dráMA9 Kortárs Színházi Találkozó
Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely, 2017. szeptember 17-23.
Matei Vişniec: Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk Szűcs-Olcsváry Gellért
1. Az újságíró és a drámaíró
„Az újságíró és a drámaíró viaskodik bennem” – mondta Matei Vişniec a dráMA9 találkozón Székelyudvarhelyen, ahol ősz tájékán most már hagyományosan kortársdráma-fesztivált szerveznek.
Az idei különlegességeinek egyike a világhírű Vişniec új drámájának, a MIGRÁNSOOOOK – avagy túlsúlyban a bárkánk – magyar nyelvű ősbemutatója Bereczki Ágota fordításában a vendéglátó Tomcsa Sándor Színházban, melyen a szerző is megjelent. Friss művét nyáron mutatta be az avignoni Théâtre du Chêne Noir, és most Székelyudvarhelyen látható, Zakariás Zalán rendezésében, a társulat 12 színészével, akik 44 szerepet alakítanak.
Matei Vişniec és Zakariás Zalán a könyvbemutatón
2. Színpadon a nézők
Belépés a térbe – és ledermedés. Pedig volt már ilyen – hogy a színpadon ülnek a nézők… Szemtől szembe. A belépőt figyelve tarka ruháikban.
3. Egy térben létezünk
Nem meglepő színházi gesztus – mégis meghökkentő Csiki Csaba tere. Nemcsak azért, mert a színpadon, a nézőtérrel szemben ülnek a nézők, de szokatlan erősséggel meg is vannak világítva – ami már önmagában működő látványelem. Amikor egy-egy újonnan érkező bizonytalanul átbotorkál a félhomályos nézőtéren, itt-ott fölfedezi a zsöllyékben mobilozó udvarhelyi színészeket, azt gondolja, nyilván nem akarják a fesztiválozóktól elfoglalni a jó helyeket, ők innen fogják nézni. Téved. A nézőtéren üldögélő színészek a játszók az előadásban, a mobiltelefonjaikkal együtt – és a színpadon ülő nézők előtti szabadon hagyott parányi helyen játszanak. Eleinte. Majd mindenütt a teremben. A nézőtér lesz a játéktér. A nézőtér is. A közönség pedig maga is szereplőjévé válik a játéknak. Nem beavató színház, nem közösségi színház, nem részvételi színház – a közönség látványelem, annak a gondolatnak a vizuális megjelenítője, hogy egy térben létezünk. Vagyunk.
Bíró Gábor festőművész és Matei Vişniec
Már a cím is jelzi, hogy a román származású Matei Vişniec (Ionesco után a legtöbbet játszott, franciául író szerző) legújabb drámájának a témája a napi aktualitás. Olyan, ami megosztja a társadalmat, a társadalmakat, Európát. Sok apró történet fűződik föl, sokféle szempont alapján. A csónakkal menekültek utazása, a hétköznapi életük Európában, az áldozatok, a politikusok reakciói, a befogadók dilemmái. Matei Vişniec egyszerre újságíró és drámaíró, ahogy ő fogalmazott egy interjúban, viaskodik benne ez a két létállapot. Zsurnalisztaként a tényeket rögzíti, színpadi műveiben a mögötte lévő embert. Ahogy a Migránsoookban is. Sokféle nézőpont szerint lehet erről a témáról írni – szerzőként ő maga egyik oldalra sem áll. Dokumentumokat gyűjtött össze – az újságíró énjével, hogy aztán a dramaturg ezt formába öntse. A megírt mű inkább kínálat a színház számára, válogathat a jelenetekből, elhagyhat belőlük, fölcserélheti a sorrendjüket, összevonhat szerepeket. Az udvarhelyi színház él is ezzel – ahogy az eddigi bemutatók (Avignon, Torino) is tették. A Tomcsa Sándor Színház dramaturgja, Bereczki Ágota fordította szöveggel is ez történt. A terjedelmes dokumentumdráma textúráját aszerint kezelték, hogy a Székelyudvarhelyen is érthető, érvényes helyzetek, karakterek erősödjenek föl.
Matei Vişniec: Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk Barabás Árpád
Az elmúlt években Európa-szerte kiderült, hogy mennyire élő érzés az idegenektől való félelem, és az azzal való belső küzdelem, hogy a humánum vagy az egészséges önvédelem kerekedjen fölül. Az udvarhelyi színészek a néző szeme előtt változnak át a különféle karakterekbe az őket jellemző ruhákban, melyeket szintén Csiki Csaba tervezett. A jelmezek nemcsak a szerepekre utalnak, hanem erőteljesen az érzelmekre is hatnak – pontosan fölmutatnak mögöttes világot is, azt a miliőt, ahol ezek a típusok élnek. A napi hírekből ismert narancssárga mentőmellények metaforikussá válnak, a politikusok öltönyei a merev lelketlenség szimbólumai, ahogy egy-egy kiskosztüm, meztelen felsőtest, fekete – vagy éppen fehér – burka is többet jelent, mint jelmez – illetve jelmezként funkcionál. A Tomcsa Sándor Színház retro nézőtere mindent elmesél: hol egy szerb határ menti kis falu szegényes házában vagyunk, hol Lampedusára emlékeztető sziget temetőjében, hol egy sötét, alvilági pincében. Aztán a színpadra, ahol a nézők ülnek, vissza-visszatérnek a szereplők, hogy a végén leüljenek velük szembe, s elhangozzon az utolsó mondat: „egy csónakban vagyunk”. Nincs taps. Rajtuk keresztül, mobiltelefonjaik roncsain keresztül lehet távozni – a nézőtéren szétszórt ruhák, gyermekjátékok, ócska mentőmellények. Minden ott maradt, ruhák, kellékek, díszletelemek, amit az előadásban használtak. Szeméttelep. Székelyudvarhelyen. Ahol még megnevettetett Vişniec az előadás előtti szakmai találkozón ezzel a megjegyzésével: „Meglehet, hogy száz év múlva nosztalgiával fogunk gondolni arra, amikor több százezer kínai, afrikai lesz Erdélyben, Udvarhelyen, Szentgyörgyön, Bukovinában, és minaretek, buddhista templomok lesznek mindenütt, hogy milyen jó volt akkor, amikor csak mi, románok és a székelyek estünk egymásnak.” Vişniec szerint darabja javaslat a párbeszédre. Ennyi.
Matei Vişniec: Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk
(Matei Vişniec: Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk, fordította: Bereczki Ágota, szereplők: Albert Orsolya, Antal D. Csaba, Barabás Árpád, Bekő Fóri Zenkő, Dunkel Róbert, László Kata, Márton Réka, P. Fincziski Andrea, Pál Attila, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Varga Márta, rendezte: Zakariás Zalán, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely)
4. Sűrű tehetség
Gajzágó Zsuzsa, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színművésze sűrű nő. Sűrű tehetségű nő. Izzik a színpad, mikor rálép. Akármilyen kicsi az, akármilyen nagy. Gajzágó Cseh Tamássá is képes válni. Meg Bereményi Gézává. Meg életérzéssé: a stupid világban létező érzékeny emberré. Cseh Tamás a dalaiban plasztikusan fogalmazta meg a hetvenes-nyocvanas-kilencvenes évek esszenciáját – de Gajzágó nem ezt teszi. Ő a saját maga világát teremti meg, mai életérzést, mai szenvedést és humort. A tér mint egy koncerté – de mégsem. Fekete háttér, fekete doboz. Ebben áll a nő, rajta maradt télikabátban, alatta megláttatva a feszülő fekete blúz, a feszülő fekete nadrág, a feszülő fekete csizma. Az egyszerű narratívájú dalokban bonyolult világ rajzolódik ki.
Cseh Tamás-Bereményi Géza: Rajtammaradt télikabát Simó Lakatos Barna, Gajzágó Zsuzsa, Ráduly Zsófia, Katona Dávid
A feszültség pattanásig húzva: az apró részletek más-más irányba mutatnak. Az első sík: koncert. A második: egy színésznő énekel. A harmadik: az összetartás – három zenész van mellette, társak – ez közösség. A negyedik: a humor ki-átfordító funkciója. Az ötödik: a vákuum – a nézőtér beszippantása a parányi kis fekete dobozba, ahol a zenészek léteznek. Ez a fekete doboz emlékezik, fölidézi, mi történik velünk. Gajzágó említi egy interjúban, hogy szülei hallgatták állandóan Cseh Tamást, neki meg gyerekként belemászott a fülébe. Aztán mire felnőtt, a lelkébe is belemásztak. Ezek a versek, melyekhez zene is van. Kultikussá vált a Cseh Tamás utáni zarándokolás a 20. század végén, először Budapesten, majd itt, a mi vidékünkön, a Kárpát-medencében. Kezdetben szájhagyomány útján terjedt, épp hol koncertezik. Ő meg úgy vándorolt, mint a középkor krónikás énekmondói. Most Gajzágó másfajta világot teremt ugyanezekkel a dalokkal. Nem Cseh Tamást idézi föl, hanem egy 21. századi öntörvényű nőt, aki ebben a mai világban igyekszik létezni, küzdeni, kérdéseket föltenni, s mindig továbbmenni. Ebben a koncepcióban a zenészek (Katona Dávid, Ráduly Zsófia, Simó Lakatos Barna) nemcsak hangszeres kiegészítők, hanem társai is, akikkel együtt éli át mindezt. Közösen. Sűrűn.
(Cseh Tamás – Bereményi Géza: Rajtammaradt télikabát, szereplők: Gajzágó Zsuzsa, Katona Dávid, Ráduly Zsófia, Simó Lakatos Barna, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)
5. Saját kézzel
HomeMade. Kézimunka. „…saját tervezésűt jelent <…> benne van az otthon, a család, a fokhagymaillat” – magyarázta a címadást egy interjúban Deák Katalin, az előadás egyik dramaturgja. Különleges a nemzetközi hírű Kolozsvári Állami Magyar Színház – mely az Európai Színházi Unió tagja is – a Szüleink alcímet viselő projektje. A nagyszabású, fontos vállalkozás elsődleges célja, hogy a fiatalabb korosztály problémáiról is beszéljenek a klasszikus és kortárs művek mellett. A folyamat alkotó munkával egybekötött kutatással kezdődött Bíró Réka és Deák Katalin dramaturgok vezetésével, melybe pszichológust, szociológust, családterapeutát is bevontak. (Zárójelben: a két dramaturg a huszonévei elején tartó, a kolozsvári színház sokoldalú munkatársa, többek közt kommunikációval, a színház közösségi oldalaival, ifjúsági programokkal is foglalkozik.)
Homemade Albert Csilla, Dimény Áron Fotó: Bíró István
Kezdetektől fogva azok a színészek vettek részt a projektben, akik önként vállalkoztak erre, közel tízen, köztük a színház meghatározó művészei is, mint Albert Csilla, Kicsid Gizella vagy Dimény Áron. A szakemberek iránymutatásával elkészült kérdőívek alapján több mint 70 interjút készítettek Erdélyben élő 12-17 évesekkel, melynek elkészítésében, földolgozásában dramaturghallgatók is részt vettek – ők is önkéntes alapon. A színészekkel is voltak mélyrepülések, beszélgetések a saját szüleikkel és gyermekeikkel való viszonyaikról. Mint a beszámolókból olvasni, volt, hogy együtt sírtak-nevettek – és aztán együtt léptek tovább. A féléves gyűjtőmunka után a szabadkai Urbán András által vezetett workshoptábor következett. Mindannyian írtak, ötleteltek, együtt gondolkoztak – majd a létrejött, közel ezer oldalas szövegtengerből igyekezett összeállítani a két dramaturg az előadáson elhangzókat. (Mint elmondták, az volt az egyezség az interjúalanyokkal, hogy a készítőjükön kívül csak három ember olvassa el őket, a rendező és ők, ezért nem adták oda senki másnak.) Rendezőt is, mint nyilatkozták, a saját korosztályukból kerestek, aki hozzájuk hasonlóan nyitott, kíváncsi a projektben fölvetett problémákra. Így kérték föl Vargyas Mártát, aki a marosvásárhelyi művészeti egyetem rendező szakán diplomázott, de korábban tanult dramaturgiát, teatrológiát is. A szöveget, a jelenteket és azok sorrendjét a próbafolyamat alatt is alakították, s kb. féléves munka során jutottak el a bemutatóhoz – amire egyébként a színház nem kötelezte őket, nem volt elvárás, hanem maga a színházi kutatás volt a cél. Ezt támogatta a román kulturális alap is. Az végül külön nyeresége volt a projektnek, hogy előadás is született belőle. Színház. A látvány (nem jelöli a színlap a tervezőt, valószínű kollektív alkotás) néhány szék, asztal, a háttér interjúrészletekből kitapétázott fal, a színészek pedig civilnek ható ruhákban láthatók. Izgalmas a narráció, a szövegkezelés. Nem szóról szóra-színház, van benne talált szöveg is, dalok, versek, nyelvkönyvek bárgyú szövegeire emlékeztető párbeszédek (hommage à Ionesco) és az interjúszövegekből szerkesztett élethelyzetek. Mindehhez valamennyi előadáson belül rögtönzött jelenetek is bekerülnek és a közönséggel való játék. Az előadás legfőbb erénye – amellett, hogy szórakoztató és elgondolkodtató egyszerre –, hogy egy generáció életérzéséről, élethelyzetéről szól – szembesítve a nézőtéren is ülő idősebbek világlátásával. Mindehhez hozzátartozik, hogy a taps után közös beszélgetés következik az alkotókkal, miközben mindenki megkóstolhatja az előadás alatt elkészült murokfőzeléket (vagy ahogy Magyarországon mondanák: sárgarépa-főzeléket), melyet a színésznők egyike, Laczó Júlia főz meg – aki többek szerint mesterszakács is.
Homemade Kicsid Gizella, Dimény Áron Fotó: Bíró István
(Bíró Réka – Deák Katalin – a csapat: Homemade, szereplők: Albert Csilla, Balogh Dorottya, Dimény Áron, Kali Andrea, Kántor Melinda, Marosán Csaba, Molnár Rudolf, Laczó Júlia, Kicsid Gizella, Szucher Ágnes, rendező: Vargyas Márta, Kolozsvári Állami Magyar Színház)
6. Tóth Árpád
Tóth Árpádra már nem lehet nem figyelni. Színészként végzett Marosvásárhelyen, rendezést is tanult – néhány éve az udvarhelyi társulat tagja – és szívós kitartással szólaltat meg évről-évre újabb és újabb kortárs drámát – melyet a dráMÁ-n fesztiválozók is láthatnak. Sajátos színházi nyelv birtokosa, igyekszik kiszakadni a hagyományos színházi terekből. Ennek érdekében „felolvasószínháznak” titulálja rendezéseit – de valójában ezek is kész előadások – jellegzetességük, hogy mikrovilágot ábrázolnak, kisemberek kis történeteit – talált terekben, pl. kocsmában. A példány a színész kezében nem segédeszköz – hisz többnyire magabiztosan birtokolják a szöveget –, hanem kellék, az esetlegesség attribútuma, azt a hatást is keltve, mintha csak egy buliban mutatnák föl a drámát, különösebben nagy fölhajtás nélkül. Hálás is a közönség, a szereplőket maguk közül valónak érzik. Emlékezetes volt Kiss Csaba Csehov novellákból készült adaptációjának, a De mi lett a nővel? előadása, mely azzal a rendezői koncepcióval, hogy egy vasúti vagonba (marhavagonba?) helyezi a játékteret, és álomszerűen, a vagon tetején az emlegetett nőt is megjeleníti – egész más jelentésréteget bont ki, kezdve attól a megválaszolatlan kérdéstől, hogy mi ez a vagon, hogy kerülnek ide, hová mennek. Aztán következtek a Garaczi-darabok, elsőként a Plazma, az udvarhelyi kultikus G-pont kocsmában a társulat néhány színészével – akik azonban úgy tűntek föl a játék során, mintha maguk is vendégek lennének, csak az ő társalgásuk ki van hangosítva. Garaczi Plazmájára amúgy is jellemző, hogy egyik szerep szinte átfolyik a másikba, a történeteknek sincs éles határa, plazmaszerűen érnek egymásba. Ez a jellegzetes garaczis dramaturgia annyira fontos lehet Tóth Árpád számára, hogy a további darabokat – az Ovibradert, a Csodálatos vadállatokat – már egyszerűen Plazma 2 és Plazma 3 címmel jelölte.
Gianina Cărbunariu: Stop the Tempo P. Fincziski Andrea, Antal D. Csaba, Mezei Gabriella
Idén pedig a román kortárs Gianina Cărbunariu angol című Stop the Tempo-ja következett. Udvarhelyen is lehetett látni Sebestyén Aba közel tíz évvel ezelőtti, izgalmas rendezését, de Tóth Árpád most tartotta fontosnak megszólaltatni újra a művet. A világ nem változott – három fiatal, akik nem akarnak tartozni sehová, kilátástalannak találják az életüket – és egymásba botlanak. Azzal „üzennek”, hogy szórakozóhelyeken kicsapják a biztosítékot… Már a történet sem megnyugtató, de Tóth Árpád zajos, bárhol játszható színházat csinál belőle a három színészével, Antal D. Csabával, Mezei Gabriellával, P. Fincziski Andreával. A zajok, a fények, a stilizált mozgás egyrészt elvontan rajzol föl egy világot, de közben a szereplők ideges belső világát is plasztikusan ábrázolja. A bemutató a közkedvelt G-pontban volt, most a színház előterében játsszák, de viszik iskolákba, más talált helyekre – s utána mindig beszélgetnek. Demény Péter fordításában kemény szavak, kifejezések hangzanak el – de még az idősebb nézők is helyénvalónak találják. Tóth Árpád színházi világot teremt, problémák megfogalmazásához keres formát és szöveget – közösségi tereket teremt rendezéseivel. Elviszi az előadást a nézőnek – mert fontosabb a kommunikáció, minthogy hagyományos teátrális közegben hozzon létre valamit.
(Gianina Cărbunariu: Stop the Tempo, fordította: Demény Péter, szereplők: Antal D. Csaba, Mezei Gabriella, P. Fincziski Andrea, rendezte: Tóth Árpád, Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely)
7. Gábor és Matei
Brassótól délre, Bukarestől északra volt egyszer egy festői kisváros a havasalföldi Prahova partján, bizonyos Bușteni, ahol a múlt század hetvenes éveinek elején tehetséges tizenéveseknek alkotótábort szerveztek. Itt találkozott két fiatalember, akik szerettek rajzolni, egymással beszélgetni, egyikük román volt, a másikuk magyar, de ugyanannak az országnak, mégpedig Romániának a polgárai voltak. A tábor végén a magyar fiú bement a rajzterembe, hogy összeszedje rajzait, mikor látta, hogy román barátja a sajátját ottfelejtette. Ezeket is magához vette. Hazament Székelyudvarhelyre, s negyvenöt évig őrizte őket.
Bíró Gábor, Matei Vişniec
De most, mikor hírét vette, hogy fiatalkori barátja, Matei Vişniec díszvendége a dráMA fesztiválnak, elővette őket, elballagott a Tomcsa Sándor Színházba. Sőt, még arra is rávett valakit a közönségből, hogy kérdezze meg Matei-t, szokott-e még rajzolni. Vişniec-nek ideje sem volt válaszolni, mikor hozzá lépett Biró Gábor, elővette a rajzokat a papírzacskóból… Vişniec-nek könnyes lett a szeme: „Arra kértelek, taníts nekem magyar szavakat!” – ölelte meg visszanyert barátját.
8. A kimaradtak
A dráMA9. megtalálta magát, fontos fesztiválja a kortárs drámának. Ez a beszámoló szubjektív szemmel válogatott, inkább a figyelmet igyekezett fölhívni néhány erős színházi jelenségre. Közel sem teljes, hisz nem szóltam olyan előadásról, mint az Albert Csilla játszotta, Visky András saját művéből rendezte szatmári Pornóról, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulat által előadott Székely Csaba darabjáról, melyet Sebestyén Aba rendezett (mindkettő az idei debreceni DESZKA Fesztiválon is szerepelt), a sepsiszentgyörgyi román színház álbroadwayes cirkusz-mesemusicaljéről, a kiszolgáltatottságról és a szeretetről, a nagyváradiak két jelentős előadásáról, a francia Pommerat Az én kis hűtőkamrám című munkájáról és a tavalyi drámapályázat nyertesének Körmöczi-Kriván Péternek Kapufa és öngól című művének ősbemutatójáról, a Victor Ion Frunza rendezte, látványban is gondolatgazdag csíki Portugálról. A beszélgetésekkel, vitákkal, alkotókkal való találkozókkal színesített fesztiválról mindent számba venni lehetetlen. Az azonban nyilvánvaló, hogy nemcsak a kortárs drámáról van itt szó, hanem különböző kultúrák fölfedezéséről és a fiatalok erőteljes megjelenéséről is. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház dráMA-ja kikerülhetetlenül rajta van az innovatív fesztiválok térképén.
