Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
A félelem és a remény volt az idén nyolcadik alkalommal megszervezett kolozsvári Interferenciák elnevezésű nemzetközi színházi fesztivál fő témája. Van manapság rettegni valónk bőven, de azért akár némi önáltatással, próbálunk reménykedni.
Macbett Fotók: Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
A Macbett remek előadásában inkább a hideglelős félelem dominál. Ez nem Shakespeare műve, hanem Ionesco, ha lehet, még kegyetlenebb, ugyanakkor fölöttébb mulatságos persziflázs a hatalom pusztító természetrajzáról, az elszabaduló indulatokról, a gyűlölet elharapódzásáról. Vérengző téboly a köbön, gyilkos indulatok féktelen elszabadulása. A kiszámíthatatlanság tobzódása, az agresszivitás tombolása. A nagy rendező, Silviu Purcarete lidérces, ugyanakkor röhögtető víziót „celebrált” a deszkákra, meglehetősen pontos koreográfia szerint mozgatva a színészeket. Rémisztő emberforgatagot látunk, Helmut Stürmer rideg díszletei között. Gyanakvóak a tekintetek, alig mer bárki is közel menni a másikhoz, így próbálja meg megőrizni az esetleges támadásoktól a testét. Azt nem mondhatom, hogy az integritását, hiszen a katonás drill, a harsogó parancsok közegében ebből már nyilván nem sok maradt. Shakespeare tragédiájának szereplői között még sok a formátumos, Macbeth tán még alkalmas is lehetne az uralkodásra, ha nem gőzölne be teljesen, nem torzulna el rémisztően a hatalomvágytól, majd a hatalomtól. Ionesco azonban már kisstílű tucatemberekről ír, és ilyet is mutat Bogdán Zsolt Macbettként. Egy tehetségtelen akarnokot, uborkafára felkapaszkodottat. Kisszerű világ kisszerű zsarnokát. Egy valaki képviseli a reményt, a Clown. Kántor Melinda bohócként téblábol a szörnyűségek között. Ő kívül van e mai kocsmán. Sokat lát, sokat tud. Gumiarcáról lerí a véleménye. Időnként reménykedően néz ránk, mintha belőlünk próbálna erőt meríteni, ahogy mi is belőle. Ő a humánum megtestesítője. Legalább vékonyka reménysugár.
Macbett
A provokatív előadásokat létrehozó, Urbán András által írt, rendezett, Az úr nevében című, fölöttébb dühös, sőt ingerült produkcióban nemigen látszik a fény az alagút végén. Az előadás elején felszólítanak minket, hogy imádkozzunk közösen. Néhányan a nézők közül ezt meg is teszik. Majd Mészáros Gábor papként áll a szószékre, és hideglelős gyűlöletáradatot zúdít ránk, kántálóan fennkölt hangsúlyozással, mint aki magasztosan prédikál. Van ebben rasszizmus, migránsozás, politikai inkorrektség, homofóbia, „gusztusos” kis gyűjteménye a káros előítéleteknek, melyekből egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekben több minden meg is elevenedik. Székely Csaba Tíz című, a Radnóti Színház műsoráról méltán levehetetlen darabja végig veszi, hogy a Tízparancsolat egyetlen pontját sem tartjuk be, de ezt minden szókimondása dacára, költői emelkedettséggel teszi. Urbán drasztikusabb nála, olykor egyenesen brutális. Módszeresen lajtstromozza, hogy mennyi galádságot követtek el Isten nevében, álcának, fedezéknek használva őt. Akár szép szavakkal is leplezve az aljasságot, bibliából vett mondatokkal az uszítást. Hangos előadás, aminek jelentős részében üvöltenek a kiváló színészek. Kucsov Borisz, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese és Mészáros érezhetően a saját felháborodásukat, elkeseredésüket is kikiabálják magukból, és ezt szembesítik azokkal a szélsőségesen romboló nézetekkel, amelyeknek az előadásban úgy szócsövei, hogy közben lerí róluk, ezeknek éppen hogy az ellenkezőjét gondolják. De minden kertelés nélkül be akarják mutatni, hogy itt tartunk. Ember embernek farkasává vált. Harsogó segélykiáltás ez a produkció, hogy ne tovább, kapjunk már végre észbe!, ha nem tesszük, akkor akár az is benne van a pakliban, hogy tényleg itt a világvége.
Az úr nevében
Josef Nadj elementáris Omma című produkciójában ennél sokkal bizakodóbb. Nyolc táncost gyűjtött hozzá össze, különböző országokból. Szenegálból, Elefántcsontpartról, Burka Fasóból, a Kongói Köztársaságból, a Kongói Demokratikus Köztársaságból. Rájuk adta a saját védjegyévé vált jelmezét, egy-egy fekete öltönyt, ing nélkül, és azt a szokását is, hogy mezítláb lépett fel. Ez jelképes átadása is a tudásának. Ugyanakkor, ha úgy tetszik, egyenruha, kifejezi, hogy ezek a különböző helyekről érkezett férfiak valami közöset akarnak. Többször is előfordul, hogy más-más alakzatokba rendeződve, egy testként mozognak, miközben a saját egyéniségüket is beleviszik ebbe a közös testbe. Különböző táncstílusok, emberek, szépséges harmóniában közös nevezőre jutnak. Majd szétválnak, megmutatják a saját, egyedi személyiségüket, és újra azonos akaratban egyesülnek, tánc közben eljutva az extázisig, az egymásból nyert energiák segítségével a valóságos örömünnepig. Kezdetben ők is tartottak egymástól, bátortalanul, bizalmatlanul méregették végig a másikat, de összekapaszkodva, a kialakult bizalomtól hittel feltöltődve, irigylésre méltóan életigenlővé, mámorossá válnak. És ez, ahogy az előadás utáni ováció mutatja, legalább időlegesen, átragad a publikum tagjaira is.
Godot-ra várva
Beckett Godot-ra várva című ikonikus darabja a letargia és a remény között ingadozik. Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, főrendezője, hatodszorra vagy hetedszerre rendezte meg. Egyszer láttam benne színészként is, Pozzo szerepébe ugrott be a sepsiszentgyörgyi előadásba, a megbetegedett Nemes Levente helyett. Ezúttal a portói Sao Joao Nemzeti Színházban vitte színre a darabot, úgy, hogy a pandémia miatt bezárt, üres színházban próbáltak. Valószínűleg emiatt is, komorabb ez a Godot előadás, mint amiket eddig tőle láttam. Árad belőle a világvége hangulat, az olykor valószínűleg mindannyiunkat elöntő érzés, hogy nem sok értelme van a létezésnek, ezt nem érdemes tovább csinálni. De aztán mégiscsak pislan a remény, ahogy Estragon (Joao Melo) és Vladimir (Mário Santos), bár rendszeresen csalódnak, újra és újra várják Godot, azaz a Megváltót, aki ugyan egy kisfiú küldöttjén keresztül ígéri és ígéri, de nem jön és nem jön. Magukra hagyottan, félelemben élnek, de azért várnak és várnak, no meg váltig remélnek.
Játékok a hátsó udvarban
A Konstancai Állami Színház Játékok a hátsó udvarban című előadásának kamaszai tartanak is egymástól, és szinte össze is nőttek. Egy brancsot alkotnak, bandáznak. Négy 17 éves srác és egy 14 éves, szexuálisan már kimondottan izgató lány. Bírósági tárgyalással indul a nézők által körbe ült játék. A színpad olyan zártan behatárolt, mint egy bokszring. A fiatalok alakítják a taláros jogászokat is. A tárgyaláson arról van szó, hogy három fiú megerőszakolta a lányt, a negyedik pedig segédkezett ebben. Majd a színészek leveszik magukról a talárokat, és visszapörgetik előttünk az eseményeket. Ekkor már grundnak látjuk a színpadi teret, ahol fociznak, a fiatalemberek felváltva kikezdenek a lánnyal, akiben már bőven van annyi nőiesség, hogy felkeltse a vágyaikat. Kívánja is őket, meg nem is. Mindenképpen áldozat, de azért valamennyire „felbujtó” is. Aztán működésbe lépnek a csillapíthatatlan ösztönök. És megtörténik a baj, amitől szépreményű életek mennek tönkre, nem csupán a büntetés miatt, hanem a múlhatatlan lelki sérülések miatt is. Kétségbeeséssel, gyűlölettel telnek meg a tekintetek. Szinte tapintható a félelem, hogy mi lesz ebből!? És csillan a remény, hogy esetleg el lehet sikálni ezt az egészet, netán a másikra lehet kenni a megbocsájthatatlan tettet. Diana Mititelu rendezése penge éles, ütős, az elevenünkbe vág. Ecaterina Lupu, Andrei Bibire, Catalin Bucur, Theodor Soptelea, Stefan Mihai játéka bámulatosan intenzív, magas hőfokú. Huszonegyedik századi fiatalok, akik az eldurvult világban maguk is eldurvultak. Idejekorán elcseszték az életüket. Tartanak tőle, hogy mi lesz velük, és bár még felnőtté se váltak, már nem sokat remélnek.
