Interjú Botos Bálint rendezővel
Szülőhazájában, Erdélyben egyre nagyobb szakmai elismerésnek örvend színházi alkotóként. Botos Bálint első magyarországi kőszínházi rendezéseként most Caragiale Farsang című művét vitte színre a tatabányai Jászai Mari Színház társulatával. Milyen módon befolyásolják munkáját a román színházi gyökerek? Miben humoros és miben kiábrándító Caragiale műve? Ilyen kérdésekről is beszélgettünk a Nagyszalontán született rendezővel.
Botos Bálint Fotó: Nagyváradi Szigligeti Színház
Szereted a farsang ünnepét amúgy? Hogy jutottál Caragiale művéhez?
Nincsen semmilyen meghatározó viszonyom a farsangi periódushoz. Soha nem vonzottak túlzottan a jelmezes bulik, az ünnep autentikusabb rétegjeivel pedig nem találkoztam sem gyerekként, sem kamaszként. A farsanggal akkor kezdtem foglalkozni, amikor megismerkedtem Bahtyin karneválelméletével. Az ő értelmezése közelebb hozta ezt az ősi ünnepet.
Farsang
A darabot a színház vezetői ajánlották. Amikor elolvastam az eredetit, úgy láttam, hogy Caragiale a harsány vígjáték mellett, egy kegyetlen, végletekig groteszk, minden ízében a farsangi szellemtől áthatott darabot írt meg. Azzal a különbséggel, hogy ebből a szövegből hiányzik a farsang utópisztikus reménye. Itt nincs remény arra, hogy a hierarchiákat, a hatalmi rendszereket felfüggesztve boldogan és felhőtlenül tudunk együtt létezni a jelmez alatt. Ez a szöveg minden humora mellett ennél jóval pesszimistább.
Milyen világot képzeltél ennek a görbetükrös, de közben komikus darabnak?
Amikor elkezdtünk azon gondolkozni Golicza Előddel, a díszlettervezővel, hogy hová helyezzük a cselekményt, akkor nagyon hamar kizártuk az eredetileg külvárosi borbélyüzlet realisztikus megjelenítését. Úgy éreztem, ezáltal azt a réteget hangsúlyoznánk, amely kényelmes távolságba helyezi a nézőtől ezt a szöveget. Ehelyett inkább arra koncentráltunk, hogy ez a közösség és ez a világ milyen viszonyban van a civilizációval. A város szövete mindig megbomlik a város szélén. A természet itt még sokkal érzékelhetőbb, nem annyira legyőzött, mint a város belső területein. Ezért fontos volt nekünk, hogy a térben megjelenjen az a küzdelem, amelyet még nem nyert meg a város. Így döntöttünk a föld jelenléténél, amely bemaszatolja, elfedi a padlót.
Az is fontos volt, hogy ugyanakkor a tér a farsang szellemében működjön, vagyis alkalmas legyen arra, hogy felfüggessze a szokványos tájékozódási pontokat. Ezért felcseréltük a lent és a fent, valamint a kint és a bent viszonyát. Az előadásban a farsang archetipikus alakjai „uralják” a teret. Ők bújnak meg a tükrök mögött és ők idézik meg azokat a szereplőket, amik részt vesznek ebben a a soha véget nem érő tébolyban.
Úgy éreztem, hogy ezzel az olvasattal talán sikerülhet finoman azt a réteget is megjeleníteni, ahogyan Caragiale a kelet-európai társadalom legrosszabb beidegződéseivel vitatkozik és harcol. Mindig a humoron keresztül, de olyan haraggal, ahogyan csak az tud haragudni, aki az otthonáért haragszik a sajátjaira.
Milyen vonásaiban hat rád a román színház, ha hat? És ebben az előadásban?
Talán leginkább a színházról való gondolkodásban hat. Ahogyan Lengyelországban, Németországban, sőt Európa legtöbb országában a huszadik század derekán (máshol már sokkal hamarabb), Romániában is elkezdtek azon gondolkodni, hogy milyen nyelvezeten szólhat a színház a realizmuson túl vagy akár annak ellenében. Így a román színházi oktatásba organikusan épültek be olyan játéknyelvek, hagyományok, amelyek nem kizárólag a realizmust tekintik érvényes kiindulási pontnak. Vagyis a realizmus mellett többféle színházi gondolkodással ismerkedik meg az ember. Persze a román színház sem veti el a realizmust. Több román realista előadást is láttam, köztük igazán jól sikerülteket is. Inkább arról van szó, hogy a román színházi hagyományban a realizmus nem más, mint egy lehetséges esztétikai megközelítés. Ez a gondolkodás szervesen hatott az egész erdélyi magyar színházra, így természetesen rám is.
Az előadás tekintetében ezt nehéz lenne megállapítanom, mert természetesen nem nemzeti hagyományokban gondolkodom a munka folyamán, hanem esztétikai szempontokat mérlegelünk és igyekszünk megtalálni azokat a válaszokat, amelyek reményeink szerint jól szolgálják az adott a szöveg mélyebb rétegeinek kibontását. Azt, hogy ez mennyiben sikerül, minden néző egyenként hivatott eldönteni.
Milyen volt a közös munka a társulattal? Egyébként műhelymunkás rendező vagy, mindig van egy határozott elképzelésed, amihez ragaszkodsz?
Nagyon izgalmas volt és persze voltak nehézségek is. Időbe telt megértenem, hogy pontosan milyen logika szerint épül fel a próbafolyamat itt, mik a színészek igényei. E téren nem is vagyok teljesen elégedett azzal, hogy milyen gyorsan és milyen mértékben sikerült választ adnom ezekre az igényekre. Ugyanakkor nagyon megkönnyítette a munkát, hogy nagyon jó képességű és elhivatott emberekkel dolgozhattam.
Nem tudom tisztán elkülöníteni ezeket a rendezői kategóriákat. Általában tudom, hogy mit akarok, és fontos, hogy lássam előre azt a koncepciót amelynek mentén keresünk, de természetesen egy csomó színészi ötlet kerül be az előadásba, itt is nagyon sok ragyogó megoldás született a társulat javaslataiból. A koncepciót nemigen szoktam elvetni, hiszen annak mentén tudom eldönteni, hogy egy adott ötlet építi az előadást vagy esetleg némileg kilóg belőle. Talán ez a válogatás az egyik legkockázatosabb része a próbafolyamatnak.
Mit kerestél ebben az előadásban? És amúgy a színházban mi érdekel igazán?
Nagyon fontos volt nekem, hogy megtartva Caragiale humorát megőrizzük a szövegnek azt a rétegét is, ami némi kiábrándultsággal, elgondolkodtató keserűséggel néz a társadalomra. A monomániák komikuma mellett fontos volt, hogy megteremtsük azt a poklot is, amibe úgy kerülnek az emberek, hogy nem hajlandóak egymást észrevenni. Képtelenek közösségként létezni.
A színházban változó, hogy éppen mik a célkitűzéseim, ami folyamatos, az talán az a remény, a vágy, hogy az előadás alatt valódi együttlét szülessen néző és játszók, vagyis az esemény összes résztvevője között. Az együttlélegzés mellett kialakuljon az együttérzés és az együtt gondolkodás is.
Október elején megtörtént a bemutató: hogyan fogadta a tatabányai közönség?
Úgy éreztem, jól fogadta, és a színészeknek is ez volt a benyomásuk, legalábbis azoknak, akikkel beszéltem erről. Persze nem ismerem jól a tatabányai közönséget, tehát itt egy kicsit sötétben tapogatózom. Remélem, hogy értelmes időnek fogják ítélni azt a két órát, amit erre az előadásra szánnak.
