A forradalom vége

|

Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke / Újvidéki Színház, MITEM, POSZT

A szerző a jugoszláv irodalom ikonikus alakja. Az 1976-ban írt mű, amelyből a színházi előadás született, a hajdani, margóra száműzött nemzedék emblematikus műve. A Borisz Davidovics síremléke a véres, kelet-európai társadalomtörténet groteszk rajza, történelmi alulnézete.

A macedón rendező, Alekszandar Popovszki által színre vitt előadás keretes szerkezetű: Borisz Davidovics síremlékét látjuk, amint összegyűlnek köré a forradalmárt búcsúztató társak, barátok, rokonok. A látkép meglehetősen komor, valaki megkérdezi, kit temetünk, a feketébe öltözött Zinaida (Elor Emina) válaszol, Borisz Davidovicsot, a láthatatlan forradalmárt, akinek több élete és több halála volt. Ez a második. Lesz még talán harmadik is. Ki győzi azt majd kivárni, kérdezi valaki ironikusan. A megrendült sokaság közepette egyszer csak a gyászos özvegy arcára száll egy légy. Elhessegeti, a mögötte álló férfi elkapja, s likvidálja. Ilyen kisebb-nagyobb, abszurdba hajló, groteszk helyzetekből, dupla fenekű szcénákból áll össze az előadás.

A rendező, s az adaptációt készítő nemzeti színházi dramaturg, Verebes Ernő tartotta magát a szerzői útmutatóhoz, viszonylag szabadon kezelte a jelenetek sorrendjét, s akként súlyozta az epizódokat, hogy minél vadabbul, minél mulatságosabban, csúfondárosabban mutathasson be egy forradalmi helyzetet, s egy piedesztálra állított „dicső történelmi hőst”, akinek legfőbb tulajdonsága, hogy alighanem rosszkor volt rossz helyen. S aztán látjuk a századelő bolsevik lázadásait, történelmi alulnézetből, egymásra torlódnak a magánéleti traumák, egy-egy társadalmi csoport életformájának felvillantása ötvöződik a forradalmi terrorral, amely persze mindig ugyanoda torkollik: erőszakba, véres leszámolásokba, a Gulag-világ kényszermunkatáboraiba, kivégzésekbe, s a retteneteket körülvevő ostoba, populista lózungokba. Az előadás legfőbb erénye talán éppen ez: az abszurd-véres történelem mozgásainak plasztikus leképezése, a történések mozgatóinak megérzékítése, legyenek ők hősök, balekok, vagy az eseményekkel sodródó kisemberek, akik legfőképpen túlélni szeretnék dicstelen korukat. A rendező, Alekszandar Popovszki ugyanakkor gyakran ironikus macskakörmök közé helyezi a jeleneteket, s szinte végig szatirikus nézőpontból tárja elénk nagyszabású vízióját. A szereplők gyakran színes csoportozatokba szerveződnek, látjuk hőseinket, amint énekelnek, precíz koreográfia szerint táncolnak, mozgásokat végeznek, kivetkőznek önmagukból, vagy épp elkendőzni akarnak valamit. A történelem borzalmai, a kisvilágok mikrorealista rajzai, groteszk alulnézetei egymásba úsznak, folytonosan egymásba tükröződnek a dinamikus játékban. Mert a produkciót akkor is átitatja valamiféle dinamizmus, életerő és harsányság, ha épp a pusztulás, a pusztítás képsorait látjuk megelevenedni.

Az előadásnak több kulminációs pontja is van, ilyen a forradalmár Borisz Davidovics Novszkij és a csekista titkosszolgálati kihallgató tiszt „párbeszéde”, s ilyen egy laza közösséggé szerveződött csoport nyílt színi véres likvidálása. Az erőszak ábrázolásában elég messzire megy az előadás, szerteszét halottak hevernek, majd egy újabb jelenetben átúszik a történéssor az oratorikus mementóba, Borisz Davidovics búcsúztatásába.

A játéktér rideg, szürke falakkal határolt doboz, középen a síremlékkel. (A díszletet is a rendező, Alekszandar Popovszki tervezte.) A szereplők fekete katonai uniformisban vagy fekete-piros ruhákban tűnnek elő. (Jelmeztervező: Snežana Pešić Rajić.) Krizsán Szilvia nagyasszonya hófehér szőrmebundában hódít. Az újvidéki színészek – Elor Emina, Mészáros Árpád, Crnkovity Gabriella,  Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltánnagy fegyelemmel, rutinosan és odaadással játsszák végig a történelmi és áltörténelmi szcénákat.

A lendületes koreográfia része – s ekként is az irónia forrása – a mozgások ismétlése, kitartása, széttördelése; az elhajló, egymásra torlódó, összeütköző, kicsavart testek a groteszk alakváltozatait mintázzák. A zenei háttér sokféle motívumból épül komplex egésszé, a forradalmi indulókba, pattogó rigmusokba operettnóták vegyülnek. (Zene: Marjan Nećak.)  Az előadás fölkavaró, sokkoló s paradox módon mégis roppant mulatságos. A mélységes történelmi irónia, amely Danilo Kiš legendás művét, s az újvidékiek remekbe szabott előadását is jótékonyan átitatja, alapos történelmi leckét kínál a közönségnek.

CÍMKÉK: