Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása / Kolozsvári Állami Magyar Színház / Vendégjáték a Vígszínházban
Tompa színházi nyelve érthető, újszerű, nem hivalkodó. A milliárdosnő sokadik férjét, Mobyt például Kántor Melinda játssza, ám ez a mozzanat nem a nemi identitásról szól. Sokkal inkább Claire Zachanassian beteg világáról…
„Tél volt, amikor elmentem ebből a városból, egy szál matrózruhában, a lángvörös copfjaimmal, a nagy hasammal, s a derék gülleniek kiröhögtek. Összefagyva ültem be a hamburgi gyorsvonatba. És amikor a jégvirágos ablakon át utolsó pillantást vetettem a Peterék elsuhanó pajtájára, elhatároztam, hogy visszajövök én még ide egyszer.
Nos, itt vagyok.”
Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása
(Fáy Árpád fordítása)
Nos, itt van. Rendelkezik. Feltételeket szab. Egy egész milliárdot ad a lerongyolódott városnak, ha megölik Alfred Illt. Azt az Illt, aki tizenévesen megrontotta. Elárulta. Claire Zachanassian nem tréfál. Csak ül és vár. Güllen pedig szép lassan elesik…
Güllen olyan kicsiny és jelentéktelen, hogy a vonat is igyekszik elkerülni
Dürrenmatt sem tréfál. Humora olyan sötét, hogy rettenetes (rettenetesen életszerű) komédiái sorában egyedül ezt az egyet nevezte tragikomédiának. Magát a tragédiát nem kultiválta. Nem tartotta rá méltónak kora világát. Egy tragédia túl fenséges lett volna az ócska valóságnak. Túl átélhető. A néző ne sírjon, ne ríjon, gondolkodjon. Brecht. Persze. Ahogyan Kafka, Wedekind, Karl Kraus is hatottak a műveire. A néző kapjon komédiát. Ha elhiszi, hogy azt kap. Ha lemegy a torkán. Az öreg hölgy látogatása nehéz falat. Példázat, amelyben nincs kivel együtt érezni. Na, jó. Claire Zachanassian tizenéves énjével, akit a fentiek mellett még a bíróság előtt is csúnyán meghurcoltak. Ki mással?
Dürrenmatt ezzel az egész hűhóval legelőbb is mintha a pénz természetét akarta volna megmutatni. Egy anyagiak uralta, lakhatatlan világot. A pénzzel meg nem lehet együtt érezni. Legföljebb vágyakozni rá. Vagy gyűlölni. Az összes hatalmával együtt.
Tompa Gábor kolozsvári rendezésének nagy truvája, bár magunk sem hisszük egy ideig – és a végén is alig –, hogy egyedül Ill-lel érzünk együtt. Azzal az Alfred Ill-lel, aki feledve múltbéli bűneit, két tizenéves gyerekkel és egy fiatalabb feleséggel az oldalán valahogy eléldegél a szatócsboltjából a válság sújtotta Güllenben. A többiek csak vegetálnak. Viszont van erkölcsi érzékük. Egy ideig. Azután kezdenek hitelben vásárolni. Rég áhított tárgyak birtokába jutnak. Márkás cigaretta. Csokoládé. Üveg konyak. Egyre többel és többel kezdenek tartozni. Ide is, oda is. Aztán szép lassan nem marad más megoldás. Ismerjük…
Dürrenmatt brechtesítve
Orbán Attila Alfred Illje kézzelfoghatóan valóságos figura. Ellentétben a kisváros népével. Groteszk jelenlétük az abszurd irányába tolja a történetet. Még Bogdán Zsolt polgármestere sem valóságos alak, sokkal inkább a mindenkori polgármesterség szomorú kvintesszenciája. Orbán Illje gépies világban harcol ingatag igazáért. Egy lelketlen panoptikumban, ahol a figurák mozgástere előre behatárolt. Nem léphetnek túl sem az örök emberi természet, sem saját koruk társadalmának mogorva törvényszerűségein. Egy pitiáner kor szűkre szabott keretein… Olyan éra ez, amelyben semmi nincs a nagy korok „erkölcsi elrendeltetéséből”. Semmi nagyság és semmi tragikum.
Ill sorsát nem magasztos elvek, nem is valamifajta heroikus igazságtétel pecsételi meg. Szülővárosának lelketlen pénzéhsége.
Ezzel együtt Tompa a múlt bűneiről is mesél. A pénz mellett a bűn természetrajzáról. Ahogy az idő fölülírja az erkölcsi érzéket. Ahogy a múlt legnagyobb bűneit is képesek elhomályosítani a jelen vétkei. Mi pedig, a szöveget színpadra író Visky András olvasatának megfelelően, a múltban meghurcolt Claire Zachanassian pengehideg bosszúvágya helyett a szatócsboltos lányát választó, pitiáner Alfred Ill jelenkori tragédiáját éljük meg. A kezdeti bizakodáson lassan eluralkodó halálfélelmet. A lelkésztől a rendőrig futkosó páni riadalmat. A védtelenséget. A menekülés elvetélt kísérletét, s végül a keserű beletörődést, a halál szívszaggató készülődését.
Dürrenmatt brechtesítve, mondhatnánk. S valóban van valami brechti dürrenmattizmus ebben az egészben. A szokásosnál is élesebb társadalomkritika és stilizáltabb háttér az egyetlen „élő“ figura Canossa-járásához, hogy aztán a lelkek mélyén burjánzó közöny – minden bűnétől függetlenül – elpusztítsa Alfred Illt.
Tompa színházi nyelve érthető, újszerű, nem hivalkodó. A milliárdosnő sokadik férjét, Mobyt például Kántor Melinda játssza, ám ez a mozzanat nem a nemi identitásról szól. Sokkal inkább Claire Zachanassian beteg világáról… A kolozsváriak előadása nem hagy megfeledkezni arról sem, hogy így vagy úgy, de mégis egyfajta komédiát látunk. Kezdve a tálcán körbehordozott plüss feketepárductól (így hívta anno Claire Alfredet), az óvatos bakkecskeként lopakodó újságírónőig.
Az ember úgy nevet, mintha a saját halálát nevetné ki.
Stief Magda, Biró József
Az öreg hölgy, Claire Zachanassian alakja csak annyira életszerű, amennyire kénytelen az lenni. Stief Magda figurája megmutat minden közhelyet, amely a néző fejében él a milliárdosokról. Amit mindenki utál bennük. Fölvonultatja a pénz hatalmának jelképeit. Fehér edzőcipő, nagy kalap. Szivar és konyak. Claire nem fukarkodik a pénzével. A bosszúra költi. Tudjuk, ez a város vett el tőle mindent. Lelkének ártatlanságát is, azt a velünk született adományt, amelyet oly könnyű elveszíteni. Nem maradt élete, csak a zsigeri vegetáció.
Gépies alak egy gépies világban. Elgépiesedett érzelmekkel.
Így vagy úgy, de mégis egyfajta komédiát látunk Fotók: Biró István
Mikor Biró József bíróból lett főkormonyikja oldalán megjelenik, sleppjének egyik tagja fekete koporsót cipel. Akár egy hátizsákot. Olyan erőteljes a kép, hogy nehéz tőle szabadulni. Súlyát a vállunkon érezzük. Güllen egyébként olyan kicsiny és jelentéktelen, hogy a vonat is igyekszik elkerülni. Mit neki. Az öreg nő meghúzza a vészféket. A rendőr oktatja ki.
„A legerélyesebben tiltakozom. Ebben az országban nem szokták meghúzni a vészféket. Még akkor sem, ha valóban veszélyben vagyunk.”
