Villanások Csehovból  

|

Csehov: Három nővér – Szabadkai Népszínház, Városmajori Színházi Szemle

Moszkva! Moszkva! Moszkva! Sikítják, vonítják a dallamot már-már állati elszántsággal a Prozorov lányok. Disszonáns az egész. Egyszerre fájdalmas és taszító. De nem egy műalkotás kiváltotta szokott fájdalomérzet. Inkább a kizsákmányolt tudat, a francos múlt, valamint az archaikus színpadi szöveg kibogozhatatlan, promt valósága.

Fotók: Igor Preradović

Jön majd idő…

Moszkva! Moszkva! Moszkva!

Sikítják, vonítják a dallamot már-már állati elszántsággal a Prozorov lányok. Disszonáns az egész. Egyszerre fájdalmas és taszító. De nem egy műalkotás kiváltotta szokott fájdalomérzet. Inkább a kizsákmányolt tudat, a francos múlt, valamint az archaikus színpadi szöveg kibogozhatatlan, promt valósága. A Csehovra ragadt kellemkedő nosztalgia lecsupaszítása. Csehové, aki (ez a dolga) végül felülkerekedik.

A zene az előadás egyik főszereplője.

Cári Tibor  az antagonista szerepét vállalja. Zenéje a maga stresszes valójában ront neki Csehovnak. Ütlegeli. Szétveri azt a – minden világfájdalmon felülemelkedő – jóérzést, amely Csehov szavaiból sugárzik. Végül föladja és hagyja érvényesülni az oroszt…

A Szabadkai Népszínház Három nővér című előadása teljes komplexitásában reprezentálta önmagát a Városmajori Színházi Szemlén. És igen, ott és akkor sistergett fel, ahol hagyta felülkerekedni Csehovot. S vele Kosztolányi kontrapunktként használt fordítását, amely a maga lírai prózaiságában permanensen hozza a zenén is eluralkodó disszonanciát. A kor egyre erősebb disszonanciáit, azokat az érzéki szinten ható párhuzamokat és ellenpontokat, melyek a jó száz év előtti múlt és a jelen között feszülnek.

A zöld uralja a produkciót

A zöld.

A zöld uralja a produkciót. A zöld szín, amely túlterhelten mai és bántóan közhelyes egyszerre. Szabad teret ad az asszociációnak – nem magyarázza meg önmagát. A díszletet tervező Sós Beáta saját bevallása szerint azt szerette volna, “ha jön a természet és úrrá lesz a házon, amit az apjuktól örököltek.” Csakhogy a természet nem jön. Nem kebelez be minket. Mi kebelezzük be őt. Úgy kornyadozik, szárad, ahogy Csehov hőseinek szikkadt érzelmei. S velük a falból mindegyre lepergő homok. A vizualizált idő, amely a homokóra elszabadult hasonmásaként borítaná be a teljes teret, ha  lenne rá – drámai – idő.

A Prozorov ház az üresség grandiozitásával megáldott rom.

Benne Hatházi Rebeka nyákzöld jelmezei a halál helyett az élet fenyegetettségét hordozzák. A Moszkvába vágyó Prozorov lányok elsivatagosodott, élettelenné szikkadó kisvárosban várják az emberibb jövőt, miközben a maguk módján válogatnak az ott állomásozó katonaság tisztjei között. A házasságától megundorodó Mása meg is találja köztük a délceg Versinyint…

Egy új Versinyint látunk, aki magától értetődő módon veszi el, ami jár neki.

Egy helyétől megfosztott világban nincs mit a helyére tenni

Ha Mását Mását, ha az öngyilkosságra hajlamos felesége rászabta sorsot, akkor azt. Béres Márta Másája úgy kapaszkodik Mezei Zoltán megközelíthetetlenül mai ezredesének férfifigurájába, mint egy erőtlen szalmabábu. Egyetlen mozdulattal mesél a kapcsolatukról. Kalmár Zsuzsa Olgája hősies elszántsággal irtja ki magából az érzelmeit, Dedovity-Tomity Dina új korba született Irinája már nem reflektál magára.

Egy helyétől megfosztott világban nincs mit a helyére tenni.

Elmosódik az átmenet színpad és valóság között. Sebestyén Aba rendezése fölrúg egy szabályt. A színpadi megvalósítás kacskaságát akár a mű testébe foglalt életfilozófiának is felfoghatjuk. Ha a fogalom még létezik.

CÍMKÉK: