A Császárnő örökösei

|

Neoplanta, Újvidéki Színház / Határon Túli Hétfők / DESZKA Fesztivál

Aligha tekinthető véletlennek, hogy Urbán András a Szabadkára és Szegedre fókuszáló Passport trilógia után most Újvidékről rendezett előadást.

A város múltjának, közelmúltjának, jelenének megmutatásán keresztül határozottan, erőteljesen vethetők fel azok a kérdések, amelyek e „multikulturális városokban” élők mindennapjait, közérzetét aktuálisan meghatározzák  – és amelyeket, ha némiképp más formában és más kontextusban is, de e városokon kívül élők is feltesznek, vagy legalábbis feltehetnek maguknak.

neoplanta1

Jelenet az előadásból

„A produkció Végel László azonos című regényének felhasználásával jött létre, és valós életünk inspirálta” – áll a színlap elején, ami rögvest utal a regényhez fűződő lazább, referenciális viszonyra és az alkotómódszerre is. Urbán rendezése élesen eltérő komponensekből áll: éppúgy épít a „magas irodalomra”, mint a színészbüfében elhangzó viták spontán szövegeire, a történelmi tényekre és a fantáziában testet öltő vágyakra, agresszív zenei hatásokra és a csend erejére, a magabiztos poentírozásra és a színészi személyességre. A szín gyakorlatilag üres; az egyetlen hangsúlyos térelem egy hosszú asztal, emögé ülve néznek farkasszemet a színészek a játék hangsúlyos pontjain meg-megszólított publikummal, és ezt körülülve vitatkoznak egymással. A reflexió meghatározó eleme az előadásnak; hol egyes képek reflektálnak egymásra, hol az egyes jelenetek által felvetett kérdéseket címzik a színészek közvetlenül a közönségnek, hol ők maguk reflektálnak a jelenetekre, illetve egymás mondandójára. A játék alapvetően stilizált, de ez nem jelenti azt, hogy az egyes történetekben megfogalmazott tragikus sorsok ábrázolása ne hatna fájdalmasan reálisnak, valóságosnak.

A Végel László regénye alapján készített szövegkönyv (koncepció: Urbán András, dramaturg: Gyarmati Kata) meghagyja a történelmi kereteket. Igaz, a régmúlt tényeit éppen csak elmesélik az elején, ám a játék végén majd a városalapító Mária Terézia is megjelenik – groteszk, szürreális vízióként (utalva többek közt egy távoli, illuzórikus, multikulturális idillre).

neoplanta2

Neoplanta

A játék vázát három, egymással nem összefüggő, de egymásra felfűzhető eseménysor teremti meg. Az első történet a II. világháború utolsó napjaiban játszódik, a totális zűrzavar közepette. Három, különböző nemzetiségű katona együtt próbál hazajutni Újvidékre, s amikor a különböző hatóságok feltartóztatják őket, mindig az aktuális agresszorral megegyező etnikumhoz tartozó társuknak köszönhetik életüket. Barátságuknak köszönhetően túlélik a háborút, de nem élik túl a békét: az „idegen elemekkel” jó kapcsolatban álló szerb csak úgy mentheti meg életét, ha végez két társával. Az a gondolat, hogy az egyes népek közti háborúságot mindig külső erő, uszítás, politikai manipuláció okozza, és nem az eltérő kulturális identitás, végigvonul az előadáson. E kényszer persze torzít a jellemen, aminek ékes példája a második történet, amely az előzővel nagyjából megegyező időben játszódik. A „felszabadító” orosz hadsereg tagjai egy cukrászdában tivornyáznak és nőket akarnak. Összefogdossák tehát a város szépséges, nem szerb hajadonjait és őket vetik oda a katonáknak. Az egykori bálkirálynőt brutálisan megerőszakolják, amit a megmenekült többiek megkönnyebbülve, majd fokozódó kárörömmel néznek; a géppuskák árnyékában úgy hárítják el az önvád érzését, hogy megérdemeltnek hazudják a szerencsétlen lány tragédiáját. A harmadik jelenet már később, Tito Jugoszláviájában játszódik. Az újvidéki szállodába látogató marsall kiszolgálására magyar pincért keresnek. Amikor először teszik fel a kérdést a személyzetnek, ki magyar közülük, csupán egyikük vállalja identitását. Amikor kiderül, hogy magyar pincért illet a dicsőség, hirtelen mindenki magyarnak vallja magát. A feladatot végül az elsőként jelentkező pincér kapja, ám kiderül, még csak nem is párttag, így a megbízatás elnyeréséhez az a minimum, hogy be kell lépnie a helyi tagszervezetbe.

A három történet megjelenítése nélkülözi a harsány ötleteket; finoman alkalmazott, de markáns rendezői ötletek mélyítik el vagy itatják át abszurd, komikus színekkel a tragédiát. Az első történet legszemélyesebb (drámai) pontjain elnémulnak a szereplők; mondataikat a kivetítőn olvashatjuk. A második jelenetben a megerőszakolt lány a földön marad, de a történteken hamar túllépő elvtársak számára nem szolgál mementóként; hosszasan civakodnak azon, hogy miként fessen a kávéház menüje – ha a nő mozdulatlan testét nem látnánk, pompás történelmi kabarétréfaként nézhetnénk a jelenetet. A szállodai kép fájdalmas komikumát pedig az egzisztenciája érdekében masszává lényegülő személyzet kommunista-nacionalista propagandaszövegeket harsogó kara teremti meg.

neoplanta3

Érezzük a jeges valóságot és annak iróniával átitatott színpadi mását

A történetek kiindulópontként szolgálnak a történelmi tragédiák, sérelmek kibeszéléséhez. Szó esik az újvidéki vérengzésről és annak még véresebb megtorlásáról, az asszimilálódásról, az egymás mellett élés aktuális keserveiről. Dübörög a zene, zászlók lengenek, frázisok harsognak. Egyszerre érezzük a jeges valóságot és annak iróniával átitatott színpadi mását, éppúgy, mint az utolsó jelenetek egyikében, ahol a dühös performanszok kliséi is idézőjelben, de azért igen magas hatásfokon jelennek meg. Majd színház és valóság szinte szétbonthatatlanul összefonódik; a színészek immár „önmagukat játszva” vitatkoznak saját helyzetükről, a magyarok újvidéki perspektíváiról, a politikáról, a diszkriminációról, a színház lehetőségeiről. A civil beszédhelyzetet illúziókeltően imitáló vitában vérfagyasztóan komoly érvek keverednek banálisan nevetségesekkel, de mindvégig érződik, hogy még a leginkább röhejesnek ható mondatoknak is tétje, a dühnek pedig személyes fedezete van. A színészi játék éppoly természetes és erős itt is, mint az előadás bármely más részében; a hagyományosabb, a reálszituációkat finoman stilizáló képekben éppúgy, mint az expresszívebb, nyersebb, szürreálisabb színházi nyelven megszólaló jelenetekben. Ezúttal tényleg igaz az a közhelyszerű megfogalmazás, hogy a játszók – Crnkovity Gabriella, Kőrösi István, Elor Emina, Huszta Dániel, Ferenc Ágota, Német Attila, Krizsán Szilvia, Mészáros Árpád, Blaskó Lea f.h., Sirmer Zoltán, Pongó Gábor – nagyon erős, egységes csapatot alkotnak, melyben mindegyikük megkülönböztethető személyiségként van jelen. Igazi közösségi színház szól egy közösség múltjáról, jelenéről, jövőjéről, s ez még akkor is különleges jelentőséget kölcsönözne a bemutatónak, ha erőtlenebb, egyenetlenebb, közhelyesebb volna. De erről szó nincs: a Neoplanta kiválóan szerkesztett, mindvégig feszült, stilárisan változatos, magával ragadó lendületű, helyenként egészen remek humorú, másutt torokszorító előadás – kevés hasonló formátumú produkciót láttam az utóbbi időben.

CÍMKÉK: