Interjú Járó Zsuzsával
Bár korábban úgy nyilatkozott, hogy sosem izgatta a monodráma műfaja, legújabb bemutatója mégis egyszemélyes darab, a 23 perc. A szegedi Thealter Fesztiválon beszélgettünk erről, más szerepeiről és a szabadúszásról Járó Zsuzsával.
Járó Zsuzsa Fotók: Takács Attila
Hogyan került hozzád az anyag, és mi volt a benyomásod, amikor olvasni kezdted?
Orlai Tibor már régóta szerette volna, ha csinálnék valami hasonlót, mert az ő csapatában legalább egyszer mindenkinek elő kell állni egy monodrámával. Mondtam, hogy jó, jó, majd meglátjuk. Aztán egyszer csak felhívott azzal, hogy van nála egy jó szöveg, olvassam el, hátha tetszeni fog. Elkezdtem olvasni, és az első húsz oldal alapján nem értettem, mi dolgom lehetne ezzel, majd túljutottam egy bizonyos ponton – amit bizonyára a nézők is érzékelnek –, és akkor világossá vált, miért kell foglalkoznom az anyaggal.
Ekkor már tudtad, hogy el kell játszanod?
Igen. Mindenekelőtt persze a súlyos téma érintett meg, a családon belüli erőszak, amiről, úgy gondolom, nagyon keveset tudunk, fogalmunk sincs, hány család lehet érintett ebben, és ők min mennek keresztül. Éppen ezért muszáj beszélni róla. A történetről nem szívesen árulnék el többet, mert szerintem a darab olyan, mint egy krimi, a nézők előtt csak fokozatosan tárulnak fel a lényeges történések.
Hogyan merült fel, hogy Keszég László legyen az előadás rendezője?
Orlai javasolta, hogy a Laci rendezze, akivel tizenhat éve már dolgoztam az Örkény Színházban, amikor A makrancos hölgyet próbáltuk. Nagyon bírtam őt, és örültem, hogy ismét találkozhatunk. Én pedig arra kértem Tibort, hogy Egyed Mónika legyen az asszisztensem, akit a Vígszínházból ismerek és nagyon szeretek. Jól érezzük egymást, nap mint nap együtt vagyunk, szöveget mondunk, sokat segít nekem. A próbák során igazi családias légkör alakult ki közöttünk, Laci, Móni meg én jó csapat vagyunk.
Hogyan indultál el a figurával való azonosulás útján?
Nem is tudom. Valójában azt érzem, hogy ebben az előadásban nem kell eljátszani egy bizonyos nőt, nem kell megteremteni a figurát, mert mindez bármelyikünkkel megtörténhet.
A 23 perc előadásában
Nem véletlen, hogy a nevét sem tudjuk meg.
Pontosan. Nem az a fontos, csak az, amit átélt, és amit elmond nekünk. Ez a nő olyan, mint én. Az egyik barátnőm például azt mondta az előadás után, hogy olyan érzése volt, mintha rólam írta volna a szerző. Én is olyan családból jövök, ahol senki nem gondolta volna, hogy színész leszek, magamnak kapartam ki, amit elértem, én vertem a fejem különböző falakba, amíg be nem tört az a fal. Észrevettem, hogy minél természetesebben mondom a szöveget, annál jobban működik, nem kell mást tennem, csak odaállni, és egyszerűen elmondani a történetet.
Milyen kapaszkodót nyújtottak ebben Keszég instrukciói?
Sokat elemeztük a szituációt. Megbeszéltük, mit élt át a nő, mi történhetett a férjjel, milyen ritmusa van a szövegnek, hol a fordulópont, ahol megváltozik minden. Leginkább ezekben tudott segíteni. És sokszor nyugtatott, biztatott, hogy meg tudom csinálni, nem görcsöltetett be, végig türelmes volt. Pedig próba közben tanultam a szöveget, emiatt lassabban haladtunk, mint kellett volna. De éreztem, hogy ha a szöveg birtokában leszek, és magabiztosan tudok vele bánni, akkor már nem lesz gond, addigra el fogunk jutni odáig, hogy mindent tudok erről a helyzetről.
És ezt sikerült is elérni?
Ezt a nézők tudnák megmondani, én úgy érzem, sikerült. De valójában még be sem mutattuk az előadást – a hivatalos premierre októberben kerül sor a Jurányi Inkubátorházban –, mégis játszottam már a balatonföldvári Kultkikötőben és itt, Szegeden kétszer állok vele a közönség elé. Úgy tekintek ezekre az alkalmakra, mintha próbák lennének.
Várhatóan változik majd a viszonyod a darabhoz, mire októbertől rendszeresen játszani kezded?
Lehetséges, igen. Ha az ember sokat foglalkozik egy anyaggal, majd jön egy kis szünet, az alatt kissé eltávolodik tőle, és legközelebb már máshonnan tekint rá, esetleg mást tart belőle hangsúlyosabbnak. Most is mindig van valami változás, érezhető az előadás finom rebbenékenysége. Móninak is nagyon jó meglátásai vannak, legutóbb például felvetette, hogy egy bizonyos gondolatot jobban meg kellene fogni, nem szabad átsiklani felette. Tegnap kipróbáltam, és rájöttem, hogy igaza van, mert így jobban működik.
Egyedül kell a válladon vinned az előadást, ami korábbi szerepeidhez képest teljesen új helyzetet teremt. Nehéz?
Igen. Nehéz felszívni magam és nekiindulni, hiszen borzasztó nagy utat kell minden alkalommal bejárnom. Közben nem adhatom fel, ezért rendkívül erős koncentrációra van szükség másfél órán keresztül. A nézőknek sem könnyű, végig figyelniük kell, és nem ígér felhőtlen szórakozást, amiben részt vesznek.
Mészáros Máté és Járó Zsuzsa a Hurok előadásában
Eddigi pályádon végigtekintve nem túlzás azt állítani, hogy a leginkább meghatározó időszakot az Egerben töltött öt év jelentette. Hogyan tudnád megfogalmazni, mit kaptál ott színészként?
Mindent. Valójában ott lettem színész. Mindig azt szoktam mondani, hogy az igazi színház vidéken van, és közel áll hozzám a vidéki színházi lét. Szeretem, ahogy pörögnek a darabok, öt-hat bemutatóm volt minden évadban, különböző stílusú előadásokban játszhattam a Csehov-drámáktól a vígjátékokon át a zenés darabokig, más és más oldalamat mutathattam meg ezekben. Nagyon erős társulat jött össze Egerben, Máté Gábor osztályából többen oda szerződtünk. Csizmadia Tibor jó érzékkel választotta ki az embereket és hívta meg a rendezőket, például Zsótér Sándort és Máté Gábort. Most valami hasonlóban lehet részem Orlai Tibor csapatában, aki magához vette az egri színészek egy részét, és amikor éppen nem forgatok vagy monodrámát csinálok, legtöbbet velük dolgozom.
Mondtad is korábban, hogy mindenütt azt a műhelymunkát fogod keresni, ami az egri létet meghatározta. Következő állomáshelyeden, a Vígszínházban mit találtál meg ebből?
Jó volt újra dolgozni Bodó Viktorral, a Koldusopera, és különösen A revizor nagyszerű munka volt. Nagy élmény volt Alföldi Róberttel próbálni, mert előtte vele nem dolgoztam, de ott többször is adódott rá lehetőségem. A vígszínházi időszak egyik nagy értékének tartom, hogy jó barátságot kötöttem az ottani kollégákkal, sokukkal a mai napig megmaradt a kapcsolatunk. A Vígszínház komoly hely, jó színészekkel, jó emberekkel. Nagy szeretet vett körül, jó volt ott lenni.
Hat év után mégis hátat fordítottál a Szent István körútnak.
Igen, eljöttem, mert nem kaptam meg azokat a lehetőségeket, amelyekre vágytam. Egyszer csak belém nyilallt a felismerés, hogy úristen, velem nem történik semmi a színpadon! Egyetlen olyan szerepem sincs, amikor valamilyen állapotban felmegyek a színpadra, és teljesen más állapotban jövök le onnan. Mindig ugyanott vagyok. Nem azért, mert rosszul csinálom az adott jelenetet, egyszerűen nincs rá lehetőség, hogy megtörténjen az átalakulás.
Annak ellenére így érezted, hogy részt vehettél az imént sorolt munkákban?
Persze, voltak jó lehetőségek, jó szerepek, olyan pillanatok, amelyek egy időre kiemeltek ebből, de a közérzetem alapvetően nem változott. Nem volt olyan szerep, amelyben igazán meg tudtam mutatni magam, amiért színész lettem. Épp Keszég Lacival beszélgettünk erről, amikor olvasgatni kezdtük a 23 percet, és megjegyezte, hogy „na, itt most aztán megkapod, bejössz egyfajta állapotban, és garantáltan másképp fogsz kimenni”. Így is lett. Hiszek abban, hogy az ember előbb-utóbb bevonzza, amire nagyon vágyik.
Sokáig hezitáltál, vagy könnyen meghoztad a döntést, hogy el kell jönnöd a Vígszínházból?
Nem volt az könnyű, sokat gondolkodtam rajta. Eleve olyan típus vagyok, aki ha nem érzi jól magát valahol, akkor feláll és elmegy. Túl sokáig nem szoktam ezt húzni. Így jöttem el annak idején az Örkény Színházból is. De a Vígszínháznál más volt a helyzet, mert felmértem, hogy nem nagyon tudnék hová menni – mindenképpen Budapesten akartam maradni –, ugyanakkor azt is láttam, hogy sok a szabadúszó, nem tudtam, merjem-e magam belevetni a bizonytalanba, lesz-e elég munkám. Tekintettel kellett lennem a kislányomra is, akiért felelősséggel tartozom. Aztán elutaztunk a húgommal Izraelbe, Tel-Avivban töltöttünk öt napot, és mire visszajöttem, megerősödött bennem az elhatározás, hogy fel fogok mondani.
Dékány Barnabás és Járó Zsuzsa a Hurok előadásában
Miért? Mit tapasztaltál meg ott?
Megérintett a szabadság, és ott értettem meg, hogy mivel véges az életünk, nem tehetjük meg, hogy rosszul érezzük magunkat. Majd lesz valahogy, gondoltam, és ez nekem eddig mindig bejött. Most is, hiszen amióta eljöttem a Vígszínházból, 180 fokos fordulatot vett az életem, egyik munkából esem a másikba, és kipróbálhatok olyan dolgokat, amire korábban nem volt lehetőségem.
Másfél évtizeden keresztül társulatokhoz tartoztál. Nem hiányzik mindaz, amit a kőszínházi közösségek nyújthatnak a színészeknek?
Azért nem, mert valójában most is társulathoz tartozom, hiszen megtaláltuk egymást Orlai Tiborral, aki egy laza társulati együttműködést alakított ki maga körül, ami biztos hátteret jelent, és azt, hogy minden évadban gondolkodik bennem. Külön öröm, hogy újra velem vannak az egri játszótársak, akikkel közös nyelvet beszélünk, és félszavakból is értjük egymást.
Járó Zsuzsa és Nagy Dániel Viktor a Férjek és feleségek előadásában
Kezdettől fogva jó szerepeket kaptál Orlai Tibortól: ilyennek látom például a Belvárosi Színházban játszott Dühöngő ifjúságot vagy a Férjek és feleségek című előadást. Te is így tekintesz ezekre?
Abszolút. Főleg a Férjek és feleségekre, ami különösen jó munka volt, csakúgy, mint a Second life, amit Dömötör András rendezett és közösen írtunk, a Hatszín Teátrumban játsszuk nagy sikerrel. Szerettem a Családi játszmákat, amiben szintén jó szerepet kaptam, és persze nagyon fontos számomra a Hurok, mely a Jurányi Inkubátorházban látható.
A darab a mai társadalmi és politikai viszonyokról ad látleletet, bemutatja a hatalom képviselőit, illetve azokat, akiket céljuk elérése érdekében eltipornak. Ráadásul a következő jelenetben ugyanaz kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe, aki korábban másokat szívatott. Két különböző karaktert ábrázolsz, hiszen te játszod a titkárnőt és a pénztárosnőt. Külön építetted fel ezeket, vagy a kapcsolódási pontokat kerested?
Teljesen külön gondolok rájuk. Nyilván a titkárnő kisebb szerep, a kilátástalan helyzetében lopásra kényszerülő bolti pénztárosnő esetében mélyebbre tudtam menni. Remek színészi lehetőség, hogy egy előadáson belül két különböző karaktert is megmutathatok. Egyébként most már nagyon szeretnék minél több karakterszerepet játszani. Ilyen volt legutóbb a Bocs, félrement!, ahol teljesen más alkatú figurát osztottak rám, ki is vagyok tömve rendesen. Régebben nem voltam eléggé bátor ezekben, de ahogy múlik az idő felettem és tapasztaltabb színész lettem, talán merészebben tudnám megformálni a különböző karaktereket. Ez érdekelt a Hurokban is, meg az, hogy újra találkozhattam Bagossy Lászlóval, Kákonyi Árpáddal, most először dolgozhattam Rába Rolanddal.
Bagossyval mennyire volt más a mostani munka, mint a korábbi az Örkény Színházban?
Nem sokban különbözött. Bagossy így dolgozik. Tudtam, mire számíthatok. Belehelyez minket egy szituációba, egy világba, és mivel nála hangsúlyossá válnak a külsőségek, a képek, a mozdulatok, kívülről befelé haladva kell építkeznünk. Számomra izgalmas az a próbafolyamat, amikor a rendező meghatározza a kereteket, és nekem színészként azt kell megtöltenem.
A Bocs, félrement! előadásában
Végig érezhető a színészek erős összjátéka, az egész előadásnak sajátos ritmusa van, már-már kottája, ami, gondolom, fokozott koncentrációt igényel.
Bizony. Másfél órán keresztül koncentrálni kell, akkor is, ha nem vagyunk benne a jelenetben. Ilyenkor kint ülünk és figyelünk, mert folyamatosan reagálni kell mindenre, ami a játéktérben történik: végszóra feladni valamit vagy éppen két szólamban énekelni.
Mennyire szoktál előretekinteni és gondolkodni a jövőn, például azon, hogyan alakul majd a pályád?
Most inkább szeretnék a mának élni, nem agyalni azon, hogy mi lesz holnap. Mindig hajlamos voltam a múlton rágódni vagy a jövőn gondolkodni, és megfeledkeztem arról, hogy itt és most jól érezzem magam. Pedig megtehetném, mert jelenleg tényleg jól érzem magam. Nincs is időm azon töprengeni, hogy jövőre mi lesz, mert nagyon be vagyok fogva, sokat dolgozom, a magánéletemben is sok minden történik velem, most például lakásfelújítás és költözés előtt állunk. Kicsit féltenek is a barátaim, hogy meddig bírom. Néha én is úgy érzem, hogy túlvállalom magam, de ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy nagyon élvezem ezt a pörgést.
