Három nap Temesváron
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház január végén háromnapos showcase-re hívta az UNITER román kritikusait és a magyar kritikuscéh tagjait, hogy megmutassa idei évada három bemutatóját, valamint ráadásnak a Temesvári Állami Német Színház egy produkcióját.
Hedda Gabler Molnár Bence és Simó Emese Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
A temesvári színházról tudnivaló, hogy a német és a magyar társulat társbérletben működik egymás mellett, osztoznak a helyiségeken és a repertoáron: a Csiky truppja havonta 10-15 magyar előadást tart a kisszínház méretű nagyteremben és a stúdióhelyiségben. (Román szinkrontolmácsolással. A román nyelvű közönség aránya az előadásaikon kb. 10 százalék, és egyre nő.) Olykor együttműködés is születik, ennek emlékezetes példája volt öt évvel ezelőtt a német-magyar koprodukcióban, Silviu Purcărete rendezésében készült Moliendo café-előadás.
Mint Balázs Attilától, a Csiky Gergely Színház igazgatójától megtudtam – aki harmadik vezetői ciklusa elején jár, és tulajdonképpen várja már, hogy jöjjön, jelentkezzen az utóda a direktori poszton –, évadonként öt bemutatót tervez a 25 fős színészcsapatának. Kettőt a nagyteremben játszanak, kettőt a stúdióban, az ötödik a gyerekelőadás. De aztán rendre úgy alakul, hogy bejön még egy s más, egyéni kezdeményezés vagy koprodukció, és aztán jó, ha megállnak a hat premiernél.
Hedda Gabler Simó Emese
Az első estén a Hedda Gablert láthattuk az amerikai Tom Dugdale rendezésében. Ibsen 130 éves drámáját egy kisebb átjárónak tűnő stúdióteremben helyezte el olyanformán, hogy a játékteret három oldalról nézőtér szegélyezi, az első sorban ott ülnek a játszó személyek is. Középen bőrkanapé hivatott jelezni az elegáns, tágas házat, ahová „erőn felül” beköltözött Jörgen Tesman és ifjú felesége, a nászutukról hazatérve. A díszlettel Albert Alpár, a jelmezekkel Carmencita Brojboiu tervező szolgálta a rendezői elképzelést. Minden nagyon köznapi és nagyon mai – a farmernadrágok és a melegítők, a szokások és az emberi közlekedés formái. Tesmanék repülővel jöttek haza, és zongora helyett karaoke-felszerelés várja Heddát. Ejlert Lövborgnak itt természetesen nem meghívólevelet küldenek, hanem rácsörögnek mobilon, ő pedig pendrive-on hozza (és veszíti el) korszakos műve kéziratát. Még Hedda lőfegyverei sem azok az archaikus párbajpisztolyok. (Kicsit kilóg az összképből, hogy az apa említésekor a falra filmet vetítenek a lóra szálló Heddáról, aki emez alakjában kevésbé passzol az eddig látottakhoz.)
Kommuna Bandi András Zsolt és Éder Enikő
Az alkotói szándék világos: úgy próbáltak meg foglalkozni egy klasszikus drámával, hogy az minél ismerősebb, minél megközelíthetőbb legyen a játszók és a nézők számára. Az olyan apróságoktól kezdve, mint hogy bimbamcsengő szól, ha vendég érkezik, odáig, hogy kedves helyi sajátosságként a professzori állásra itt nem pályázni kell, hanem versenyvizsgát tenni. Az egyáltalán nem durva maiasítás azonban avval is jár, hogy hellyel-közzel elhiteltelenednek a kapcsolatok, a helyzetek, a konfliktusok. Az ember nemigen érti például azt, hogy egy ilyen laza, a formákra nem adó, farmernadrágot és terepszín katonainget hordó Heddát (Simó Emese) miért érdekli annyira, mit gondolnak vagy mondanak róla az emberek. Vagy például: a Brack (Mátyás Zsolt Imre) és Hedda közötti, patikamérlegen illegő-billegő flört itt átalakul egy közönséges, célorientált férfi határozott, durva, nőuraló attakjává. Lőrincz Rita Thea Elvstedje óvatos és rétegzetten érzékeny vendég a házban, de amikor meglátom, hogy zárt blúza hátsó része nagy lyukat nyit a teljes, mezítelen hátára, akkor a lelki kezem önkéntelenül legyint egyet.
A temesvári társulatban sok a fiatal színész – mint Balázs Attila mondja: ha idős színészre van szükség, „venniük” kell –, amit az ember adottságként fogad el. De Molnár Bence tejfölösszájúnak látszó, csíkos pólós, bermudanadrágos Jörgen Tesmanjára mégiscsak nehéz úgy tekinteni, mint akit professzornak neveznek ki mindjárt, s mint akiben egy okos, tapasztalt nő meglátta az eljövendő életének támaszát, oszlopát. Hogy a középkori brabanti háziiparral foglalkozik ez a buzgó fiú, azt kétség nélkül el lehet hinni neki. Már csak azért is, mert a kellékes igen szép csomag szakirodalomról gondoskodott, ideillő témájú és című folyóiratokat és könyveket halmozott fel.
A Dugdale-féle kísérlet azt eredményezte (nálam), hogy a Hedda Gabler című dráma, rezervált modorától és hűvös esztétikumától megfosztva lehangolóan szimpla, nyers és modulálatlan esettanulmánnyá vált. Amit adott az előadás, az talán Simó Emese elszánt Heddájának vonásait vesztő, fájdalmas arca a végén, amikor fegyvert fog mindenkire. Majd földre rogy, hozzávetőleg abban a pózban, ahogyan a kanapén alva kezdte.
Kommuna Szabó Abigél
A második estén A kommuna szerepelt műsoron, amelyet a Dogma-filmek hívei bizonyára ismernek Thomas Vinterberg azonos című filmjeként. Radu-Alexandru Nica rendezte mint visszatérő vendég. A ház, ahová a kommuna tagjai beköltöznek, az ezúttal is három oldalról ülő nézők között oszlik el hangulatosan. (Díszlet- és jelmeztervező: Ioana Popescu.) Az egyik tribün mellett magaslati hálószoba ágaskodik, a másik mellé a konyhapult települt. Valószínűleg rendkívüli beszédtechnikai teljesítményt igényelne a színészektől, hogy mindenkinek értsük a szövegét, ha már ők is szerteszét mozognak meg a hangjuk is, és a játék során értelemszerűen gyakran látunk nekünk épp háttal álló szereplőt. A játéktér kialakításával alkalmasint többet vettek el tőlünk a réven, mint amennyit nyertünk a vámon.
A kommunát a nős, lánygyermekes Eric (Bandi András Zsolt) alapította, és ő lesz az, aki idővel a fiatal szeretőjét is beköltözteti a házba. Van egy pillanat, egy helyzet, egy aha-élmény, amikor hirtelen érteni vélem, mit is akar a színház evvel az előadással, amely, szemre úgy tűnik, a hatvanas évek amerikai hippijeinek párnacsatával jellemzett közös életét tárja elénk. Ebben a demokratikus alapokon nyugvó kis társadalomban a tagok szavazással döntenek arról, hogy az új barátnő (Szilasi Eszter Júlia) beköltözhet-e. És amikor „nem” a végeredmény, akkor Eric egyszer csak kijelenti, hogy itt ő a tulajdonos, és akinek nem tetszik a rendszer, az elmehet. Tehát csak addig lehet voksolgatni, amíg a szavazatunkkal eltaláljuk, hogy mit szeretne a főnök megerősíttetni velünk – gondolom.
A hősök egyébként értelmiségiek – némelyikük esetében akad utalás a foglalkozásra –, ám együttélésük, beszélgetéseik tematikája, kommunikációjuk nem terjed túl a legfelszínesebb felszínen. A párkapcsolatok standardjai és a fel-feltámadó vonzalmak határozzák meg a halvány szociometrikus hálót, miközben ebben a sajátos közegben egy 14 éves kislány is keresi a helyét, akit a meghatóan fiatalnak látszó, bájos és természetes Szabó Abigél játszik. (Ha ez a produkció – ab abszurdum – ifjúsági előadás lenne, utána hosszan kellene beszélgetniük szakembereknek az érintett nézőkkel, hogy miként lehet erősen és egészségesen kikerülni egy efféle nevelődési helyzetből.) A vesztes fél mindenesetre a legmegértőbb feleség, Éder Enikő intelligens alakításában. Szépen hányódik a lehetséges végletek között: hol elenged, hol visszatart, hogy kemény, hol lágy, hol alámegy, hol felülemelkedik.
Apró kozmikus félreértés Csábi Anna, Borbély B. Emília és Lőrinc Rita
A harmadik napon olyan előadást mutattak be a társulat fiatal színésznői, Lőrincz Rita, Borbély B. Emília, Csábi Anna és a vendég Tankó Erika, amely Forgách András 12 nő voltam című könyvéből készült, abból szemelt, szemezett ki négy női sorsot. Eredetileg felolvasószínházi produkcióként hívta életre Csábi Anna az Apró kozmikus félreértést, de aztán a színésznők annyira megszerették, hogy a szöveget is gyorsan megtanulták, s hirtelen minden készen állt a színházi megjelenítéshez. És ha színházat mondok, akkor azt is értek alatta, még ha a szövegmonológok maguk könyvrészleteknek hatnak is. De a libegő, felfújt plasztikpárnák, a fények, az árnyak, a füstködök, a dalok, a színes nőfigurákat teremtő, kedvtelve mesélő színésznők igyekezete kiad egy színházszagú estét.
Az előadást rendező Csábi Anna kisgatyában és kötött sapkában álldigálva teremti meg az ellenállhatatlannak bizonyuló, A madárfejű kutya, aki szereti a hazáját nevű eszkimó férfi szagát. Lőrincz Rita a hidrogénszőke, napszemüveges, neglizsében is bombázó nő szerepében már-már képes 25 kilókat felszedni s leadni hirtelen. Tankó Erika az előadás címadó novellája, az Apró kozmikus félreértés űrhajós hősnőjeként megtalálja a békéjét és talán a boldogságát is egy véletlenszerűen adódott japán űrhajósférj s -apa oldalán. Borbély B. Emília pedig elragadóan bizonyítja, hogy a Budapest-Brassó járat büfésnőjeként indulva is eljuthatunk akár az operaénekesnői karrier csúcsára is. Vagy ha nem, akkor legalább álmodhatjuk ezt a zakatoló vonaton.
A Temesvári Állami Német Színház Romániai napló, Temesvár című bemutatója Carmen Lidia Vidu nevéhez fűződik, aki filmrendező, egyben a bukaresti színházi élet fontos alakja. Romániai napló-projektje egy olyan sorozat, amelyben egy-egy színház hat színésze vall magáról, az életéről, a városról, ahol lakik és dolgozik. A forma mindig azonos: a szereplők egyenként jönnek, egymás után. Ki-ki odalép a mikrofonhoz és beszélni kezd, miközben mögötte a függönyre vetítve megelevenedni látjuk az említett embereket, a helyszíneket: cekkeres nagymamát, óvodai partit, főiskolás vizsgaelőadást, kertet, kirándulást – mikor mit. Minden monológon átüt valami szomorúság. Néha csak úgy megmagyarázhatatlanul, mintegy ontologikusan, máskor súlyos emlékek alapján. Akad, aki az őt kiskorában ért abúzusról beszél, más az alkoholista apák gyerekeinek nemzedékébe sorolja magát.
Apró kozmikus félreértés Tankó Erika
A temesvári hat szereplő mindegyike színésznő: Ida Jarcsek-Gaza, Tatiana Sessler-Toami, Daniela Török, Ioana Jacob, Olga Török, Silvia Török. Többségük ebben a városban született. Büszkén hozzák fel, hogy itt kezdődött el az 1989-es romániai forradalom, s komoly várakozásokkal tekintenek 2021-re, amikor Temesvár lesz Európa kulturális fővárosa. (Ettől egyébként a magyar társulat vezetője is sokat vár.) A színésznők elbeszélései személyesek, őszinték, természetesek, messze kerülik a hatásvadászatot. Bizonyos értelemben ez a legambiciózusabb előadás azok közül, amelyeket a temesvári három napon láthattunk. Az alkotók akartak valamit a színháztól: megnyílni általa.
