Interjú Albert Csillával
Albert Csilla a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja már 20 éve. Az UTEFest20-on öt előadás is látható volt Kolozsvár teátrumának repertoárjából. Többek között az Elektra, a Rómeó és Júlia, illetve az Édes Anna előadásban láthattuk. A társulat Ifjú barbárok produkciója újra látható lesz november 28. és december 1. között a budapesti Nemzeti Színházban. Ezekről beszélgettünk a színésznővel.
Albert Csilla
Az Elektra szakmai beszélgetésén arról is beszélt, hogy nem tudott a szereppel azonosulni. Mi ennek az oka?
Nem arról van szó, hogy nem tudtam a szereppel azonosulni, hanem az van, hogy én nem ez az alkat vagyok. Nagyon másképp gondolom az életben a dolgokat, mint Elektra. Egy ennyire elvakult ember totálisan eltér tőlem. Persze nem tudom, hogy a gyász hogyan fog engem megváltoztatni. Minden embert megváltoztat, de egyelőre nem tudom, hogy hogyan fogom hordani magammal. Abban viszont biztos vagyok, hogy másképpen dolgozom fel ezeket a tragédiákat. Közelebb vagyok például Khrüszothemiszhoz emberileg, mint Elektrához. De ez nem azt jelenti, hogy nekem ez nem egy jó találkozás, vagy nem izgalmas. Ha azt érezném, akkor már rég azt mondtam volna Botinak (Botond Nagy, rendező – a szerk.), hogy játssza más. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy nekem nagyobb munka rákészülni, mint egy másfajta szerepre. Van, ami könnyebben, zsigerileg megy, és nem kell már előtte való nap ráturbóznom magam.
Mint ahogyan mondta, hogy a nyitányos résznél, amikor elindította Elektra panaszáradatát?
Pontosan. De ez mondjuk a görög drámában is így van. Tehát, hogy nincs felvezetés, hanem kicsapja az ajtót, és elengedi a démonokat. És ezt azért valamiből el kell kezdeni mindig, tehát azt azért érzem, nekem dolgozni kell, hogy ez hitelesen tudjon megszólalni.
Elektra: Albert Csilla Fotók: Biró István
Ami a karakterénél megfogalmazódott, hogy a térhasználattal is jelezte az előadás rendezője azt, hogy Elektra lelki- és mentális állapota hogyan romlik. Valamikor olyan a tér, mint egy gumiszoba. A nézői tapasztalatom az volt még, hogy ez a „karám” plusz impulzusokat ad még a szaggal is. A hanghatásokkal és a mozdítható fallal pedig ráfókuszál az intim, belső fájdalomra, arra, ahogy szinte belebolondul a szereplő ebbe az állapotba. Mekkora munka volt mindezt így feldolgozni?
Nagyon jól érzi egyébként ezt a megbolondulást, megőrülést. Ezt a rendező határozottan akarta. Ne legyen egyértelmű, de helyenként jusson eszébe a nézőnek, hogy ez a nő megzakkant egy kicsit. Ne legyen egyértelmű például az, hogy mindaz, ami történik körülötte, az valóság, vagy csak odaképzeli. A rendező ajánlotta, hogy olvassuk el egy román újságírónőnek az írásait, aki egyszercsak arra ébredt egy nap, hogy meg akarja ölni a barátját. Leírta ezt a folyamatot, a megőrülés folyamatát nagyon szépen. Aztán bekerült elmegyógyintézetbe, majd kikerült onnan. Ezt nekem el kellett olvasnom, és erről nagyon konkrétan beszéltünk Botival, hogy Elektrát valahogy el kell juttatni, vagy benne meg kell keresni mindenképpen ezt a határt, ahol még nem őrült meg, de már olyan dolgokat tesz, amelyek nem a normalitáson belül mozognak. Ahogy Elektra mozog, beszél, és váratlan gesztusokat csinál. Megtépi a húgának a haját. Olyan ez, mint amikor elnyomod egy kicsit a határokat, egy kicsit a többieket szurkálod, nem hagyod békén a fájdalmaddal a másikat, akkor az idegeire mész a családodnak, de ezt kicsit tudatosan csinálod.
Shakespeare Rómeó és Júliájában a dajka figuráját is játssza egy másik rendezésben. Ezt nagyon sokféleképpen szokták értelmezni. Néha idegesítő, mégis egy jólelkű karakter. Milyen volt a munkafolyamat ebben az előadásban, hogyan talált rá erre a szerepre?
Ifj. Vidnyánszky Attilával nagyon más volt nekem dolgozni, mint eddig bármelyik rendezővel. Nagyon érdekes volt, mert szokatlan módszerekkel dolgozik. Több szerepet is játszunk az előadásban. Már a legelején van egy másik feladatom. Furcsa módon nekem az sokkal nagyobb kihívás volt, mint maga a dajka szerepe. Sokkal nehezebb volt megfogni, mint a dajkát, aki végigmegy a darabon, és van egy csomó szövege is. Attila azt a dajkamonológot, amit általában kivágnak a Rómeó és Júliából, benne hagyta. Emiatt végtelenül hálás vagyok. Másodszor meg azért vagyok hálás, mert mikor már úgy „elgyönyörödtem” volna magamtól, hogy én ezt milyen szépen, színészből elmondom, akkor azt mondta, hogy rettenetesen sokat beszéljek és gyorsan. Mintha most akarnád elmondani az egész életedet. Ez nagyon megadta aztán az egész darabban a szereplő felfokozottságát. Elkezdek nagyon sokat dumálni és nagyon sok energia rámegy. Jelenetenként változik, hogy kivel hogyan beszélek, de tulajdonképpen az, hogy ez a tűz, ami begyullaszt, ez végig ég az egész előadás alatt.
Rómeó és Júlia
Az Ifjú barbárokban is szerepel, ami szintén ifj. Vidnyánszky Attila rendezése. Novemberben visszahívták újra Pestre. Hogyan fogadták a hírt? Milyen élmény lesz újra a Nemzeti Színházban előadni?
Nagyon drukkoltunk. Amikor először szóltak, hogy jött a meghívás, akkor még nem volt biztos, hogy a zenészek tudják vállalni a fellépést. Minden színész azon volt, hogyan lehetne rávenni a zenészeket erre. Nekünk nagyon jó élmény volt Budapest. Ilyenkor négyszer egymás után játsszuk le. Imre Évának, a főszereplőnek biztos nem könnyű fizikailag, de nekünk nagyon jó látni, vagy inkább érezni, hogy egyik-másik nap milyen energia, milyen közönség van. Kolozsváron havonta játszunk kettőt-hármat ebből, és elég távol egymástól. És nagyon jó például az, hogy az egyik előadáson találsz valamit, amit a következőn ki tudsz próbálni, és nem telik el annyi idő, hogy elfelejtsd. Vannak előadások, amelyeknél egyébként nem befolyásolja annyira az előadás egészét, de például az Ifjú barbároknál határozottan érződik, amikor jó a közönség. Másfajta lendülete lesz a játéknak, amikor kevésbé jönnek velünk. Ha nem mernek kacagni, akkor azért mi is egy kicsit visszafogottabbak vagyunk.
Az Édes Annában Stefi karakterét játssza. Számomra ebben a figurában inkább a merevség, a tartás volt érezhető a játékában. Ezt mennyire volt könnyű kihoznia magából?
Előadása válogatja, hogy mennyire szabad a forma vagy mennyire befolyásolható. Az Édes Annánál azt érzem, hogy függetlenül attól, hogy milyen a közönség vagy hogyan reagálnak a nézők, sokkal stabilabban áll a lábán. Nem befolyásol minket annyira, hogy nevetnek-e vagy sem. Vannak előadások, amelyekbe nagyon bele tud szólni az, hogy a néző milyen energiával ült be. Az Ifjú barbároknál sok az improvizáció, és akkor az ember nyilván várja a visszajelzést. Az Édes Annában viszont, mivel nagyon erős a forma, ezért szinte partitúra-jellegű. A zene is és a szöveg is megadja a ritmusát. Azért lett az egyik kedvenc előadásom, mert nekem olyan volt, mint amikor a régi „kockatévét” néztük, ide ülsz, és nézed. És nem tudsz rá belefolyással lenni. Megnéztük az 1958-as filmet, Törőcsik Marival a főszerepben, még a próbák előtt. Stefi és Etel, ez a két figura annyira nincs is kiemelve. A filmben Stefi nem annyira hangsúlyos, viszont nekem nagyon áldásos volt ez a munka. Szabó K. István, a rendező nagyon nyitott volt mindenféle ajánlatra és javaslatra.
Érdekes volt, mikor arról beszéltünk, hogy ezek az urak mennyire függenek a cselédektől, hogy inkább nekik van szükségük rájuk, mint fordítva. Beszéltünk erről, és akkor én jöttem az ötlettel, hogy van ez a nagyon régi szakácskönyvem, aminek az első részében az van leírva, hogy milyen elvárásokat kell teljesítenie a cselédnek, illetve hogyan kell idomítani a cselédet. Onnan választottunk szövegeket, amelyekből aztán végül csak kettő maradt benn az előadásban. Furcsa volt, tulajdonképpen milyen intim dolgokkal foglalkoznak, tehát hogy ez a függés milyen szinten tud kialakulni az úr és a cseléd között. Szóval én a Stefit nagyon-nagyon szeretem, de valószínűleg azért is, mert nagyon jó volt a próbafolyamat, és nagyon-nagyon izgalmasnak találom azt, hogy a cselédek kórusa is vagyunk, és egyénileg is létezünk, mint Stefi, Etel és a többi cseléd. Úgyhogy nekem nagyon-nagyon jó élmény volt.
Már húsz éve annak, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Melyek a legkedvesebb emlékei? Mik voltak a legnagyobb kihívásai, amióta itt dolgozik?
Nem könnyű húsz évet most így gyorsan summázni. Nagyon különböző szerepeket játszottam, és nem egy karaktert 20 évig. Férfiakat játszhattam, huszonévesen öregasszonyokat. Kislányt is alakítottam, amikor már harmincéves elmúltam. Rendhagyó feladataim voltak eddig, legalábbis a többi kollégámhoz hasonlítva. Silviu Purcăretével dolgoztam együtt több ízben is. A Viktor, avagy a gyermekuralom volt az az előadás, amiért több jelölést és díjat is kaptam. Andrei Șerbannal többször dolgoztam. Mivel nagyon megkedvelt, ezért elhívott, amikor indult az utazó akadémiája. Ez New Yorkban három hetet jelentett, és ott egy bemutatott előadást játszottunk, amit aztán elhoztunk, és Bukarestben is játszottuk. Tompa Gáborral sokat dolgoztam együtt, mint színházunk főrendezőjével. Volt egy csomó kísérleti színházi megmozdulás is.
Például Dimény Áron kollégámmal csináltunk egy előadást, a Visky András által írt Megöltem az Anyámat című produkciót. Annyira megtetszett az igazgatónknak, hogy a stúdióban éveken keresztül játszottuk. Mai napig egy nagyon bátor vállalásnak gondolom, mert magunkra megcsináltuk, és az, hogy a színház ezt be is fogadta, az nagy ajándék volt. Gyerekelőadásokban játszottam. Képzeld el, amikor felmegy a függöny, és 866 fejecske vagy hangocska fogadja az Óz, a nagy varázsló előadásban a Dorkát – nagyon szerettem. Ezek jutnak így most eszembe, de a holnap kérdeznéd, akkor lehet, hogy más dolgokat emelnék ki ebből a húsz évből. Nagyon fontosak voltak azok a workshopok, amelyek nem csak a színházon belül történtek. Sokat tanultam ezekből az egy hetekből. Ilyen volt Yoshi Oida workshopja, ő Peter Brooknak volt a színésze, vagy Alexey Levinskiy, aki a Biomecanica-workshopot tartotta. Jó élményeim voltak a falakon belül is továbbképzési értelemben. Ami még eszembe jut az az, hogy én egy nagyon-nagyon szerencsés színész vagyok.
