Erdélyi Hét Gyulán
Gyula csaknem ideális fesztiválhelyszín. Az egyetlen olyan magyar város, ahol több mint másfél hónapig naponta más-más produkció látható a nyáron. A kultúrára éhezők bőven csillapíthatják az étvágyukat.
Fotók: Kiss Zoltán
A Shakespeare Fesztivál volt hosszú ideg, a korábbi direktor, Gedeon József korai haláláig, a nyári rendezvénysorozat zászlóshajója. Ő azon jeles fantaszták közé tartozott, akik meg is tudták valósítani sokak számára elképzelhetetlennek tűnő törekvéseiket. Világszínvonalú, akár nagy nemzetközi fesztiválokat nyert, döbbenetesen kiváló színházi produkciókat hozott az akkor még nehezen megközelíthető kisvárosba, és olyan jazzfesztivált teremtett, amire szintén ragyogó külföldi együttesek is érkeztek. Soha nem igazán árulta el hogyan csinálta, bámulatos kapcsolatai lehettek. Nem tudom megszokni, hogy emléktábla lett belőle a Kamaraszínházban.
2017-ben Elek Tibor irodalomtörténész került a helyére, és volt riadalom, hogy na, a Gyulai Várszínháznak befellegzett. Szerencsére nem így történt. Igaz, a Shakespeare Fesztivál leépült, először csak magyar produkciók voltak benne, aztán már el is tűnt, ahogy jazz is inkább csak ízelítőként maradt, ugyancsak külföldiek nélkül, de a programsorozat zöme nívós, és Elek újítása, az Erdélyi Hét érdemes a végignézésre. Ha Gedeon fantaszta volt, Elek a hozzáértéssel, jó ízléssel rendelkező, megfontolt, de lelkesedésre is kész profi. Egész évben sokat utazik, gonddal, biztos kézzel, széles spektrumból válogat.
Gyula pedig váltig gyönyörű, bár idén talán kevésbé van pompázatos szín-és forma gazdag virágáradat mint korábban. A gyógyvízéről híres strand pedig pazar, ám a wellness részleg évek óta hiányos működtetése nem szerencsés. Az pedig, hogy az előadások után már egyetlen étterem sincs nyitva, váltig probléma. Megismétlődhetne az, ami még Gedeon idejében történt, hogy a város központjában neves művészek legalább egy készételért szinte könyörögtek, de a még éppen nyitva lévő vendéglőben már semmit nem kaptak. Szintén neves kritikus kolléga átszaladt a közelben lévő akkor még nonstop, azóta már este fél 10-kor bezáró, kis boltba, hozott szeletelt kenyeret és párizsit, csomagoló papírban, a pincér orra előtt, tüntetően „letoszta” az asztalra, azt ettük. Kelthetné Gyula egy este is élettel teli, mediterrán kisváros képét, a csaknem kihaltság helyett, ez sokkal inkább illene a fesztiváljelleghez.
Úgy tűnik, ha van miért, szívesen fent maradnak a gyulaiak és az ide látogatók. A nagyváradi Szigligeti Színház elsőrangú, négy órás Csárdáskirálynő előadásának csaknem éjjel fél 1-kor lett vége, mégis sokan kitartottak. Akik nem, azok a meglepő hideg miatt nem. A kánikulai napokban éppen aznap estére meglepően lehűlt a levegő. Erre egyáltalán nem számítva, sokan érkeztek lenge szoknyában, rövidnadrágban, egy szál pólóban, zokni nélkül, és bizony így nemigen lehetett bírni a hideget. A Rondella nevű vendéglátó egységből az összes pokrócot elkunyerálták a publikum tagjai, majd egy a Tószínpad másik oldalán lévő étterem pokrócai is sorra kerültek. A didergő színházi műszak tagjai akár használaton kívüli jelmezeket kaptak magukra. A szabadtéri produkcióknak sok az esetlegességük, gyakran az időjárási viszonyok jelentősen befolyásolják őket. De azért a Novák Eszter rendezte produkció, így is, úgy is, igencsak áll a lábán. Abszolút kijátsszák a nagy érzelmeket, a lángoló szerelmet éppúgy mint a csalódást, a kétségbeesett dühöt, az elkeseredést, de a kitörő örömet, a boldogság felé „menetelést”, és, hogy ezt mindig megakadályozza valami a boldog végkifejletig.
Tobzódik a szatirikus, pikírt humor, a Nagyvárad Táncegyüttes teljes létszámban bámulatosan energikusan ropja Bóbis László koreográfus intenciói szerint, és nem csak „sormintaként”, hanem a helyzetekhez abszolút illően, erős kifejezőerővel, a Partiumi Keresztény Egyetem magánének szakosai pedig kiadós akusztikai élménnyel szolgálnak. Fodor Viola díszletei, főleg az álmodozásra, de ráébredésre is alkalmas ringlispil figurái, melyeket meglovagolnak a szereplők, felidéznek békebelinek tűnő, ám egyáltalán nem békés korokat. Bajkó Blanka Alíz jelmezei szín-és formakavalkáddal szolgálnak. Nagyon „összelélegzik” a társulat. Tóth Tünde Cecíliaként, Polák Ferenc Edvinként, Kocsis Anna Stáziként, Tasnády-Sáhy Noémi orfeumcsillag Silviaként, Kocsis Gyula Miska főpincérként, a többiekkel egyetemben, bedobnak-apait-anyait. A nyár elején már láttam a produkciót a kisvárdai fesztiválon, de abszolút volt kedvem újra nézni, annak dacára, hogy a mögöttünk lévő évadban már láttam egy amúgy szintén kiváló Csárdáskirálynőt Miskolcon. Ez az operett úgy tűnik agyonüthetetlen, rendszeresen feltöltődik élettel, a maga nemében remekmű.
Hogy kőszínházi előadás esetén is mennyire befolyásoló tényező lehet az időjárás, azt talán most tapasztaltam meg a leginkább Gyulán. Már rövidnek nem tekinthető életemben még nem áztam meg úgy, mint ezúttal Gyulán, amikor elindultam a sepsiszentgyörgyiek Iráni konferencia előadására. Úgy ömlött az eső, hogy mire megérkeztem az Erkel Ferenc Művelődési Központba, annak dacára, hogy esőkabátban voltam, és ernyőt is a fejem fölött tartottam, a nadrágom, a cipőm, annyira vizes volt, mintha medencébe ugrottam volna. Este háromnegyed 7 előtt még alig volt közönség, hiszen az özönvíz miatt még a kocsitulajdonosok se nagyon tudtak beszállni az autójukba, illetve kiszállni onnan. A városban valóságos tavacskák keletkeztek, nem csak felülről zúdult az égi áldás, alul is el állta az utat, bele lehetett toccsanni bokáig, ha az ember kerülőúttal próbálkozott, gyakran ott sem jutott át. Fájt volna, ha emiatt elmarad ez a kiváló előadás, amit szintén nem régen láttam már az Országos Színházi Találkozón Kaposváron, ahonnan méltán el is hozta a legjobb rendezés díját.
Taxit persze ilyenkor nem lehet szerezni, némi dilemmázás után úgy döntök, ha kicsit csitul az égszakadás-földindulás, visszanyargalok a szállásra, átöltözöm, mert a totális megfázás eléggé biztos veszélye nélkül így nem ülhetek be az előadásra, amit végül a körülmények miatt késve kezdtek, de így is lemaradtam az elejéről. De hát tudtam miről van szó, hiszen Kaposváron már láttam. A színház és a gyulai közönség lelkes állhatatosságának gondolom, hogy így is a nézőtér zömét megtöltöttük. Bár direkt megnéztem a jegyeladások térképét, és jócskán voltak olyan üres helyek, amelyekre elkeltek a belépők, de a tulajdonosaik nyilván nem tudtak megérkezni az előadásra, ami így is igencsak felforrósodott. A Népszavában külön írtam róla. Elképesztő koncentrációja a világnak és a színészetnek. Irán magába sűríti a világ problémáink jelentős részét. A róla szóló képzeletbeli konferencia, ami hamar eldurvuló személyeskedéssé válik, az egyik legjobb magyar társulat irigylésre méltó kondíciójának, a kiváló színészek erőteljes karaktereinek seregszemléje, úgy, hogy közben igen fontos dolgokról beszélnek fájdalmasan, miközben meg is nevettetnek bennünket.
A jó bohócok a nevettetés nagymesterei. De közben azért könnycsepp is megjelenik a szemükben. Még személyesen ismerhettem Eötvös Gábort, a nagy zenebohócot, aki világszerte is, különböző nyelveken, azt kiabálta elnyújtottan sipító hangon, hogy No látod, van mááásííííík!!!!, miközben újabb és újabb, mind kisebb hangszert vett elő a ruhája alól, és játszott rajta. Az előbbieket, szinte betiltva a művészetet, elkobozták tőle. A kisember diadala, a szabadság himnusza is volt ez a hatalmaskodók felett. A Gyulai Várszínház Bohóc kerestetik című saját produkciójában, a román-francia író, Matei Visniec abszurdjában, három kiérdemesült bohócot látunk. Nem pontosan eldönthető, hogy egykor tényleg nagyok voltak-e, vagy saját nosztalgiájuk, öntömjénezésük iparkodik megszépíteni a múltat, ugyanakkor a másik kettő pedig igyekszik a harmadik érdemeit mohón kisebbíteni, hogy csaknem szobortalapzatra helyezze magát. És mivel már Szabolcsi Miklós professzor is könyvet írt azzal a címmel, hogy A clown mint a művész önarcképe, természetesen művészetről, színházról van szó három marosvásárhelyi színésznagyság, Szélyes Ferenc, György András, Kárp György jutalomjátékaként. Egy bezárt ajtó előtt megalázottan meghallgatásra várnak, ők akiknek a puszta nevük garanciát kellene, hogy jelentsen.
Közben egymást marják, de azért szeretik is. Váltig rivalizálva össze is köti őket a múlt. A bohóclétük. Szívszorongatóan szépek Szélyes Andrea jelmezei. Kiállításon is megállnák a helyüket, mívesek, színpompásak, finomak és rikítóak egyszerre, visszaidézik azokat a korszakokat, amikor gigafilmek, monstre tévésorozatok hiányában, a cirkusz még sokkal központibb helyet töltött be az emberek életében. A színészek is ezt siratják, és tán a saját vitathatatlan fénykorukat, dicsőségüket ugyancsak, elmerengenek a színház és saját maguk mulandóságáról. Elek Tibor végezte el a dramaturgi munkát, kurtította tömören jól játszhatóvá a szöveget, Béres László kellő beleérzéssel, értő empátiával rendezte a produkciót, amin szerintem túl keveset lehet nevetni. Nem kellene ehhez feltétlen bohóctréfák tömkelegét bemutatni. Fellini bánatos bohócain is lehet, hogy aztán Chaplinről már ne is beszéljek!
Shakespeare pontosan tudta, hogy a legszörnyűbb tragédiák közepette is érdemes megnevettetni a nézőket, ezért is iktatta be például a Macbeth cselekményébe az aljasan véres cselekmény előtt a bohóctréfaként is felfogható Kapust, akit akár tapsos színészi magánszámként is előadnak, vagy a Hamletbe a sírásókat. A folyamatos nyomasztás monotonná, és ezért unalmassá válik. Ez történt Móricz Boszorkány című darabjával, a Kaszás Attila Színház és a Spectrum Színház közös produkciójával a Várszínházban, Török Viola rendezésében. A téma pedig fölöttébb izgalmas, a korához képest meglehetősen szabad életet élt, boszorkánynak minősített Báthory Anna és Bethlen Gábor fejedelem kapcsolata, és az intimitásokon keresztül az, hogyan tűri, illetve nem tűri, a hatalom, az egyház az öntörvényű, világi és vallási dogmákba nem illeszkedő személyiségeket. Az amúgy remek színészek, Csutak Réka, Bogdán Zsolt, Lőrincz Ágnes, Szarvas József, Tatai Sándor megemelt hangon, gyönyörű beszéddel, gondos artikulációval, jobbára ünnepélyes ábrázattal mondják azt a szöveget, ami vérbő előadás létrehozására is lehetőséget biztosított volna. Szerintem ez, minden befektetett munka dacára, fiaskó.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Kokan Mladenovic által írt és rendezett Madarak című produkciót mutatta be sok mozgással, tánccal, énekkel, nagy hevülettel, remek összmunkával, amiben a politikusoktól a papokig és a biztosítókig sokan igencsak megkapják a magukét. Kipellengérezik a hazugokat, hatalmasokat, bort ivókat és vizet prédikálókat. Felháborodottak, indulatosak, hangosak, energikusak. És ezzel ők is némiképp monotonok. Elfelejtkeznek arról, hogy a darab Arisztophanész azonos című komédiájának, modern kori változata. A műfajnak megfelelően kellően szabadszájúak, harsányak, de a műfajnak nem megfelelően, inkább drámáznak, mint nevettetnek.
A hetedik Erdélyi Hétnek összességében nívós volt a programja, és mint mindig, ezúttal is fölöttébb megérte Gyulára utazni.
