Deszka Fesztivál, 2016
A fesztivál újra igazolta, hogy a kortárs magyar dráma, köszöni szépen, jól van.
Árkosi Árpád, Göttinger Pál, Spiró György, Térey János, Mispál Attila Fotó Máthé András
A jubileumi, tizedik kortárs drámafesztivált rendezték idén Debrecenben. Amit legelőbb rögzíteni kell, az a fesztivál mezőnyének magas szakmai színvonala. A válogatók úgy állították össze az egyhetes műsort, hogy az leképezte lényegében a teljes magyar kortárs drámajátszást. Ugyanúgy szerepeltek kőszínházi-nagyszínházi előadások a mustrán, mint független produkciók, monodrámák, iskolai színházi vagy „beavató” produkciók. Szimptomatikusnak gondolom, hogy két olyan előadás is látható volt Debrecenben (Az Olaszliszkai – Katona József Színház, A te országod – Forte Társulat, Trafó), amely az idei POSZT versenyprogramjának is a része).
És számos formátumos és a mai magyar színjátszás meghatározó vonulatához tartozó előadást is láthattunk (A nyugalom – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, Az Olaszliszkai – Katona József Színház, Ernelláék Farkaséknál – Maladype Színház, Psyché – Nemzeti Színház, Egyasszony – Orlai Produkció, Pass Andrea: Újvilág – Jurányi Ház), amelyek fémjelzik a mai magyar palettát. A kínálat, mondhatni, kiegyensúlyozott, s arányos volt. Egyaránt láthatóak voltak budapesti, nem budapesti és határon túli művészszínházak, a magyar színház megújításának, vérfrissítésének feladatát magukra vállaló függetlenek.
Mindezeken túl az idei Deszkának volt egy olyan fílingje, amilyet magyarországi színházi fesztiválon már régóta nem tapasztalhattunk: színházi találkozó volt ez a javából, amelyen írók, rendezők, színészek, dramaturgok, kritikusok s a legkülönfélébb alkotók és színházi emberek találkozhattak, beszélgettek, sokszor ölre menően vitatkoztak is a látott előadásokról, a szakma gondjairól. Sokakkal együtt érezhettem, hogy üdítő élmény részt venni egy színházi találkozón, amely nem „a kontextusról”, hanem egész egyszerűen a szakma gyakorlásáról szól.
Mindehhez kellő alapot adott a fesztivál szakmai színvonala. Miközben a színházi közéletben kiélezett, ádáz harcok dúlnak, a domináns elemet mégiscsak a formátumos előadások jelentik. A minőség felülírja a mégoly égető (és végigvitatandó) problémákat.
A teljes palettát átfogni szinte lehetetlen. Pár olyan előadást szeretnék kiemelni, amely a gazdag fesztiválmustra élvonalát is jelenti, legalábbis szerintem. Ilyen a Bartis Attila regényeiből készült kitűnő marosvásárhelyi produkció, A nyugalom, aztán Weöres Sándor Psychéjét érvényesen és látványosan megszólaltató, az egyetemista fiatalok erejét integráló s a Nemzeti Színház repertoárjába is illesztett Psyché, amely a fesztiválon az Ugródeszka kategóriába sorolva vett részt. Ilyen a Katona József Színház megkerülhetetlen, Az Olaszliszkai című előadása, amely Borbély Szilárd-szövegekre épült, és lehetne sorolni tovább a fontos produkciókat.
Újvilág Sztarenki Dóra, Porogi Ádám, Kovács Lehel
Revelatív erejű volt számomra a Pass Andrea által írt és rendezett, Újvilág című, minden ízében kortárs érzékenységeket megszólaltató, a méltatlanul megszűnni kényszerült Szputnyik Társulat nyomán létrejött stáb által játszott előadás. Akik látták a Jurányi Házban a Napraforgó című előadást, tudhatják, hogy Pass Andrea személyében új színpadi szerző is született, aki kitűnően ír dialógokat, rendezőként pontosan oszt szerepeket, s alkotótársaival a mai valóság legneuralgikusabb kérdéseit képes élvezetesen színre vinni.
Egressy Zoltán: 4×100
S akkor ne feledkezzünk meg a kortárs drámaírás régi-új szerzőiről, Spiró Györgyről, Egressy Zoltánról, Jeles Andrásról, Orbán János Dénesről és így tovább. A debreceni színház A magyar Faustja (rendező: Árkosi Árpád) nagyszabású, oratorikus produkció egy magyar polihisztorról, Hatvani Istvánról, akit Mészáros Tibor súlyos és polifon színjátszói remeklése emelt drámai magaslatokba. A hatalmas apparátust mozgató, élő zenével, gyerekkórussal, mozgalmas koreográfiával színre vitt produkció Madách Imre remekművének, s Goethe Faustjának nyomdokán haladva formált meg egy legendás magyar drámai alakot.
A magyar Faust
Tasnádi István Heinrich von Kleist nyomán írt drámájának, A közellenségnek legújabb előadását a zalaegerszegiek interpretációjában láthattuk, Sztarenki Pál rendezésében. Szilaj tűzzel, emelkedett retorikával, szuggesztív koreográfiával (koreográfus: Gergye Krisztián), érvényesen és illúziót keltően.
Egressy Zoltán 4×100 című drámáját marosvásárhelyi egyetemisták szólaltatták meg Sebestyén Aba lendületes rendezésében. Sistergően, sok humorral, s színjátékosi odaadással. Sebestyén nem először rendez Egressy-darabot, mindjárt el is képzeltem, milyen lenne, ha egyszer az elnyűhetetlen Portugált is színre vinné, nagyszínpadon.
A sütemények királynője Bozó Andrea
Pintér Béla A sütemények királynője című „családi tündérdrámáját” a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős osztályának előadásában láthattuk, Markó Róbert rendezésében. Az egyetemisták produkcióját Bozó Andrea és Bányai Kelemen Barna pazar játéka gazdagította. És látható volt még, végre és először, Spiró György Helló, doktor Mengele! című virgonc, epiko-tragiko-historiko-szatiriko színműve is a szatmárnémeti színház előadásában. Gondolom, nem utoljára.
Az idei, a tizedik alkalommal megrendezett fesztivál újra igazolta, hogy a kortárs magyar dráma, köszöni szépen, jól van, s egyik meghatározó fóruma, az évről évre egyre színvonalasabb Deszka Fesztivál sem veszített erejéből.
Egyasszony Tenki Réka Fotó Takács Attila
Láthattunk itt beavató tantermi, gyermek- és bábprodukciókat is szép számmal, s a jelenlévők nagy számban vettek részt a másnapi szakmai vitákon. És sorolhatnánk még hosszan a kiváló, érdekes, jól vagy kevéssé jól sikerült produkciókat, amelyek intenzív keresztmetszetet nyújtottak jelenkorunk kortárs magyar drámajátszásából.
E sorok írója néhány fájó hiány mellett mindenekelőtt Szabó Magda Az ajtó című debreceni előadását hiányolta a debreceni Deszka Fesztiválról. Mert hát Szabó Magdánál kortársabb kortársat a maga módján aligha tud elképzelni. Ha címkét is kellett volna adni a kategóriának, ahol játsszák, tán a deszkapallót javasolta volna, amin átbilleghetnek a nézők s az alkotók az ingoványos jelenből az ingoványos múltba.
