Hegedűs a háztetőn – Csíki Játékszín, Kisvárdai Fesztivál
Mint mély zengésű mesterhegedű, úgy szólt Kisvárdán a semmibe hulló életek, csillámló tengerként viharzó asszonysorsok, a féktelen, szilaj férfierő, merengő férfibú: fájdalom, öröm, sírás, elszakadás sokszólamú szimfóniája. Sólem Aléchem 1894-ben írott meséje Tóbiásról, a tejesemberről 2023-ban Csíkszeredában, Erdélyben, Romániában újra célba ért.
Percsik (Kozma Attila) és Hódel (Tóth Jess) tánca Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
A Kisvárdáról elhurcoltak emlékének
Kisvárda, Hegedűs a háztetőn
Kedvenc szállodám, a Parish Bull felé autózva (a népnyelv pitbullnak hívja) mindig rápillantok a régi zsidó temetőre. Megfakult szürke kövek, gondozatlannak tűnik a sírkert, de ép minden. A kisvárdai volt a régió egyik legnagyobb zsidó közössége, s a kisvárdai az egyik legnagyobb vidéki zsinagóga; ma színházat játszunk benne az éves, rangos nemzetközi színházi Fesztiválon. Mikor pár éve Csurka István drámája került itt színre, csettintettem azért magamban picinykét.
Kisvárdáról két deportálóvonat indult Auschwitzba 1944. május végén, június elején, a hatalmas közösségnek írmagja sem maradt, ahogy lényegében a régióban sem.
Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Bodor Johanna koreográfiája
Nincsenek szavak. Pontosabban nincsenek szavaim. Nem tudom szakszerűen rögzíteni, amit látok, csak az érzéseimet próbálom megfogalmazni.
A kultúrák ölelkezését, tánckompozíciókban elmesélve. Ahogy az anatevkai kisközösség rituáléi felelgetnek az oroszok táncaira. Hódelt táncba viszik, a rivális bandák kakaskodásai; Tevjéék cipőben tolják, az oroszruhás táncosok csizmában.
Milyen jó is érett férfiak feketecsizmás tánclépteit nézni.
Erőt ad. Felszabadít. Kimossa lelkedből a mocskot, amit rád zúdít a külvilág. Helyet csinál az örömnek; mert az élet él és élni akar. Csupa közhely, és mégis.
De a szavakkal baj van, holdudvaruk támad, önálló életet kezdenek élni, én meg csak bóklászom köztük a szemantikai térben, érintgetem őket, mint Márai; gusztálom az állagukat, akár a zsengebirka-pörköltet etc.
És Bodor Johanna táncainak leírásakor tényleg bajban vagyok. Elfogynak a mégoly töredékes szavaim. Szégyenszemre, nem állnak rendelkezésre a szükséges terminus technikusok. Visszavedlek fapados scriptorrá, nézek, mint Rozika a moziba. És ámulok, hogy elmulok.
Bravúros a koreográfia. Magával ragad. Székhez szögez.
Látni vélem persze a dinamikát, a ritmust, az íveléseket, a lélegzetvételeket, a lelassulás, az elszabadulás táncrendjeit. A szenvedély mozgásba kódolt ornamentikáit.
Férfiakét, nőkét.
Két világ, ami olykor metszi egymást.
Nem mindig, hiszen az egyik férfi, a másik nő.
Jin és jang.
A briliáns koreográfia együtt megy (mit megy, száguld), szimbiózisban a rendezéssel, a príma zenével, a fényekkel, a szüzsével. Egymást támogató testvérek. És közben látszólag le-lepattan róluk, majd visszalépdel az alapmatériához, de mindvégig önálló entitás. Egy nagy formátumú művész (a Halhatatlanok Társulatának tagja, igen) zseniális alkotása. Már nyugodt szívvel írom e szavakat, lassacskán megtanulok nem félni tőlük, se a kicsiktől, se a nagyobbacskáktól.
A legintimebb, legéteribb jelenetsorokban, mondjuk a zsidó esküvő stációiban: finom összhangzatok, éteri poézis, emelkedett lélek. Aztán a mazel tov felhangzása után elszabadul a forgatag, üvegestánc jön, bravúrstiklinek látszik, de minden valódi. A frissházas szabólegény, Mótel (Nagy Gellért) diadalmasan magasba emeli az üveget. Nyugodtan, ahogy illik, az esküvői kalpagjára illeszti. Nincs semmi trükk, csak az egyensúlyozás és a profizmus bravúrja. A férfikar csatlakozik hozzá. Hat férfi fején esküvői kalap, rajta az üveg, az üvegben vörösbor. Kitartott, nemes mozdulatokkal, decens láblendítésekkel indul a tánc, majd felveszi a zene ritmusát, és egyre vadabbul, szabadabban szárnyal. De hamar vált a zene, pár akkorddal feljebb csusszan, és akkor a feketeruhás lakodalmas férfiak, fejükön a borosüveggel, féltérdre ereszkednek, s így folytatják. Ördögi fegyelem, ügyesség kell a mutatványhoz. A testtartás délceg, az arcokon diadalmas, boldog mosoly; virtuóz módon működik a masinéria.
Édesjóistenem, ilyet még sosem láttam színházban. A tradicionális nemzeti, erdélyi, orosz, ukrán, zsidó tánchagyomány olyan esszenciáját látod, amire, úgymond, nincs példa. Azt hiszem, ezt hívják művészetnek. Bodor Johanna koreográfiája előtt pedig megemelem a kalapom.
De hagyjuk a magasröptű szavakat, tessenek inkább megnézni, itt, a textus alatt, a röpke videót, és tán mindent megértenek. Legalábbis remélem.
Erwin Șimșensohn rendezése
A kisvárdai szakmai vitán (sajnos késtem, nem keveset, akadályoztatás okán) többen bírálták a rendezőt, hogy klasszicizáló, hagyományos előadást hozott létre.
Érdemes tüzetesen megvizsgálni a kérdést. És valóban, külső stílusjegyei alapján mintha ilyen lenne az előadás. Ámde a rendező, akinek munkáival eddig, sajna, nem találkozhattam, az interpretációnak valóban konzervatív módját választva bontja ki és generálozza újra a híres Broadway-musical epizódjait, zenei dramaturgiáját; mindeközben kreatív módon építi föl a játékot, úgy, hogy közben lényegében az összes alkotótársa remek teljesítményt nyújt. A koreográfiát már említettem, így azonmód ki kell emelni a zenei matéria kidolgozottságát, a hangszerelés originalitását, a látványvilág egységességét, a társulat énekesi-zenei felkészültségét.
Carmencita Brojboiu szuggesztív színpadképe valóban hajaz némiképp korábbi tradicionális megoldásokra, ám a rendezés ezt is kreatívan továbbírja, a mozgalmas vagy intim jelenetek után mélykék háttérben úsznak a deszkabarna épületsziluettek, közben a zenészek élőzenekari jelenléte is „rásegít”, s úgy csusszanunk át a következő jelenetsorokba, hogy közben a fények, a világítás maga is önálló kompozíciónak bizonyul. (Tervező: Costi Baciu.) A rendező szikár ökonómiával, árnyalatosan, ám az érzelmi és interperszonális viszonyok minuciózus kibontásával olyan zenei-táncos-játékosi univerzumot hoz létre, ami eredendően originális, hatásos, formátumos. Egyszerre szólal meg és üt szíven az amerikai szerzőtriász világszerte népszerű, halhatatlan musicalje és a csíkiek színházcsinálói profizmusa.
Hódel: Tóth Jess Fotó: Kelemen Kinga
Az alkotók figyelme arra is kiterjed, hogy, példának okáért, a zsidó hagyományba ágyazott szituációkat ne illusztrációként, hanem eredeti mivoltukban vigyék színre. Ilyen a zsidó esküvő lélekemelő rituáléja, s a teljes jelmezvilág univerzuma az asszonyok szépséges fátylaival, a lányok, hölgyek, Cejtel (Tatár Zsuzsa sugallatos, illúziót keltő jelenléte), Hódel (az eszményien éneklő, táncoló és játszó Tóth Jess), Chava (Balázs-Bécsi Alíz öntudatos, hamar szerelembe zuhanó lányfigurája), Jente, a rámenős, szarkasztikus elemekkel is operáló akkurátus házasságközvetítő (Szabó Enikő remeklése) öltözékeivel, a fekete magas szárú cipőkkel, amelyekben, feltételezem, táncolni is stabilan lehet, a férfiak fényesre suvickolt fekete bőrcsizmáival, a kultikus textilekkel etc.
A sokoldalú, masszív felkészültséget is igénylő hagyományfeltáró, interpretáló színrevitel mögött persze ott a rendezői világkép erőteljessége, a szereposztásban is megnyilvánuló originalitása.
Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Golde: Márdirosz Ágnes
Erős, szuggesztív asszonyt látunk a színen.
Ha Tevje rászól, azonmód visszaszól. Nyugalmasan létezik a világban, még akkor is, ha ez a világ épp összedőlni látszik. Tevje hosszas unszolására: „Szeretsz engem?” – finoman, ám egyértelmű hangsúlyokat kitéve adja meg a választ.
Kányádi Szilárd és Márdirosz Ágnes Fotó: Kelemen Kinga
S a csíki színésznő, aki az ugyancsak a Csíki Játékszínben létrejött, kivételesen egyéni, kortársira hangolt III. Richárdban (rendező: Vladimir Anton) Erzsébet királynőt adja, csillogó királynői eleganciával, de könnyedén, lazán, oldottan és legfőképp a királyasszony félelme nélkül, itt és most egyszerre kőkemény és lágy, érzékeny, aggodalmas anya, nagycsaládot összetartó feleség – és persze gyönyörűen énekel. Az esküvői jelenetben, mikor dalolni kezd, mélyről fakadóan telt a hangja, mintha csak nagyon messziről, távolról szólna. Nemigen láthattam őt eddig, és csak ámulok; aranyhang, dús életismeret, érett karakterformálás.
A Kisvárdán játszott előadásban, az indulás előtt, már minden felstószolt cucc a kordén, tetején Cejtel gyermekével, s Tevje egyedül áll a fogantyúk előtt. Látszik, súlyos a poggyász, felemelni is nehéz, s akkor, akár egy természeti villanás, Márdirosz Ágnes Goldéje odalép a férfihoz, s hirtelen átveszi a teher felét. Egymásra pilant férfi és nő; egy egész élet filozófiája sűrűsödik a parányi mozdulatban.
Jente: Szabó Enikő, Golde: Márdirosz Ágnes
Márdirosz Ágnes Goldéjének sugallatos énekét, virtuóz jelenlétét sokáig hordozom majd magamban.
Kányádi Szilárd Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Tevje: Kányádi Szilárd
Férfias férfi; Tevjéje nem emlékeztet senkiére a híres szerepjátszók közül, se Topoléra, se Bessenyei Ferencére, se Huszti Péterére, se Dunai Tamáséra, se Hegedűs D. Gézáéra; Hofi Géza énekére se. (A kolozsvári előadást, sajna, nem láttam.)
És nem is férfisármról kellene esetében beszélni, hanem erőről, szikár pasibájról, egy szenvedélyesen szilárd, mozdíthatatlan tradícióba ágyazott világképben gondolkodó apa megnyilvánulásairól.
Kányádi Tevjéje természetesen nem attól nagy formátumú, hogy hibátlanul, vérbő humorral is átitatva és hatalmas svunggal énekli a Ha én gazdag lennék… című musicalslágert.
Kányádi Szilárd a zárt, mégis újra meg újra kinyíló, megnyíló színészet magasiskoláját mutatja be az előadásban.
Szeszélyes, indulatos, kiszámíthatatlan gesztusokkal operáló férfiember.
Mikor azt hiszed, hogy nyugodtan üldögél, szemlélődik, meditál, egyszer csak kitör, szinte felrobban, elönti az indulat, s innen már mindent a szenvedély diktál.
Márdirosz Ágnes és Kányádi Szilárd Fotó: Kelemen Kinga
A józan, megfontolt férfiú szikrázóan robbanékony és szeszélyes lesz; székely tempó, azt hiszem, de nem vagyok elég járatos a tárgyban. Tény, hogy Kányádi humora, színészi alkatának hajlékonysága, ragyogó átváltozásai egyik karakterből a másikba, azaz a személyiség ereje, karizmája élteti a figurát, s persze lendíti előre újra meg újra az előadást.
Önazonos ember. Ránézel és tudod (vagy tudni véled), milyen is a világ.
Egy tömbből faragott figura, aki ugyanakkor a jellemvilág sokféle színében pompázik.
Zene, hangszerelés
Bene Zoltán zenei vezetőnek és a muzsikusoknak (Benedek Szilamér, Boldizsár Szabolcs, Berze Albert, Bene Zoltán, Hompoth Arthur Norbert, Kiss Lehel, Ráduj Gábor, Szőgyör Árpád, Veress Csaba) a zenei matéria kreatív hangszerelésében, a ritmusképletek adagolásában is megmutatkozó jelenléte s a csíki színészek énekesi formátuma; Kányádi Szilárd, Márdirosz Ágnes, Tatár Zsuzsa, Szabó Enikő, Tóth Jess, Balázs-Bécsi Alíz, Xántus Dorka, Bartalis Panna, Nagy Gellért, Veress Albert, Zsigmond Éva-Beáta, és igen, fel kéne sorolni a teljes stábot; ritkán látható forró hangulatú estét prezentáltak a kisvárdai, szerencsés nézőknek.
Hosszan tartó, álló vastaps volt a jutalmuk.
Többek között.
A zsidó esküvő
Oktatófilmként lehetne sok helyütt prezentálni és forgalmazni, ahogy a csíkiek eljátsszák, illetve előadják az esküvői rituálét. Ahogy az áttetsző fehér fátyol mögött a boldog-szép Cejtelt (Tatár Zsuzsa) a szent sátor alá vezetik. És megtörténik minden, aminek történnie kell, a bölcs rabbi (Veress Albert) irányításával, s kezdődhet a féktelen lagzi az ajándékokkal, az örömködéssel, a táncokkal.
Az előadás Kisvárdán
A kisvárdai előadás truvája volt, legalábbis szerintem, hogy a szülőföldjükről elüldözött zsidók nem lehajtott fejjel, összetörten távoztak.
Hát nem.
Kányádi Szilárd Tevjéje, mielőtt eltűnik társaival a deszkaparavánok mögött, büszkén felemeli a fejét, s így vonul kifelé, délceg testtartással, a család, a kisközösség is.
Hova is?
A pusztulásba.
Ismerjük a mozdulatot, és nem csak a magyar történelemből.
Ahogy távoznak a férfiak, a nők. A semmibe.
A szerző felvétele a Kisvárdai Fesztiválon
A véletlen dramaturgiája úgy hozta, hogy pár nap különbséggel láthattam a a Miskolci Nemzeti Színház nagyszerű Gyévuska-előadását s a csíkiek Hegedűs a háztetőnjét. Bevallom, mindeközben, tán botor módon, az járt a fejemben, hogy a két, csillagmesszi világban megszületett előadás mégis milyen közel áll egymáshoz. S egyáltalán nem a tematika, hanem a szakmai minőség okán: érintkezési pontokat, szerencsés esetben, a szakmai minőség generálhat.
S akkor most megpróbálok egyértelműen fogalmazni, vállalva a didaxis vádját is, csak hogy mindenki értse, akit illet; a véleményem természeten maximum vitaalap.
A miskolci Gyévuska s a Csíki Játékszín Hegedűs a háztetőn című előadása is a magyar és az egyetemes kultúra kiemelkedő alkotása.
Egyik sem könnyű játék, többször kell őket látni.
ps.
„Ilyen a világon nincs” – Almási Miklós (1932) professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja a Hegedűs a háztetőn (videón látott) előadásáról
Sheldon Harnick – Jerry Bock – Joseph Stein: Hegedűs a háztetőn. A Csíki Játékszín előadása a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, 2023. június 29-én
