Beszélgetés Székely Csabával és Sebestyén Abával
December 22-én mutatta be a Radnóti Színház Székely Csaba 10 című darabját Sebestyén Aba rendezésében. A történeten keresztül tíz ember életét ismerhetjük meg, és bár ezek a sorsok nem is különbözhetnének jobban, mégis van bennük valami közös: a folyamatos küzdelem. Az előadás alkotóival a próbafolyamatról, az erkölcsi törvények szükségszerűségéről és az emberi esendőségről beszélgettünk.
Kováts Adél együtt kért fel titeket, hogy dolgozzatok a Radnótiban, vagy külön utakon indultatok, amik végül összeértek?
Székely Csaba: Adél megkérdezte, hogy van-e két-három szereplős darabom, hiszen a Radnóti színpadának egy részét leválasztják, és kis térben játszható szövegre volna szükség. Mondtam, hogy ilyen éppen nincs, de szívesen írok egyet jövőre, és akkor ennyiben is maradtunk. Abával tulajdonképpen ettől a beszélgetéstől függetlenül tárgyaltak.
Sebestyén Aba: Igen, egyszer csak szólt a telefon, hogy szabad vagyok-e ebben a periódusban. Aztán elkezdtünk darabokban gondolkodni, Adél küldött is egyet, amit elolvastam, és azt mondtam, hogy azért még kutakodjunk egy kicsit. Eszembe jutott Csaba, aki éppen akkortájt kezdett el dolgozni a 10 magyar változatán, merthogy van ebből egy román nyelvű is, én pedig azonnal tudtam, hogy ezt szeretném megcsinálni.
Semmi konfliktus nem származott abból, hogy a két-három fős darab helyett bejelentkeztetek egy tíz szereplőssel?
S. A.: Nem, mert tudtam, hogy belefér, hiszen már első olvasás után is egy szűkebb térben gondolkodtam. Aztán elküldtem a szöveget Bartha József díszlettervezőnek, aki egy olyan sokoldalú ajánlatot tett, ami nagyon provokált, és ugyanakkor nagyon inspirált is rendezőként.
Csaba, téged miért kezdett el érdekelni ez az egész biblikus vonal?
Sz. Cs.: Most abban az életkorban vagyok, amikor ezeket az erkölcsi kérdéseket megpróbálom megvitatni magammal. Utoljára talán középiskolás koromban érdekelt ennyire ez az egész istenkeresés, és most újra itt tartok. Elkezdett ugyanis foglalkoztatni, hogy hogyan is állunk ezekkel a ránk hagyományozott, misztikus eredettel bíró törvényekkel, szabályokkal, amelyeket az emberiség megpróbált követni évezredeken át. Nagyon meghatározó élményem volt annak idején Mészöly Miklós Saulusa. Ott is sokat beszélnek arról, hogy is lehet ezeket a törvényeket betartani, és hát felmerülnek olyan kérdések is, hogy ha tudom, hogy valami bűn, de kénytelen vagyok elkövetni, akkor az bűn-e. És ha nem tudom, hogy bűn, de elkövetem? Ezeket kezdtem kapargatni én is.
Sok szempontból kockázatos téma ez, ha csak a praktikus szempontokat nézzük, akkor például nem biztos, hogy a Biblia ma nagyon közönségcsalogató szó – persze lehet, hogy nincs igazam.
Sz. Cs.: Ismerve a Radnótit, nem lehetnek túl sokan azok, akiknek az jut eszébe, hogy Mózes két kőtáblával fog megjelenni a színpadon, ha a tízparancsolatról van szó.
S. A.: Főleg, ha meglátják, hogy Székely Csaba írta.
Sz. CS.: És hát nem is igazán a Bibliáról van itt szó, hanem az erkölcsi törvényekről, amelyekhez viszont mindenkinek van személyes kötődése.
Az miért volt fontos számotokra, hogy a színészek ne ismerjék olvasópróba előtt a szöveget?
S. A.: Szeretem látni, hogyan kel életre a színészek szájában a szöveg, hogyan áll össze bennük a történet, ráadásul most egy különösen bonyolult, sok szálon futó cselekménnyel volt dolgunk. Számukra is izgalmasabb így, a spontán reakciók pedig mindig rengeteget elmondanak a színészek hozzáállásról, gondolkodásmódjáról. Most úgy láttam, hogy nagyon tetszett nekik, amit hoztunk.
Sz. Cs.: Amikor otthon, egyedül próbálod elolvasni ezt a szöveget, nem is biztos, hogy érthető, mert senkinek sincs neve, számozva vannak a karakterek. Így elsőre nem lehet tudni, hogy ki a nő, ki a férfi, ki kinek a mije, az olvasópróbán viszont ezek a dolgok azonnal tisztázódnak.
Hogy látjátok, a próbák során mennyire sikerült valóban személyes tenni ezt a történetet a színészek számára?
S. A.: Próbáltunk elmélyülni a történetben és magunkban is, persze, ez az elmélyülés soha nem elegendő. De beszélgettünk arról, hogy ki mit gondol a saját figurájáról, találkoztak-e hasonló esetekkel, és hogy általában hogyan viszonyulnak a hithez, vagy akár az ehhez kapcsolódó előítéletekhez, prekoncepciókhoz, hétköznapi hazugságokhoz. Nagyon érdekes és hasznos beszélgetések voltak ezek, amik erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a mondatok, amik elhangzanak a színpadon, igazak és őszinték legyenek. Szerencsések vagyunk, hogy ez a szöveg a Radnótiban került bemutatásra, az egész próbafolyamat alatt éreztük, hogy itt most talán minden megvan, hogy valami különleges szülessen, mindenféle szempontból. És ha már a különlegesnél tartunk, fontos megemlítenem a zenét is. A darabbbal való első találkozásomkor éreztem, hogy ennek a történetnek úgy kell megszólalnia, akárcsak egy oratóriumnak, ezzel indítottam Cári Tibinél, a zeneszerzőnél is, aki a szöveg elolvasása után azt mondta, hogy már nagyon régóta vágyott egy ilyen munkára. A zene pedig, amit írt, egészen csodálatos. Egyébként is nagyon jó csapat van itt a Radnótiban, de úgy érzem, hogy ezek a kóruspróbák még jobban összekovácsolták a színészeket. Nagy öröm volt ez munka, igazi ügyként tudtunk rajta dolgozni.
Mit gondoltok, van olyan helyzet, amiben ezek az erkölcsi törvények, amikről itt szó van, nem érvényesek, vagy legalábbis megkérdőjelezhetőek?
Sz. Cs.: Éppen ennek a kérdéskörnek a bonyolultságát igyekeztünk megmutatni, így ebben a történetben benne van az a Dosztojevszkij-kérdés is, hogyha nincs Isten, akkor vajon mindent szabad-e. Ugyanakkor persze vannak olyanok, akik számára nagyon is jelen van, mégis kénytelenek megszegni ezeket az erkölcsi törvényeket.
S. A.: És hát felvetődik itt az is, hogy szükségünk van-e egyáltalán bármilyen vallásra ahhoz, hogy képesek legyünk egy meghatározott, morális értékrend szerint élni.
Sz. Cs.: Ugyanakkor megpróbáljuk nem terelni a közönség értékrendjét vagy gondolkodásmódját, a maga összetettségében próbáljuk feldolgozni ezt a hatalmas témát. Ezért is vonultatunk fel egy széles társadalmi tablót, ahol bár nagyon szerteágazóak az utak, a nyomor és a szegénység visszatérő elem, éppúgy, akárcsak a rabság. Van egy közös pont is, a Remény lakótelep, amihez lényegében minden szereplőnek köze van valamilyen módon. Ez egy fiktív, lepukkant környék, ami pedig ahhoz a kérdéskörhöz vezet el, hogy mennyire vagyunk meghatározottak születésileg. Ha egy szegény családban növünk fel, akkor milyen esélyeink vannak a kitörésre? Ha pedig kitörünk, akkor tényleg magunk mögött tudjuk hagyni azt az életet, ami ott volt? És akkor vissza is tértünk a rabság kérdéséhez: már maga az, hogy beleszületünk valamibe, egyfajta rabságot jelent.
El tudnátok képzelni egy olyan ideális világot, ahol ezt a tíz parancsolatot mindenki képes betartani?
Sz. Cs.: Nem olyan egyszerű dolgok ezek. Már a próbafolyamat elején is megbeszéltük, hogy valószínűleg mindegyiket megszegtük már. Mondjuk ez attól függ, hogy melyiket hogyan értelmezzük. A „Ne ölj!” bibliai értelemben nyilvánvalóan a gyilkosságra vonatkozik, de az ölésnek nagyon sok formája lehet, nem csak egy másik ember életének kioltása.
S. A.: Igen, a darab esetében például felvetődik az, hogy mi van akkor, ha egy fiatal lány arra kényszerül, hogy elvetesse a gyerekét. Az ölés vagy nem? Ki dönti el ezt egyáltalán?
Sz. Cs.: Emellett ezek zsidó-keresztény parancsolatok, és nem biztos, hogy az egész világnak mindent be kell tartania ebből, hiszen viszonylag sok vonatkozik a zsidó-keresztény istenképre. Ugyan ezek adnak egyfajta útmutatást arra nézve, hogy hogyan is kell erkölcsösen élni, de létezhet más recept is. Az persze fontos lenne, hogy legyen valamilyen közös nevező az erkölcsi kérdésekről, de ez nagyon bonyolult ügy, hiszen ma is vannak olyan csoportok, amelyek számára például erkölcsös az, ha egy másik csoportot megpróbálnak kiirtani. Mert úgy gondolják, hogy ezzel jobbá teszik a világot. Ez természetesen nem összeegyeztethető a békevallásokkal, a pacifista törekvésekkel. Tehát igen, kellene egy olyan erkölcsi konszenzus, amiről mondjuk John Lennon énekelt annak idején, de szerintem ez teljesen elképzelhetetlen.
Ráadásul már sok helyen erősen félre is értelmezik a kereszténység fogalmát.
Sz. Cs.: A politikai elit mindenhol megpróbálja a maga feje szerint értelmezni ezeket a parancsolatokat, vagy akár magát a kereszténységet is, és felhasználja a Bibliát a saját népszerűségének növelésére. Amikor például Klaus Johannis államfőjelölt lett Romániában, akkor az ortodox egyház ellenkampányba kezdett, hogy egy evangélikus azért mégsem vezetheti az országot, hiszen az igazi kereszténység az ortodox. Mígnem Johannis ígért nekik egy olyan támogatást, amivel felépíthetik a katedrálist, és akkor a pátriárka hirtelen megváltoztatta a véleményét, mondván, hogy az evangélikusok is isten gyermekei, nyugodtan lehet rájuk szavazni.
Többek között pont emiatt a jelenség miatt tartom fontosnak, hogy a Radnóti Színház bemutatta ezt az előadást. Hogy látjátok egyébként, mennyire könnyű átvinni a vezetőségen a kortárs szövegeket? Nem nagyon bővelkednek a színházak ilyen darabokban.
S. A.: Színháza válogatja. Valóban, a Radnótinak deklaráltan fontos, hogy társadalmi problémákkal, kortárs szövegekkel foglalkozzon. Itt van erre igény, más intézményben nem biztos, hogy ez így van. De általában, az igazgatók azt szeretik, ha kevesebb a kockázat.
Sz. Cs.: A rendezők is inkább biztonsági játékot játszanak, mert aki már egyszer nevet szerzett a szakmában, az nem szeretne a következő előadásában bukni, így olyan darabot választ, amivel minden rizikó nélkül el tud lavírozni.
S. A.: Most én is kockáztattam, hiszen eddig soha nem csináltam még olyan előadást, amely ennyire technikafüggő, és itt konkrétan az élő videó használatra gondolok. Izgultam is rendesen a kamerás jelenetek alakulása miatt, mert az előadásban fontos szerepet szántam a képernyőn megjelenő mozgó és kimerevített képsoroknak. De aztán annyira izgatott ez a megoldás, hogy éreztem, muszáj kilépnem a komfortzónámból, és erre biztatni a színészeket is. Az elején nekik kicsit furcsának, „színpadidegennek” tűnt ez a javaslat, de mihelyt elkezdték játékszerként, partnerként kezelni a kamerát, egyre kreatívabbak lettek, és a koncepció kezdte igazolni önmagát. Végül úgy érzem, sikerült is közösen valami újszerűt és hiteleset létrehoznunk, ezek a kimerevített képek ugyanis nagyon sokrétűen tudják kommentálni az éppen aktuális jelenetet. Megpróbálnak szembesíteni az igazi valónkkal. Azzal, ahogy folyamatosan megpróbálunk tökéletesnek látszani, megfelelni a társadalmi elvárásoknak, minél szebbnek és egészségesebbnek akarunk látszani, ugyanakkor valójában mennyire esendőek, törékenyek és rendkívül szeretetéhesek vagyunk. Igyekszünk mi megfelelni, csak sehogy sem sikerül. Viszont a harc, a jóra való törekvés a fontos. Mert az ember mégiscsak eredendően jó. Az, hogy közben kinek-kinek hogy alakul az élete, hogyan boldogul vagy mi miatt torzul, az sokszor beláthatatlan körülmények, jó és rossz döntések sorozatának a függvénye.
Ehhez az esendőséghez kapcsolódik a magány is? Hiszen itt valamilyen módon mégiscsak tíz magányos emberről van szó.
Sz. Cs.: Ezek az emberek egzisztenciális magánnyal küzdenek. Próbálják megoldani az életüket, és vagy sikerül, vagy belebuknak. Az biztos, hogy sok olyan helyzet van, amiben csak te dönthetsz, egyedül te létezel önmagad számára, és senki nem tud segíteni. Ezért kialakulhat egy kozmikus, vagy transzcendens magányérzet: hiába könyörgünk, hogy segítsen meg Isten, az élet mégsem változik, nem lesz jobb. Persze itt is van olyan szereplő, akinek végül szerencséje lesz, de a harcban, amit folytatnak, mindannyian egyedül vannak.
S. A.: Én azt látom, hogy itt mindannyian keresik Istent, vagy bevallottan, vagy leplezve. Valamibe mégiscsak bele kell kapaszkodni.
Sz. Cs.: Jung szerint van az emberi elmében egy rekesz, ami Isten számára van fenntartva. Az ateistáknál szintén megvan ez, csak nem Isten van benne, hanem valami más, de a funkciója ugyanaz. A mélyen vallásos emberek számára Isten teljesen elfoglalja a rekeszt, és nincs szükség keresésre, mások pedig életük végéig próbálják kitölteni ezt az űrt, ezért folyton valamiféle bizonytalan, kérdésekkel teli állapotban léteznek. Talán most ez utóbbiból vagyunk többen.