Interetnikai Színházi Fesztivál
Beszámoló a fesztivál második feléről
Yiddis Trotter Fotók: IFESZT
A vonaton utazom és azon gondolkodom, vajon hogyan tudnám egyetlen mondattal elmondani, hogy mit jelentett számomra az IFESZT. A fesztivál második feléről számolok be, kicsit naplószerűen, kicsit beszámolóként, kicsit ismertetően, de nagyon a sajátomként.
Az én beszámolóm ott kezdődik, ahol az Állami Zsidó Színház társulata színpadra állt. A páholy kényelme és a hatodik nap fáradsága, komoly erőfeszítéseket követelt tőlem, hogy koncentrálni tudjak a jiddisül zajló előadásra. A Yiddis Trotter alapgondolata és e köré épülő rendezői koncepciója: a hagyományőrzés. Efelől lehet és kell értelmezni a színpadon látottakat. A kultúrára jellemző szokásokat mutatta meg, jiddis dalok éneklésével, melyek a megszokott népdaltémákat dolgozták fel, mint a szerelem, a bánat vagy éppen a mulatozás. Az énekeket a TES zenekar kísérte, akik népi öltözetükkel tökéletesen beleillettek a kocsma látványába, mint élő zenekar az asztalok és bárszékek között. A színészek jelenléte a színpadon állandóan eszembe juttatták az otthoni néptáncesteket, ahogy a közönséggel kapcsolatot teremtve tapsra buzdították a nézőket és igyekeztek bevonni az együtt-mulatásba. A hagyományőrzés fontosságát mutatta meg nekem ez az előadás, a maga esetlenségével és koncert-show benyomásával emlékeztetett a saját kultúrám történeteire és hagyományára.
You-tópia
A csütörtök sem telt volna el egy túlárazott latte nélkül, amit a 4-kor kezdődő előadás előtt fogyasztottam el. A You-tópia a nagyszebeni Radu Stanca Színház német társulatának produkciója volt. A mozgáselőadás címe lehetőséget kínált arra, hogy magam hozzam meg a döntést, hogy mindaz, amit látok a színpadon, az disztópia vagy utópia. Mint a szakmában zöldfülű, a mozgáselőadás hangulatát próbáltam megragadni, mintsem egy elmondható történetet, mert abba hamar belebuktam volna. Érzéseket próbáltam társítani a koreografált jelenetekhez, és elképzelni egy olyan jövőt, ami ezekből az érzésekből teremtődik. Az előadás egészében egy időtlenséget, meghatározhatatlanságot érzékeltem, a szöveg nem mondott el semmit a látottakról, de mégis hozzátett, és ezek éles egymásnak feszülése kiterjedt az egész előadásra, mígnem azon kaptam magam, hogy megkérdőjelezem a játékot, és bár értetlenül nézem, szorongok a kollektív káosz láttán.
Az ezt követő napirendi pont a színház büféjébe vezetett, ahol egy fejhallgatóval a fejemen ültem egy képernyő előtt és a mai trendeknek megfelelő Tik-tok videókat néztem. Persze korántsem csak erről szólt az esti produkció. Sokkal inkább a 21. század fiataljainak (túl)éléséről. A #biztosítótűk (vagy #acedesiguranța) a Szatmárnémeti Északi Színház Mihai Raicu társulatának előadása volt. Egy performansz-installációt láthattunk a tinédzserkor problémáiról, sebezhetőségről, szorongásról, az identitáskeresésről és önismeretről. A videók készítésében tizenéveseket vontak be az alkotók, annak érdekében, hogy hiteles képet tudjanak festeni a romániai fiatalok világáról. A videóban szereplők történetei mind olyan problémákról, helyzetekről beszéltek, amikkel azonosulni tudnak a mai kamaszok.
Hol a stukker?!
A nyolcadik napomat a Szakszervezetek Művelődési Házában kezdtem, ahol vártam a soron következő stúdióelőadást, ami a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum, Hol a stukker?! című előadása volt. Öt különböző karakter, más-más értékrend, egy stukker. Az előadás kísérletként hatott, az üres, színtelen díszlettel, ahol mi nézők voltunk a megfigyelők, akik végigkövettük, ahogy ez az öt ember reagál a hatalom birtoklására. A humoros kísérlet egyszerre oldotta és fokozta a feszültséget, nehezen tudtam komolyan venni a szereplők elvakult hataloméhségét. Groteszk képet festett róluk, ami akarva akaratlanul is felvetette bennem a kérdést, hogy vajon én hogyan viszonyulnék az életet és hatalmat jelentő stukkerhez? A kevés szereplős, egy térben játszott előadás nem vált unalmassá, ugyanis az állandó szerepcserék nem hagyták lankadni a figyelmet. A szabadulás hiánya és a körforgást előidéző vég kérdéseket szült a nézőben: az ember állandó hataloméhsége okozhatja-e a vesztét? Valamint, mihez kezdenénk, ha a szabadság és az életet kockáztató hatalom között kellene választanunk?
Egy ilyen komoly, egzisztenciális kérdéseket felvető előadás után fellélegzés volt a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Jógyerekek képeskönyve című, végletekbe menően groteszk nevelésórája. A rajzfilmekre emlékeztető élénk színű szoba és a meseszerű karakterek valóban egy képeskönyvet idéztek elénk, annyi különbséggel, hogy ebben a képeskönyvben megjelenő mesefigurák jóval szürreálisabbak voltak, mint a Borsószem hercegkisasszony. A történetet egy mesélő (a professzor) mondta el, miközben levonva a tanulságot, a jó nevelésre oktatta a közönséget. Eközben az egyes jeleneteket a gyerekek szemüvegén keresztül láthattuk, ezért is volt annyira szó szerinti és szürreális, amikor Henike felgyulladt, vagy Konrádkának levágták az ujjait. Az előadás jóízű humora, együtt az egyébként komoly mondanivalóval olyan produkciót eredményezett, ami így vagy úgy, de biztosan jó ideig megmarad a nézőkben.
Jógyerekek képeskönyve
Szombaton, mondhatni, megérkeztünk a véghajrába, vagy legalábbis már láttuk a célvonalat. Kérdés, hogy mennyire akartuk elérni a végét. Én, személy szerint nem igazán, de isteni hatalom hiányában, amivel meg tudtam volna állítani az időt, nem tehettem mást, mint haladni az árral, ami éppen a Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadására sodort, ami Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott volt. Értetlenség, kíváncsiság és zavarodottság, nem csak bennem, hanem a színészekben is. Ez most szerep, vagy sem? Hol van a határ a játszás és a valóság, a szerep és a színész között? Zsülie vagy Boróka van a színpadon? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az előadás, mindezt egy steril, elszigetelt helyiségben. A címadó tourette-szindrómás férfi, Kozma erős, érzékletes metaforaként működött a színen: maga a színész is az állandó ismétlésekben létezik, a szerepekben felfedezett azonosságok által. Az előadás minden értetlenség ellenére fenntartotta a figyelmemet és okot adott arra, hogy meg akarjam nézni még egyszer.
A nap második előadása a Boldogtalanok volt. A Füst Milán-darab egyszerre működött moziként és színházként a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió előadásában. A fekete-fehér színpadkép már a legelején baljós, nyomasztó hangulatot kényszerített a nézőre. Állandó készenléti állapot, nyugtalanság és kimondatlan feszültség, ami az egész teret betölti. És egy kapcsolat, ami minden mérgező tényező, kisemmizettség és megalázás ellenére képtelen megszűnni. Boldognak hazudott boldogtalanságot láttunk, precíz, összehangolt színészi játékkal, érzékletes jelmezekkel és nyers jellemábrázolással.
Végül elérkezett az utolsó nap, az utolsó előadások, az utolsó műhelymunkák és az utolsó szatmári kávézóból vett latte macchiato. Először a Városi Test – Corp Urban, Giuvlipen roma színház előadását néztem meg. A lányzenekar albumbemutatója keretein belül elmondott, személyes és tragikus történetekből álló előadás megindító és szembesítő volt. A testet, mint az egyén részét, mint tulajdont, mint eszközt vizsgálta, mindezt egy kirekesztett, a társadalom peremén egzisztáló világban. Az előadás vitát indukált, görbe tükröt tartott, amiben az erkölcsösség és a társadalom szürke zónáit láthattuk, mindezt egy erős, impulzív, határozott előadásmódban. A zenés produkció szexualitásról, identitásról, túlélésről beszélt a 21. század Romániájában.
Végül egy mozgáselőadással zártam a fesztivált, az Aradi Kamaraszínház, 497 című produkciójával. A táncszínház négy fiatal útját mutatta be a romániai néptánc-történelemből. A festékekkel játszó táncosok mozdulatai precízek és összehangoltak voltak. Mindez kontrasztban állt a színpadon megjelenő, absztrakt festményre emlékeztető színkavalkáddal, amelyet az egyes jelenetek alatt festettek fel a hatalmas fehér vászonra. Az előadás mély érzéseket, történeteket akart közvetíteni, ami néhol sikerült, néhány jelenetben viszont a néző kívülálló maradt és csak távoli szemlélője volt a látottaknak.
A tíznapos fesztivál közösségi élmény volt, ahol otthon érezhettük magunkat, a befogadás szeretetében és a családias hangulat melegségében, amit a Harag György Társulat minden igyekezetével megteremtett nekünk és a résztvevő társulatoknak. Az IFESZT nekem egy üdítő kávészünet volt az egyhangúságban, lehetőség az erdélyi és romániai színházak megismerésére, és kihívás, ami motivált és tenni akarásra mozdított.
