Némedi Emese, Bertolt Brecht nyomán: Egy elment, a többi meg követte
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakos hallgatójának vizsgaelőadása a Három Hollóban
Fotó: Csergő Kata
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem miniévadában, a Malomfesztiválon és az UNSCENE-en bemutatott határon túli Egy elment, a többi meg követte című előadás szeptemberben Budapesten is látható volt a Három Hollóban. Az egyfelvonásos darabot Bertolt Brecht Carrar asszony fegyverei és Az anya című dráma nyomán, improvizációk alapján Némedi Emese írta és rendezte. Az előadás szövege a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi számában olvasható.
Fotó: Csergő Kata
Keserű humor, fájdalom, emberi döntések és sorsok jelennek meg Némedi Emese Egy elment, a többi meg követte című drámájában. Az előadás jelentősen épít az asszociációs lehetőségekre és a ki nem mondott sorok erejére, valamint a szerző pontos érzékkel használja az arányokat és mértékeket mind a fokozás, az elhallgatás, a humor és a tragédia vegyítésének terén. A szabadkai rendező Marosvásárhelyen megalkotott előadásban egy mindenkori háború pusztít időtől és tértől függetlenül. „Azoknak az embereknek mutatja be a sorsát, akikről nem szólt még elég történet. Akik nem fedték fel a mellkasukat, azt üvöltve, hogy ide lőjetek! Azokról mesélünk, akik megijedtek, és hazamentek.”[1]
Egy testvérpár két útján keresztül elevenednek meg ezek az életek: Víg Ede (Dudás Dániel), aki önként indul a harcba, miután dezertőr barátja hazatér és mesél a frontról; és nővére, Ágnes, aki (Drunek Sára) utánamegy, hogy megkeresse. Párhuzamosan láthatjuk kettejük élményeit, amelyek során Ede elmagányosodik, Ágnes pedig tömeget gyűjt maga köré.
Az 1 óra 20 perces előadás ereje nem a csavaros cselekményben rejlik, hanem pont annak az előrelátható végkifejletében. A szereplők megpróbáltatásai mesés szerkezetbe ágyazódnak, amelyeket ismétlődő toposzok, betétdalok fűznek össze a megterhelő, komoly részekkel, amiket a fekete humorral telített irónia tesz elviselhetővé.
Az első jelenetben élesen kirajzolódó szembenállás a halmozás eszközével erőteljes kontrasztot teremt Ede és Ágnes között. A fivér azt a sokkoló borzalmat ecseteli a döbbenetből a tehetetlenség és a felháborodás minden dühévé fokozódva, amellyel aznap szembesült: egy nyolc-kilenc körül kisfiú követni akarta édesapját a frontra, és véletlenül szétroncsolta kis kezét az apja vadászpuskájával. Ebben a párbeszédben Ágnes kényszeresen a dolgok jó oldalát igyekszik nézni és az aznapi szegényes ebédet királyi lakomává változtatja hozzáállásával – így ő testesíti meg a tagadást. A két véglet a cselekmény folyamán egyre inkább keveredik, összevegyül, míg végül egy teljes szerepcsere következik be.
Ede jegyesének, Rebekának (Timár Csenge) színre lépése a fantáziavilágba menekülést mutatja be, aki a főtéren látott órajátékot csodaként adja elő. A harangozáskor felvonuló figurák a történet későbbi szereplőit mutatják a be: kiskatona, tanár, piaci kofa, polgármester, pici gyermekek. Meg is jelenik az első figura, Ede legjobb barátja, Ábris (Andrassew Milos Fülöp), a dezertőr katona – Rebeka korábbi jegyese, aki túlélte a csatát, mégis mindent elvesztett. Így Ábris válik a túlélés, a feladás, a megtörtség és a kiábrándultság szimbólumává. Miután Ábris mesél a háborúról, Ede elhagyja a családi házat és elindul, hogy szavakkal, egyedül vessen véget a háborúnak – ezzel képviselve a naiv idealistát. A többiek Ágnes vezetésével utána erednek, hogy visszahozzák.
Fotó: Csergő Kata
Ágnes, Ábris és Rebeka Ede keresése során találkoznak a tanárral, a piaci kofával és a politikussal; az ilyenkor ismétlődő házkutatások alkalmával megjelenő abúzus alatt mindig ugyanaz hangzik el: „Maga panaszkodik az általános életvitelére, miközben nemzetünk hős emberei a nemzetet szolgálván küzdenek a becsületért?”.[2] Ezzel a repetitív fokozással a jelentés egyre inkább kiüresedik, és csak a frázis marad, amely által a komikum és az undor keveredik, összefonódik. Ezáltal a hirtelen sokk helyett az elkerülhetetlenség, az állandó félelem áll be és egyfajta visszaszámolás indul a tűrés során: mennyi van még hátra az újra bekövetkező felforgatásból, mikor ér véget a Katona szövege?
Ez a mozzanat mindannyiszor odáig jut, hogy a kifosztott karakter – a tanár, a piaci kofa, a politikus (Pintér Janka), akinek ugyan eddig sem volt semmije, otthagyja otthonát és beáll a csapatba. Ágnes esetében ez az anyja által ráhagyott takaróban manifesztálódik, amelybe addig kapaszkodott, mint emlékei utolsó tartóerejébe; ennek érzékeltetéséhez a szereplőktől minden alkalommal ugyanazokat a kellékeket veszik el, jelképezve, hogy egyformán nincstelenné válnak. Ezeket a már belenyugvó, alkalmazkodó, kifakult embereket a rendszer áttaszítja azon a határon, ahol már minden mindegy, és így vesztenivaló nélkül képesek ellene fordulni.
„[…] Itt hagyom a szívem, és ruháim darabjait.
Itt hagyom a munkám, ha még itt lehet hagyni, […]
Volt szép férjem, jó erényem, van most semmim, nincsen senkim,
ha hívnak, hát miért maradjak itt?”[3]
A nyelv lehetőségeinek kiaknázása és kreatív felhasználása nemcsak az ismétlődésekben mutatkozik meg: a különböző nyelvek keverednek a dráma során. Az idegennyelvek a magyarhoz hasonlóan maguk is roncsoltak, míg végül már itt is elveszik a jelentés és nem számít, hogy érthetőek-e a szavak és a mondatszerkezetek, a történés maga sokkal erősebb az elhangzottaknál, így ezek csupán körítésként funkcionálnak. Ugyanígy Némedi Emese bevon különböző közéleti utalásokat a darabba, legyen az politikai utalás, vagy egy celeb szintén rongyosra használt megjegyzése. Ugyanezen módon válik a vulgaritás is a humor eszközévé miközben kendőzetlenül mutatja be a helyzet valóságát.
A rendező Koós Csenge dramaturg közreműködésével írt gyerekdal jellegű, népdalokat idéző songjai szintén egyszerre operálnak komikusan a giccsel karöltve, és fájdalmasan, lényegre törően az egyszerűségükből adódóan (a zenét szerezte és élőben játssza: Madarász Péter).
Miközben Ágnes tömeget gyűjt maga köré, Ede kiábrándul és elmagányosodik a seregben a különböző nemzetiségű katonákkal való találkozás után, akik bemutatják milyen a front. A harcoló katonák karaktereit Andrassew Milos Fülöp alakítja, aki Dudás Dániel és Pintér Janka színészekhez hasonlóan több szerepet is visz az előadás során, ezzel is tovább erősítve a brechti világot. A hatodik jelenetben zajló szkanderverseny során Ede kénytelen szembenézni az igazsággal, és megtörik. Míg korábban ő kereste a katonákat, hogy győzzék le a háborút és ők elhajtották, Ede kiábrándultságát követően katonatársai keresik fel őt, hogy vezesse a bojkottot, de ő elmenekül. Ideákkal, szavakkal akarta legyűrni a háborút egyedül, látványosan, bizonyítási vággyal, de nem volt reális, kézzelfogható indoka, így meghiúsul a terve.
A béke szó vissza-visszatérésének giccse keveredik a humoros megoldásokkal – mint a B egy zászlórúd és két cici a tanár írásgyakorlatában– és az őszinte vággyal. Az Ágnes kereséséhez csatlakozók a béke szó részeként gyülekeznek:
„Leszek az E, az anyjuk úristenit!”[4]
Ede forradalmi bukásával párhuzamosan megképződik Ágnes hiányforradalma, aki nem mozgalmat akar teremteni, hanem a testvérét megtalálni, önzetlen szándék vezérli, egy valós indok és egy elérhető cél. A zárójelenetben Ágnes egyedül áll a színpadon üres cipőket húzva maga után, mint tömeget. A hiányból és a veszteségből összegyűlt embereket, akiknek a nevében kiszól a közönséghez, azokhoz az emberekhez, akik még nem érték el azt a bizonyos „nincs mit veszteni” pontot, ahonnan megindulhatnának:
Fotó: Csergő Kata
„Én már nem akarok úgy tenni, mintha minden jó volna, én már nem szeretem, ha szép!
Nem akarok tovább félni! Nem akarok attól félni, hogy elfogy a levegőm!”[5]
Az Egy elment, a többi meg követte a kifosztottságból és a nélkülözésből merít erőt, a nehézségek, traumák, veszteségek tengerén keresztül a humorba, az iróniába, a reménybe és az őszinteségbe kapaszkodva.
Az előadás szövege megjelent a Látó szépirodalmi folyóirat drámaszámában, amelynek bemutatója október 24-én lesz a DANTE Közösségi Alkotótérben, ahol jelen lesz a szerző is.
További információk az eseményről itt.
Osztályvezetők: Patkó Éva és Sebestyén Aba
Szereposztás:
Víg Ede – Dudás Dániel
Víg Ágnes – Drunek Sára
Olívia/Adél/Irén – Pintér Janka
Rebeka – Timár Csenge
Ábris/Katona – Andrassew Milos Fülöp
Történetív, songok, beszédek szövegei: Koós Csenge, Némedi Emese
Dramaturg: Koós Csenge
Látványtervező: Bács Krisztina
Zeneszerző: Madarász Péter
Rendező: Némedi Emese
[2] Némedi Emese (2024). Egy elment, a többi meg követte. Látó szépirodalmi folyóirat, XXXV. (8–9.), 165.
[3] Némedi Emese (2024). Egy elment, a többi meg követte. Látó szépirodalmi folyóirat, XXXV. (8–9.), 176.
[4] Némedi Emese (2024). Egy elment, a többi meg követte. Látó szépirodalmi folyóirat, XXXV. (8–9.), 180–181.
[5] Némedi Emese (2024). Egy elment, a többi meg követte. Látó szépirodalmi folyóirat, XXXV. (8–9.), 189.
