Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke / Újvidéki Színház, MITEM, POSZT
A szerző a jugoszláv irodalom ikonikus alakja. Az 1976-ban írt mű, amelyből a színházi előadás született, a hajdani, margóra száműzött nemzedék emblematikus műve. A Borisz Davidovics síremléke a véres, kelet-európai társadalomtörténet groteszk rajza, történelmi alulnézete.
A macedón rendező, Alekszandar Popovszki által színre vitt előadás keretes szerkezetű: Borisz Davidovics síremlékét látjuk, amint összegyűlnek köré a forradalmárt búcsúztató társak, barátok, rokonok. A látkép meglehetősen komor, valaki megkérdezi, kit temetünk, a feketébe öltözött Zinaida (Elor Emina) válaszol, Borisz Davidovicsot, a láthatatlan forradalmárt, akinek több élete és több halála volt. Ez a második. Lesz még talán harmadik is. Ki győzi azt majd kivárni, kérdezi valaki ironikusan. A megrendült sokaság közepette egyszer csak a gyászos özvegy arcára száll egy légy. Elhessegeti, a mögötte álló férfi elkapja, s likvidálja. Ilyen kisebb-nagyobb, abszurdba hajló, groteszk helyzetekből, dupla fenekű szcénákból áll össze az előadás.
A rendező, s az adaptációt készítő nemzeti színházi dramaturg, Verebes Ernő tartotta magát a szerzői útmutatóhoz, viszonylag szabadon kezelte a jelenetek sorrendjét, s akként súlyozta az epizódokat, hogy minél vadabbul, minél mulatságosabban, csúfondárosabban mutathasson be egy forradalmi helyzetet, s egy piedesztálra állított „dicső történelmi hőst”, akinek legfőbb tulajdonsága, hogy alighanem rosszkor volt rossz helyen. S aztán látjuk a századelő bolsevik lázadásait, történelmi alulnézetből, egymásra torlódnak a magánéleti traumák, egy-egy társadalmi csoport életformájának felvillantása ötvöződik a forradalmi terrorral, amely persze mindig ugyanoda torkollik: erőszakba, véres leszámolásokba, a Gulag-világ kényszermunkatáboraiba, kivégzésekbe, s a retteneteket körülvevő ostoba, populista lózungokba. Az előadás legfőbb erénye talán éppen ez: az abszurd-véres történelem mozgásainak plasztikus leképezése, a történések mozgatóinak megérzékítése, legyenek ők hősök, balekok, vagy az eseményekkel sodródó kisemberek, akik legfőképpen túlélni szeretnék dicstelen korukat. A rendező, Alekszandar Popovszki ugyanakkor gyakran ironikus macskakörmök közé helyezi a jeleneteket, s szinte végig szatirikus nézőpontból tárja elénk nagyszabású vízióját. A szereplők gyakran színes csoportozatokba szerveződnek, látjuk hőseinket, amint énekelnek, precíz koreográfia szerint táncolnak, mozgásokat végeznek, kivetkőznek önmagukból, vagy épp elkendőzni akarnak valamit. A történelem borzalmai, a kisvilágok mikrorealista rajzai, groteszk alulnézetei egymásba úsznak, folytonosan egymásba tükröződnek a dinamikus játékban. Mert a produkciót akkor is átitatja valamiféle dinamizmus, életerő és harsányság, ha épp a pusztulás, a pusztítás képsorait látjuk megelevenedni.
Az előadásnak több kulminációs pontja is van, ilyen a forradalmár Borisz Davidovics Novszkij és a csekista titkosszolgálati kihallgató tiszt „párbeszéde”, s ilyen egy laza közösséggé szerveződött csoport nyílt színi véres likvidálása. Az erőszak ábrázolásában elég messzire megy az előadás, szerteszét halottak hevernek, majd egy újabb jelenetben átúszik a történéssor az oratorikus mementóba, Borisz Davidovics búcsúztatásába.
A játéktér rideg, szürke falakkal határolt doboz, középen a síremlékkel. (A díszletet is a rendező, Alekszandar Popovszki tervezte.) A szereplők fekete katonai uniformisban vagy fekete-piros ruhákban tűnnek elő. (Jelmeztervező: Snežana Pešić Rajić.) Krizsán Szilvia nagyasszonya hófehér szőrmebundában hódít. Az újvidéki színészek – Elor Emina, Mészáros Árpád, Crnkovity Gabriella, Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán – nagy fegyelemmel, rutinosan és odaadással játsszák végig a történelmi és áltörténelmi szcénákat.
A lendületes koreográfia része – s ekként is az irónia forrása – a mozgások ismétlése, kitartása, széttördelése; az elhajló, egymásra torlódó, összeütköző, kicsavart testek a groteszk alakváltozatait mintázzák. A zenei háttér sokféle motívumból épül komplex egésszé, a forradalmi indulókba, pattogó rigmusokba operettnóták vegyülnek. (Zene: Marjan Nećak.) Az előadás fölkavaró, sokkoló s paradox módon mégis roppant mulatságos. A mélységes történelmi irónia, amely Danilo Kiš legendás művét, s az újvidékiek remekbe szabott előadását is jótékonyan átitatja, alapos történelmi leckét kínál a közönségnek.
