, hogy Szabó G. László csodálatosan működött közre, mint szinkrontolmács. Bár a színház nyelve univerzális, a Bűn és bűnhődés esetében olyan részletekre kellett rávilágítani, amit inkább csak érezni lehet, és a saját anyanyelvünkön is nehéz megfogalmazni. Ráadásul nagyon rövid próbaidőszak állt rendelkezésünkre, négy hét alatt kellett rendkívül nagy utat bejárnunk, napi nyolc-tíz órát töltöttünk a színházban, a fennmaradó időben tanultam a szöveget, és közben próbáltam megérezni, hogyan kell igazán sokszínűen megszólalni és létezni a nagyszínpadon. Szerintem a huszadik előadás környékén sikerült úgy eljátszanom Raszkolnyikovot, ahogyan szerettem volna. Van, aki kevés szokott lenni a színpadon, én néha sok, hajlamos vagyok túltolni dolgokat, és időre van szükségem ahhoz, hogy belakjam a teret magam körül. Ha ez sikerül, előbb-utóbb megtalálom a kellő arányokat, és úgy tudok akár halk és visszafogott lenni, hogy az első sorban és a kakasülőn egyaránt megértik, amit közölni szeretnék.
Három éve van műsoron az előadás, de most csak novemberben játszod egyetlen alkalommal. Nem nehéz ilyen ritkán belehelyezkedni?
Lassan az ötvenedik előadás következik. Az első évadban sokat játszottunk belőle, azóta ritkábban megy, havonta vagy kéthavonta egyszer. Mivel az elején jól „bejátszottuk”, a rendező stabil alapokat rakott le, és mindenki tudja a dolgát, nem lehetetlen megoldani, bár valóban nem könnyű feladat. Mindig új színekkel gazdagodik az előadás, ami függ a színész hangulatától, attól, hogy milyen irányba indulnak el az energiái, belül mennyire rebbenékeny, s a partnerek hogyan reagálnak a jelzéseire.
Egész nap dolgozik benned a szerep, amikor este a Bűn és bűnhődést játszod, vagy akkor kezdesz átlényegülni, amikor megérkezel a színházba?
Egész nap motoszkál bennem. Nyilván olyan fajsúlyos szerepnél, mint Raszkolnyikov, ez fokozottan így van. Nem elég pontosnak és figyelmesnek lenni, valami plusz energiát is mozgásba kell hozni. Mindig megfoghatatlan, hogy aznap miért sikerül jobban, máskor pedig kevésbé. Erre próbálok lélekben felkészülni, de ez egyáltalán nem tudatos folyamat, magától működik. Olyan ez, mint amikor egy világítótorony fénye felsejlik a távolban, és már reggel felszállok arra a hajóra, mely a jelzéseket követve estére oda fog érni, ahol nekem fontos dolgom van.
Honderű Fotó: Dömölky Dániel
Legutóbbi bemutatód Spiró György Honderű című darabja volt. Milyen az a karakter, Vancsura, akit játszol?
Ő egy végrehajtó, be kell mennie olyan emberek lakásába, akik eladósodtak és nem hajlandóak vagy nem tudnak fizetni, felbecsüli az ingóságaik értékét, amiket később szükség esetén le lehet foglalni. Vancsura nem rossz ember, némi érzelem és empátia is szorult belé, sajátos humora nem éppen a legkifinomultabb. Teljes mértékben betagozódik a rendszerbe, viszont annak emberarcú képviselője, aki kisebb sumákságokkal hajlandó segíteni azokon, akiket megbüntet. A darabban találkozik olyan, nála jóval idősebb emberekkel, akik határozott elveket vallanak, túlélték a huszadik századi történelem megpróbáltatásait, a világháborút, a koncentrációs tábort, a kommunizmust és ötvenhatot. Számukra más értékek fontosak, mint Vancsurának, aki rövid távú túlélésre rendezkedik be, mindig több jattot akar, jobb kabátra és autóra vágyik. Ez a két világlátás ütközik az előadásban szívszorítóan, ugyanakkor humorosan. Valló Péter rendezése a mostani divatnál hagyományosabb, realistább színházi világot képvisel, s ez remekül illik Spiró darabjához. Jó volt ezzel találkozni színészként.
Már javában zajlanak a Mágnás Miska próbái. Eddig milyen benyomásaid vannak első operettszerepedről?
Récsey Mixi grófot játszom, aki egy könnyed karakter, sokat lehet rajta és Pixi nevű partnerén nevetni, de esetlenségeik mellett vannak céljaik és elképzeléseik. A figura külső jegyeinek megjelenítésén túl nem mellőzhetjük a belső szándékok felfejtését, emellett meg kell tanulni a dalokat és a táncokat. Mivel soha nem játszottam még operettet, most kell alázatosan és körültekintően elsajátítanom ezt a stílust. Már többször megtapasztaltam, hogy mindig van új a nap alatt, és valamennyi szerep megalkotását a nulláról kell elkezdeni. Miután átvettem a Kaszás Attila-díjat, motorral mentem haza. Útközben azon gondolkodtam, hogy ha most ne adj’ isten elesnék, pontosan ugyanúgy ütném meg magam, mint mielőtt az elismerést megkaptam. Természetesen hatalmas megtiszteltetés ez számomra, de talán lényegileg nem változott semmi. Ha az ember kap egy díjat, attól még nem lesz jobb színész. Rosszabb lehet, ha elhiszi magáról, hogy mekkora király, és innentől nem kell a szükséges energiát és munkamennyiséget befektetnie. Sokszor idéztem korábban, de most is eszembe jut egy gondolat, amit a Pokol című előadásban használtunk: „Gőg a bukás előjele.” Leginkább ezt tanultam meg a Maladypében. Nem spórolhatod meg a körültekintő és fáradságos munkát, mert az biztonságot ad, és soha senki nem veheti el tőled.
