Interjú Ráckevei Annával
Idén tizedik alkalommal rendezte meg a debreceni Csokonai Nemzeti Színház a kortárs magyar drámafesztivált, a DESZKÁT. Fesztiválról, színházról, terveiről beszélgettünk a színház igazgatójával, Ráckevei Annával.
Fotó: Máthé András
Az elmúlt tíz évben nagyon sokféle műfaj jelent meg a fesztiválon. Ennek tükrében mit jelent a kortárs dráma? Mi mindent bír el a kortárs magyar dráma címke?
Sok mindent elbír, de kérdés, hogy milyen szöveget tekintünk drámainak, vagy milyen drámából tudunk valós színházi eseményt készíteni. Emiatt is izgalmas az idei válogatás, mert itt nagyon sok lehetősége mutatkozott meg a színházi formáknak. Ezért hívtuk meg a fesztivál egyik vendégének, beszélgetőtársnak Térey János írót, aki a szöveg szempontjából elemezte az előadásokat. Sok minden adhat okot a vitatkozásra ezekről az előadásokról, de éppen ez a szép a színházban, hogy sokféle módon lehet próbálkozni, sokféle színházi nyelvet lehet használni. Egy egyszemélyes kortárs szövegű előadás, ha azt valóban színházi eszközökkel jelenítik meg, ugyanúgy kortárs színház, mint egy regényből adaptált előadás vagy egy színpadra írt mű.
A fesztivál egyik mottója, ahogy a programfüzetben is írjátok, hogy ez „a bátorság fesztiválja” is. A válogatásé, a bemutatott daraboké?
Valóban nagy bátorság kell hozzányúlni egy még ki nem próbált anyaghoz akkor, amikor manapság nagyon fontos, hogy a színházak jól működjenek és bevételt hozzanak, ugyanakkor bátorság az írók részéről is, hogy újra és újra megpróbálkozzanak – kicsit rálátva a korunkra, amiben élünk – megfogalmazni és feltenni olyan kérdéseket, amelyek mindannyiunkat feszítenek. Mert ha ezt hitelesen fogalmazzák meg, az feszültséget kelt, s drámaivá válik a nézőben is.
Az elmúlt tíz év enged-e rálátást arra, hogyan változik a téma, a szöveg, a színházi megvalósulás? Történt lényeges elmozdulás az első évekhez képest?
Nagyon izgalmas lenne ebből a szempontból végignézni az elmúlt tíz év válogatásait. Az itt megjelenő előadások komoly lenyomatai az éppen adott társadalmi közérzetnek. Hogy éppen mivel foglalkoznak az írók és a színházak, de a változás a formai elemekben is tetten érhető. Az idei DESZKA két előadása is blogbejegyzésből, illetve annak színpadra írt változatából született.
Az idei fesztivál sokat foglalkozott egyéni sorskérdésekkel, a menni vagy maradni kérdésével, a jelen társadalmi, politikai feszültségeinek ábrázolásával.
Bár nem volt cél és szempont, valóban az emigráció, a rendszerváltás lenyomata, a női sorskérdések álltak több előadás középpontjában. Az a meglátásom, hogy a határon túli színházak is egyre bátrabban mernek hozzányúlni saját problémáikhoz, s bátran szembesítik a nézőiket is ezekkel.
Három éve vezeted a színházat, s a fesztivál megszervezését is megörökölted. Sok mindenben a korábbi hagyományokat viszi tovább a Deszka, de vannak új kezdeményezések is. Hogyan bővült, szélesedett a program?
Mániánk lett, hogy idegen nyelven megszólaló magyar kortárs előadásokat hozzunk a Deszkára. Tavalyelőtt A Gézagyerek volt szerb nyelven, tavaly Spiró György Az Imposztora lengyelül. Idén sajnos nem találtunk minőségében megfelelő előadást. Bartis Attila A nyugalom című művét Radu Afrim rendezte, de magyarul. Azt is fontosnak tartjuk, hogy a fesztiválon jelen legyen a kortárs magyar gyerekszínházi irodalom is. Ahogy Nánay István színikritikus egy beszélgetésben elmondta, a születő új kortárs művek hatvan százaléka gyerekeknek szól, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. És örülök annak is, hogy valóban minőségi szövegek és előadások születnek évről évre, mert lényeges, hogy a gyerekek megfelelő időpontban, értékes előadásokkal találkozzanak.
Mit profitál a színház a későbbiekben a fesztiválokból? Úgy tűnik, az ifjúsági előadások, a diákokkal való foglalkozás nem csak a színházi évad során fontos, idén a Deszka is kibővült a Gördeszka- szekcióval, amely őket célozza meg.
Az idei év különlegessége az Ugródeszka, ide színművészeti egyetemek vizsgadarabjait hívtuk meg, ami szerencsésen összeért az idén indított ifjúsági programunkkal.
Hogyan, miben változott a Csokonai Színház, amióta te vagy az igazgatója?
A színház rögtön változik, ha más kezdi irányítani. Lehet, hogy ez kívülről nem látszik azonnal, de ízlésben, személyiségben, ritmusában rögtön változik egy közösség, ha vezetőváltás történik. Ez önmagától beinduló folyamat. Az első pillanattól fontosnak tartottam, hogy a színházi előadásokra ráépüljenek kiegészítő programok. Hogy ne csak a hagyományos előadásokon keresztül kapcsolódhassunk a nézőkhöz, hanem más műfajokban is ismerjük meg egymást. A színészeknek is lehetőség, hogy más műfajokban megmutathassák magukat. Ezért is fontos az előbb említett komplex színházi nevelési programunk. A tantermi előadások interaktivitása közvetlenebb kapcsolatot teremt a színészek és a nézők között. Szerveztünk irodalmi esteket. A 2014/15-ös évadban egy-egy író, költő került a figyelem középpontjába, s büszkén mondhatom, hogy a debreceniek szerették a költői esteket. Idén, a 150 éves jubileum kapcsán azok az alkotók kaptak teret, akik szoros szállal kötődtek a színházhoz. A Deszkán Darvasi László és Garaczi László voltak a vendégeink, hiszen itt mutatták be először a drámáikat. Ha a közelmúltra tekintek vissza, a táncművészet és a dráma határterületén mozog nem régi bemutatónk, a Camille. Izgalmas vállalkozás volt Virginia Woolf költői regényéből monodrámát készíteni. A feladatra Anca Bradut kértük fel, s most már látjuk, jól döntöttünk.
Egy vidéki városnak általában egy, jó esetben két színháza van, ami sok tekintetben megköti a műsortervet. Jobban figyelembe kell venni a helyi adottságokat. Mennyiben más felelősség egy vidéki színházat vinni?
Nem csak emiatt mások a feladataink. A nemzeti státusszal egyéb vállalások is járnak, amit a színháznak végre kell hajtani. Miután Debrecenben egy kőszínház van, fontos, hogy figyelembe vegyük a közönség igényeit. Ha gyakorlott az ember az országjárásban, akkor észreveszi, hogy mindenütt kicsit más ez a kívánságlista. Kicsit más az ízlésvilág, ami inspiráló is, de nagy feladat is, hogy erre ráérezzen az ember. S ha egy közösség erős, akkor erősen ragaszkodik saját hagyományaihoz, szellemi világához. Többek között ebben áll az ereje. S Debrecen ilyen város; erős közösség, s erősen jelzi, ha valamit befogad vagy elutasít. Nem egyszerű hely ebből a szempontból.
A Deszka Fesztivál mennyiben jelent e tekintetben levegőt?
Annak a szellemi rétegnek, amely nyitottabb, kíváncsibb, megengedőbb, jobban ismeri az új színházi nyelveket, annak a rétegnek találkozási pont, lehetőség arra, hogy pezsdítse a színházi élményeit.
Mehettél volna Vidnyánszky Attilával a Nemzeti Színházba. Ma is úgy látod, jól döntöttél, hogy ezt az utat választottad?
Debrecenbe éppen az ő hívására jöttem, személyhez, alkotótárshoz, személyiséghez kapcsolódik a színész, ha megteheti. Az a színházi gondolkodás, amit Vidnyánszky Attila képvisel, számomra nagyon vonzó és lebilincselő. Nagyon jó volt a mi közös hét évünk. De jött a lehetőség, hogy megpályázzam az igazgatói posztot, ami kibillentett az addigi komfortzónámból. Egészen más emberi viszonyokat épített ki pusztán a helyzet.
Elfáradtál színészként?
Nem. Én örömmel mentem volna tovább, kiszámítható, nyugodt folytatás lett volna. De ez, a kihívás, vonzott és behúzott. Olyan feladatot rakott elém az élet, ami izgatott. Szabó Magda utolsó művében, A pillanatban fogalmazza meg, hogy időnként, amikor nem figyelnek oda az istenek, nyitva hagyják számodra az ajtót, hogy megváltoztathasd a sorsodat. Van, aki felismeri ezt és képes megragadni a pillanatot. Ilyen pillanatnak éreztem ezt: meg lehet lépni, s új helyzetet teremthetek magamnak.
