Interetnikai Színházi Fesztivál
A találkozás és ismerkedés helye volt az IFESZT, ahol új kapcsolatok születhettek, régi ismerősök találkozhattak, hiszen ez a fesztivál a „sajátunk”, közvetlen és bensőséges.
Leenane szépe Szűcs-Olcsváry Gellért, Albert Orsolya Fotó: Tibor Jäger
Már hazafelé tartok Szatmárról, pedig még javában tart az Interetnikai Színházi Fesztivál. Az egyetemistákból álló csapat, amely a fesztivál blogját írja, a helyszínre érkező társulatok, a szervező csapat, a meghívottak és az érdeklődők éppen egy szakmai beszélgetésen vitatják meg az előző este látott előadást, a Csongor és Tündét, melyet a házigazda Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata játszott. Vörösmarty klasszikusát Sardar Tagirovsky vitte színre, kihasználva a színház gazdag lehetőségtárát: egy elvarázsolt történetet láttunk, színházat a javából, melyben a szereplők, belakva az egész teret, bevonták a nézőt a mesébe. Gyönyörű képek, értelemmel és érzelemmel telített mondatok, célba ért mondanivaló, humor és kellő komolyság, kreativitás minden mennyiségben. Hosszan lehetne írni és beszélni a négy óra alatt látott izgalmas kivitelezésről, kezdve a megjelenített írótól és kedvesétől egészen a gyönyörű látványig, az almafát megtestesítő csilláron át, és a kutat ábrázoló jeleneten túl a történetet záró angol keringőig. De hogy másról is szó essen, nagy levegőt veszek, és tovább kanyarodok. Azaz, vissza az elejére.
A Szatmáron töltött négy nap alatt további másik öt előadást láthattam. Megérkezésem napján, szombat este a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása nyitotta számomra a fesztivált – ekkor gondoltam először arra: milyen jó, hogy itt vagyok! Keresztes Attila rendezte a Molnár Ferenc – Kellér Dezső – Zerkovitz Béla hármasának A doktor úr című komédiáját. A fehér arcfestés, a fekete humor és a művér ezúttal sem maradt el. Egy rajzfilmszerű, abszurd világban jelent meg a történet, ahol a kizökkent időben meseszerű, egyenként kitalált és megformált karakterek léteztek, mint például az Addams family Morticia-járól mintázott Sárkányné, vagy A kör című horrorfilm Samarája, mint szobalány. A friss humorú előadás velejét képezték az élőzenével kísért dalok, melyeket a szereplők némán táncoltak le, hiszen hangjukat Bokor Barna kölcsönözte, minden karakternek megtalálva a sajátos hangszínét, legalább hét különbözőt.
A doktor úr Kádár Noémi, Rózsa László, Benő Kinga Fotó: Czinzel László
Kisebbségi színházak fesztiválján a romániai kisebbség története: november hatodikán bemutatkozott a Temesvári Állami Német Színház az Emberek. Eladók című előadással, illetve a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és az Elise Wilk által írt Eltűntek. Hogy miért említem őket együtt? Mert bár nagyon különböző módon, de azonos témát dolgoztak fel: a kommunizmus idején zajló romániai németek kiárusítását. A temesvári dokumentarista előadás kapcsán felmerült a kérdés: vajon színház ez, vagy élőszereplős dokumentumfilm? Hiszen Carmen Lidia Vidu rendezése információban gazdag volt, a film, a színház és a fényképészet művészetét ötvözte a kivetített interjúkkal, beszélgetésekkel, fotókkal és adatokkal, de mindez már rögzített volt: az érintettek, az itthon maradók és a történészek csak a képernyőn keresztül szóltak hozzánk, a színészi játék pedig szinte teljesen minimalizálva volt: a színészek is puszta adathordozókká váltak, annyi volt a feladatuk, hogy a hiteles információkat és adatokat tényszerűén közvetítsék.
Mégis fontos volt és hasznos, hiszen az este második előadása így sokkal érthetőbbé vált azok számára, akik mindkettőt megnézték: Sebestyén Aba rendezésére már a szükséges tudással érkeztünk, így azonnal kapcsolódhattunk az érzékletesen megírt családi történethez, a második világháborútól a romániai forradalmon át az ország csatlakozásáig az Európai Unióhoz. Az előadás egy család több generációján keresztül járja körbe az említett korszakokat személyes tragédiáik által. Mindössze hat színész játszik a produkcióban, így részenként változtatják identitásukat. Minden jelenet egyetlen forgószínpadon zajlik, a tér a szereplőkkel együtt változik. Görcsbe rándult gyomorral, gombóccal a torokban, megrendülve váltunk részeseivé az előadásnak, melynek zenéjét élőben két csellista – egy fiú és egy lány – kölcsönözte.
Csongor és Tünde Moldován Blanka, Gál Ágnes Fotó: Tibor Jäger
Véletlenül vagy sem, mintha minden nap egy bizonyos tematika szerint épült volna fel: ha vasárnap a német kisebbség, akkor hétfő a Barabás Árpád napja. Hiszen láthattuk az általa rendezett székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor színház produkcióját, a Leenane szépét, illetve a Csíki Játékszín előadását, A jegyzőkönyvet. Egészen különböző a két előadás – természetesen – de talán közös bennük, hogy mindkettő valószerű történetet ábrázol, amely, ha nem is történik épp meg, de bármikor, bárhol, bárkivel megtörténhetne.
A jegyzőkönyv egy egészen friss darab Tracy Letts tollából, amely betekintést nyújt az önkormányzatok groteszk működésébe, az ott dolgozók gondolkodásába, a döntések születésébe. Bár a történet Amerikában játszódik, nem szükséges nagy fantázia ahhoz, hogy átfordítsuk a romániai, vagy akár erdélyi helyzetre, hiszen nem véletlen, hogy a rendező Csíkszeredában vitte színre a művet.
A Martin McDonagh által írt Leenane szépe egy hétköznapinak tűnő, de mégis rendkívüli emberi kapcsolatból indít: a hetvenéves Mag és a gondját viselő, vele élő lánya, Maureen viszonyából. Letisztult, feszes tér, melyben a szereplők léteznek – szándékosan ezt a szót használva, mert életnek nem nevezném állapotukat. Az együtt eltöltött, egymáshoz bilincselő évek eltiporják a vénlány lehetőségeit, boldogságát, szabadságát és fiatalságát, ettől pedig elburjánzik a gyűlölet a szívében zsarnok anyja iránt, aki hála helyett további követelőzéssel válaszol lánya „gondoskodására”. Ebben a disszonáns és húgyszagú világban keresik a szereplők a kiutat, a módot, hogy megszabaduljanak a másiktól, vagy épp, hogy végleg maguk mellé láncolják azt. Valahogy számítunk arra, ami a végén történik, mégis meglep és lesújt a gyilkosság. Annyira emberszagú az egész történet, olyan közvetlen és valóságos, hogy nem tud hidegen hagyni és nem hátba vágni: magába szippant, felöltöztet minket is sárga-fekete-fehér jelmezekbe, leszaggat egy-egy nadrágszárat rólunk, kirajzolja sebeink és hibáink. Eszünkbe juttatja esendőségünk és tökéletlenségünk.
Eltűntek Szabó János Szilárd, Szilágyi Enikő Fotó: Czinzel László
A találkozás és ismerkedés helye volt az IFESZT, ahol új kapcsolatok születhettek, régi ismerősök találkozhattak, hiszen ez a fesztivál a „sajátunk”, közvetlen és bensőséges. Itt szívesen látják a jól ismert és elismert alkotókat, de kíváncsiak és nyitottak az újonnan felbukkanó, ismeretlen, fiatal arcokra is, amilyenek mi voltunk. Öröm volt jelen lenni, figyelni és megismerni, tapasztalni és találkozni – egymással és a számtalan árnyalatában felvillanó színházzal.
