Borbély Szilárd: Az Olaszliszkai / Katona József Színház / POSZT 2016
Van egy nyers rész. Az eleje. A többi költészet. A valóság kérlelhetetlen költészete. Sírokból beton.
Fotók: Dömölky Dániel
„Aki él és elbeszél, az mond ítéletet…”
Borbély Szilárd már nem él. A Katona József Színházban Máté Gábor meséli a történetet. A halottak történetét. Az író sorsát és a művében szereplő áldozatokét. A drámát borúsan lengi be Borbély szenvedő szelleme. A 2014-ben öngyilkosságot elkövetett szerző, akinek szülei 2000-ben rablógyilkosság áldozatává lettek, 2011-ben írt egy tömör, korbácsütésnyi, időmértékes verselésű darabot Szögi Lajos tanár öt évvel azelőtti olaszliszkai meggyilkolásáról. Egy valóságverset. Nem ez volt az első. Sorsa predesztinálta arra, hogy belehelyezkedjen az áldozatok szerepébe. Korának áldozatait az irodalomba emelje. A most bemutatott darabban mellékszálon megidézi az elhíresült olaszliszkai csodarabbit, reflektál a helyi zsidóság múlt század közepi kiirtására, elűzetésére. Összeköti, lágyan összehurkolja a két gyalázatot. Túl sokat nem magyarázza az összefüggéseket, elég neki a metonímia, a település neve, amely egymás mellé rendeli a két szenvedéstörténetet.
Mészáros Blanka, Pálmai Anna
A harmadik magáé a szerzőé. De azt már a színház teszi hozzá. Az élő mesélő. Borbély személyes története keretezi Borbély szövegét. Az előadás az író szülei elleni támadás részleteivel indul. Ez a legnyersebb. A többi költészet. A valóság kérlelhetetlen költészete.
Sírokból beton.
A három szál párhuzamos világokat alkot. Kötödésük laza, ha elsőre mégoly kézenfekvőnek tűnik is. A végtelen távolban egyesülnek. A perspektíva a maga hideg, kietlen időmértékeivel, az ódon hangzású modern nyelvezet kongó szépsége emeli túl az általánosságokon és repíti a képzeletet. A történelem, amelyben élünk… A történelem mint embereken végzett ördögi kísérlet… Eltérő mentalitású embercsoportok egymásmelletisége… Harag és félelem… Hömpölygőn hullámzó bűnfolyam. A bűnök összefonódása. Rakódnak egyik a másikra… Ahogyan azt az antik tragédiákat idéző dráma befejezése – A gödölye meséje – is illusztrálja. Borbély ‘sorstalanságdrámája’ nem más, mint korunk sorstalanságának sorstragédiája sebesen örvénylő költeménybe foglalva. Mintha a szerző siettetné az eseményeket. Gyászmunkát végez – fájdalmasan és türelmetlenül.
Tasnádi Bence, Szirtes Ági
A főkötős, rokolyás kar (az asszonykórus) a gyász archaikus színét, a fehéret viseli. Keszkenővel a kézben mesélik a világ folyását, városi rossz levegőről, mémről és génről. Érzékeny vezetőjükkel az élen (Pálos Hanna) monoton időmértékbe rejtik a külső szemlélő aggodalmait. Kimondva s kimondatlanul mindenről van véleményük. A társadalmi javak nélkülözéséből fakadó indulatokról, az időjárás-jelentésről, a világok közötti kommunikáció képtelenségéről. Arról, ahogy az idő ránk tapad, miként a sárcipő…
Az olaszliszkai című darab műfaját tekintve fikció. Borbély Szilárd író, költő, irodalomtörténész fikciója. Tárgya a kilenc évvel ezelőtti tragédia. Egy csoport olaszliszkai cigány a két gyermeke szeme láttára rugdossa halálra Szögi Lajos tanárt, mert autójával elsodort egy utcán játszadozó kislányt. A gyerek nem sérült meg. A mű formailag távolságtartó – az antik elemek, a kórus, a verselés, a személynevek elhagyása, Idegen, Áldozat, Falubeli, Bíró… – mégis szorosan kötődik a valósághoz.
Leplezetlenül közelíti. Szemérmetlenül mutatja.
Hasonló szemérmetlenséggel burkolja be a színház Borbély darabját a személyes tragédiába. Az sem véletlen, hogy az írót és a tanárt ugyanaz a Fekete Ernő játssza. Előbbit a maga világot beborító fájdalmával, másikat bocskaiban, habos naivitással. Amúgy a dramaturgia nem tévedett. (Török Tamara.) A mozzanat, amely a két figurát a színpadon azonosítja, Borbélytól ered, ő maga kódolta a szövegbe. A földrajz-biológia szakos tanár – aki ugyanúgy a romák áldozataként végezte, miként az író szülei – a drámai fikció szerint irodalmat oktat.
A roma-nem roma ellentétbe a hely szelleme folytán beszűrődő zsidó-nem zsidó ellentét, nevezetesen az elűzött vidéki zsidóság emlékeinek a fölszámolása hívatott univerzálissá tágítani a mai magyar valóságot. Való igaz, adalék ez is. Ahhoz a mindent elfedő, áradó gyűlöletfolyamhoz, amely képes bárkit bárki ellen fordítani. („Olaszliszka a szőlőjén kívül sokáig csodarabbijairól – a XIX. századi hászid cádikról, reb Herseléről és a már XX. században élt Friedländer Hermanról – volt leginkább nevezetes.“) Az Idegen, aki az őseit jött kutatni a múlt szent helyére, a kerítés védelmére szoruló zsidó temetőbe, az emlékezés lángjait próbálja fölcsiholni… A helyiekkel való kommunikáció azonban eleve kudarcra van ítélve. Haumann Péter Idegenje ugyanolyan magától értetődő természetességgel beszél el Bán János Falubelije mellett, ahogyan fordítva.
„Mondtam már az ántivilágba is, hogy nyomják / le a dombot dózerral, a sírköveket bedarálni / utalapnak vagy mit tom’ én. Nincsenek itt / már rokonok, hát minek a temető..”
Bán Falubelije az emlékezés fájdalmára mindennapi gyűlöletbeszéddel válaszol, de mintha nem érné el a másik ingerküszöbét. Nincs köztük közlekedés. Napi szintre emelt, zsigerből jövő, reflektálatlan idegenkedés van. Ezt mutatják a távolba szegezett tekintetek, a megjelenés, a legapróbb színészi rezdülés. (Szerencse, hogy a Katonában Bán Jánost és Haumann Pétert időről időre megtalálja a „nagy szerep”.) Esetlen kommunikációjukban ott a kor, amely részvétlen és ostoba. A bölcsesség meghalt. Szacsvay László múltból itt termett Rabbija képes csak megidézni azt. Nem kevés malíciával.
„Nincs tér az időben.”
Üzeni Borbély Szilárd a holtak házából. A fenyegetettség szorító érzése az előadás elejétől feszültséget csihol. Hogy aztán kitombolja magát a felgerjedt harag, egy embercsoport, amely a – vélt – bűnt torolja meg. Egyik kultúra a másik ellen. Egészen a tárgyalóteremig, ahol az Áldozat sorsa helyett – aki „ráér már várni a szegény Messiásra” – az élők sorsa dől el. Három nő tartja a kezében, három modern kori sorsistennő. Pelsőczy Réka Ügyvédjének hisztériáig fokozódó igazságkeresésére Borbély Alexandra szenvedélyesen érvelő Ügyésze talál ellenérveket, miközben Szirtes Ági Bírója a sorsok helyett a tetteket kutatja. Részigazságokat.
Ebbe a korántsem tét nélküli, mégis már ezerszer lejátszott procedúrába hasít bele Tasnádi Bence Vádlottjának „Azokat mért nem büntetik, akik elveszik a reményt?” kezdetű monológja, amely roncsolt magyarságú vádbeszéd egy roncsolt berendezkedésű társadalom ellen. Nem könnyű befogadni, nem könnyű mit kezdeni vele. Tasnádi áll a kétszintű színpad mélyén, akár egy cementbeton medencében – lehetne akár rituális fürdő, a mikve maradványa is – körülötte a múlt megkövesedett relikviái, s fölgerjeszti az indulatokat. Az élő szenvedését látjuk. A halott Áldozat arca egy pillanatra elhalványodik, szavai a homályba vesznek, de foszlányokban még mindig halljuk, ahogy az Olaszliszkába vezető országúton oktatja a lányait. Rajta már nem segít, csak az emlékezés.
Fekete Ernő
„E rét nekünk a haza, földjébe / halottaink élnek, mint humusz, / táplálják a fák zöldjét, és virágot / hajt a mező elfeledett temetőik fölött, / ha eljön a kurta tavasz szelíden.”
Borbély Szilárd már nem szembesült azokkal a fényképekkel, amelyek nem olyan régen egy szerbiai temetőben készültek. Elcsigázott menekültek ülnek szétdobált holmijaik között mindenfelé a sírköveken. Ismerte viszont az igazság természetét. Minél jobban közelíted, annál elérhetetlenebb.
