Beszélgetés Barnák Lászlóval, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójával
Új főigazgatója van ettől az évadtól a Szegedi Nemzeti Színháznak. Majdnem két pályázat került a döntéshozók elé, a régi főigazgatóé, Gyüdi Sándoré és az új pályázóé, a tíz éve a színháznál dolgozó színész-rendezőé, Barnák Lászlóé. Gyüdi az utolsó pillanatban visszavonta a pályázatot, de maradt a színháznál, Barnák felkérte az operatagozat vezetésére.
Fotók: Iványi Aurél
Elindult az új évad, a kicsit zavaros előzmények után milyen a hangulat a Szegedi Nemzeti Színházban?
Azokhoz a színházakhoz hasonlóan, ahol igazgatóváltás volt, itt is nyilván vannak változások, de mostanra összeállt az a csapat, amellyel el tudtuk kezdeni az évadot. A Nagyszínházban a Szentivánéji álom próbái folynak, a Kisszínházban a Tótéké, elég jó a hangulat. Ezt szolgálta az is, hogy Horgas Ádám a teljes színészgárdának tréninget tartott a nyár végén, amibe bárki bekapcsolódhatott, a kollégák nagyon élvezték. Saját bevallásuk szerint kellett nekik, hogy új impulzusokat kapjanak, frissüljön a szemléletmódjuk. Ezt szeretném én is az egész évad során végigvinni, ezt szolgálja a megváltozott arculatunk is, új logónk, új szlogenünk van, megújítjuk a honlapot, és a teljes marketingkommunikációnk arról szól, hogy nyissunk. Ez nemcsak a közönség felé való nyitást jelenti, hanem a szakmait is. Nagyon szeretném, ha érdemben tudnék konzultálni a nemzeti színházak igazgatóival, vagy azokkal a szervezetekkel, akiket érinthet például egy kollektív szerződés módosítása, a színészi életpályamodell kidolgozása, és lehetne még sorolni a fontos problémákat. Voltak nyugtalanságok a társulatban, félelem a változások miatt. De ahogy mondtam, beindult az évad, születőben vannak az előadások, elindult a bérletezés, sok a pozitív visszajelzés, azt gondolom, hogy mindez azt jelenti, hogy a kollégák elkezdtek bízni abban, hogy jó irányba mennek a dolgok.
Az igazgatóváltás általában nem könnyíti meg egy társulat életét. Ahogy a kinevezése idején fogalmaztak, kommunikációs zavar történt. Néhány hónap távlatából visszagondolva, most is ugyanúgy pályázna?
Nem gondolkoztam azon, hogy hasonló módon csinálnám-e végig az egészet. Az elmúlt év végén jött az impulzus, hogy megpróbáljam megfogalmazni egy pályázat keretében azokat a gondolatokat, amiket tapasztaltam az elmúlt tíz évben a színház működésében.
Milyen impulzusokról beszélünk?
Azt láttam például, hogy a következő hónap műsora mindig az előző hónap tizedike táján derült ki, így nem lehet tervezni, sem azoknak, akik csinálják a színházat, sem a nézőknek, nem lehetett eladni a jegyeket az utolsó pillanatban, és lehetne még sorolni.
Tényleg ez volt a legnagyobb problémája mint színésznek?
Ez nemcsak nekem volt gond, de sokan vannak a társulatban, akik tanítanak, vagy máshol vállalnak munkát. Ugyanakkor a nézőktől is jöttek visszajelzések, nekik is nehéz volt tervezni. De nekem a legszomorúbb tapasztalatom az volt, hogy sokan szinte azt sem tudták, hogy 135 éve működik itt egy színház, hogy milyen értékeket képvisel. Arról nem is beszélve, hogy Szegeden kívül nagyon keveseknek volt bármi információja arról, egyáltalán kik rendeznek, kik játszanak itt. Azt láttam, hogy másfajta metódussal kellene a színházat képviselni. Ez nemcsak mint színészt foglalkoztatott, tanultam művészetmenedzsmentet, színháztudományt, stratégiai marketinget az elmúlt években, mert az egész működése érdekelt. Van bennem egyfajta menedzsmentszemlélet, ami mentén elindultunk most a megváltozott évadtervvel, kommunikációval, arculattal, sokkal hangsúlyosabban szeretnénk képviselni a Szegedi Nemzeti Színházat, ami összefügg a szakmai színvonallal, a közönség szeretetének, bizalmának a visszanyerésével. Ez nagyon fontos, mert ahogy olvasom a különböző vidéki színházak beszámolóit, folyamatosan nézőszám-emelkedésről beszélnek, nálunk ez a szám évek óta stagnál. Nem gondolom, hogy 66 százalék körüli látogatottság eredményes lenne. Folyamatosan lehet hallani például Miskolcról, Szombathelyről vagy Kecskemétről, már csak a fesztiválmegjelenések kapcsán is. Sajnos a Szegedi Nemzeti Színházat – egy-két kivételtől eltekintve – nem hívták meg országos színházi találkozókra.
Közhelyszerűen meg szokták kérdezni a szegedi igazgatóktól évtizedek óta, hogy miért nem sikerül a fiatalokat behozni a színházba. Szeged egyetemi város, igen erős színházi hagyományai vannak, bár ez elsősorban nem kőszínházi hagyomány, gondolok a Paál István-féle egyetemi színpadra, de közel 30 éve remekül működik a Thealter, ami mégiscsak megérinti a fiatalokat.
Ezt a fajta szellemiséget szeretném én is integrálni a színházba. Balog Józseffel, a MASZK Egyesület vezetőjével kötöttünk egy olyan megállapodást, hogy minden hónapban az egyik hétfői napon lehetőséget kapnak, hogy meghívjanak egy általuk választott előadást a Kisszínházba, ez lesz a HétFü. Korábban volt már erre példa, sőt a Thealterre meghívott előadások közül volt néhány, ami nálunk már színpadra került. Ez nyilván más színházi nyelv. Újra kell gondolni a darabválasztásokat is, olyanokat szeretnénk bemutatni, amik tartalmasak, de vonzóak is a nézők számára. A Valahol Európában musical nagyon szerethető, ugyanakkor nagyon aktuális is, hiszen az, hogy elveszett, család nélkül maradt gyerekek kóborolnak az utcákon, az létező probléma. A darabot Szőcs Artur rendezi, Bodor Johanna lesz a koreográfusa. Hasonló módon reflektálnak a kiválasztott darabok a mára, Örkény Tótékja hordozza azt, hogyan próbálunk megfelelni egy általunk vélt vagy valós hatalomnak, vagy hogyan veszítjük el a szerelemre való képességünket, amiről a Szentivánéji álom beszél. Hogyan tudjuk mindezt vizuálisan olyan környezetbe rakni, ahogy Horgas Ádám is dolgozik, nagyon sok zenével, vetítéssel, hogy az erős vizualitáshoz szokott fiatalokat elérje. Azt gondolom, hogy egy olyan évadot sikerült összeállítani, amiben a jelenidejűség kézzelfogható, ugyanakkor megfelelünk annak a követelménynek, amit a Szegedi Nemzeti Színháznak képviselnie kell, opera- és prózajátszással, klasszikus és kortárs magyar darabok bemutatásával. Például az ősbemutatónk Závada Pál Az utolsó üzlet című darabja lesz, amit Lukáts Andor rendez, de lesz kortársopera-bemutató is. Molnár László, a színház korábbi zeneigazgatója írt zenét Szép Ernő Májusához, amit egy Donizetti-operával, a Bolondokházával játszunk együtt, ezt még a szegedi közönség nem láthatta itt. Minden területen próbálunk aktuálisak lenni, és képviselni azokat az értékeket, amelyeket egy nemzeti színháznak képviselnie kell. Színházpedagógiai programunk keretében középiskolásoknak a bérletek mellé háromlépcsős nevelési programot állítottunk össze, szeretnénk minden szegedi iskoláshoz eljuttatni a színházi élményt. Ehhez keresem a forrásokat, lehetőségeket, illetve a bérletkonstrukciót. Olyan drámacsoportokat alakítunk ki, hogy a nézőnek legyen lehetősége a színház „részévé” válni, részt venni olyan drámacsoportos foglalkozáson, ami a játszott darabokra épít. Az idén a központi téma a Szentivánéji álom lesz, amiben sok olyan kérdés fölmerül, amivel lehet foglalkozni a diákoknak és a felnőtteknek egyaránt.
Ahogy néztem az életrajzát, mintha egész életében arra készült volna, hogy színházigazgató lesz, nagyon tudatosan építette föl magát.
Még a színművészeti egyetem előtt, amikor az Új Színházban voltam stúdiós és rendeztem vizsgaelőadást, már akkor nagyon izgatott, hogyan lehet összehozni egy csapatot. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Lukáts Andor és Jordán Tamás osztályába jártam – nyilván az osztályfőnökeimről is átragadhatott valami a színházcsinálásból, hiszen mindketten színházalapítóként is ismertek. Valóban van bennem kíváncsiság az egészre vonatkozóan. És azt hiszem, még az operatív feladatokban is találok olyan kihívást, ami ahhoz hasonló, hogyan lehet egy mondatot úgy megfogalmazni, hogy annak a legmélyebb igazsága kerüljön felszínre a színpadon. Valahogy a színház behálózza az egész életemet. Úgy gondolom, hogy nagyon sok területén ugyanannak kell áthatnia a működést, amit egy előadás létrehozásakor érez az alkotó, de mindennek az előadást kell szolgálnia. Most azt tapasztalom, kialakult egy olyan csapat, amelynek tagjaival együtt lehet dolgozni, akiknek nagy fokú színházi tapasztalatuk van, és én nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy ezt a tapasztalatot megosztják velem, segítik a munkámat. Ennek mentén lehet csak közösen építkezve egy olyan színházat létrehozni, ahol most a bizalom az első, mert azért még mindig vannak olyan kérdések, hogy a viharos tavaszi időszak után elcsitultak-e a hullámok, hogyan lehet dolgozni. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy olyan színészek csatlakoztak hozzánk, akik között ott van a Junior Prima díjas Rétfalvi Tamás, vagy Menczel Andrea, aki Győrben megkapta a legjobb színésznő díját, Ágoston Katalin, aki a Centrál Színház meghatározó színésznője volt, Medveczky Balázs pedig a Vígszínházból szerződött ide. Valószínűleg hisznek abban, hogy olyan munka veszi kezdetét, amiért érdemes volt váltani. Ebben nyilván fontos szerepe van Horgas Ádámnak, akivel többen dolgoztak már együtt, és annak a szemléletmódnak, amit képvisel, illetve annak a színházi váltásnak, amit a pályázatunkban megfogalmaztunk. Azok közül, akik elszerződtek, többen azt mondták, hogy úgy érzik, hogy megrekedtek valamilyen karakterben, váltaniuk kell.
Az elmúlt két évben voltak változások, úgy tűnt, hogy valami elindult.
Én most olyan művészekről beszélek, akik tizenöt-húsz éve dolgoznak a színházban. Én is éreztem, hogy van változás, olyan rendezők jöttek, akikkel másképpen kezdett működni a színház, például Keszég László mindkét rendezésében benne voltam. De én az egésznek a működéséről gondolkodom másképpen. Talán e miatt a másféle gondolkodás miatt támogattak többen. Azok a fiatalok, akik elmentek, azt érezték, hogy nem az az út folytatódik, amire ők odaszerződtek. Az egyéni beszélgetésekben elmondtam, hogy megértem, hogyha valaki nem bízik abban, amit kínálunk. Örültem volna, ha maradtak volna, hiszen együtt játszottunk előadásokban, de azt is megértem, hogy ők másképpen gondolták mindezt. Ugyanakkor nem vagyok könnyű helyzetben, mert a pályázat körüli történéseket könnyű véleményezni távolról, igazat adnak egyik vagy másik félnek, miközben nem látják, mi volt a belső folyamat. Hogy én későn kommunikáltam kifelé azt, hogy pályázom, annak egyszerűen az volt az oka, hogy amíg nem született meg a pályamű, és én nem voltam biztos abban, hogy ez egy vállalható és jól működő dolgozat lesz, aminek a mentén egy ekkora intézményt felelősen el lehet vezetni, addig nem beszéltem erről. De még akkor sem dőlt el semmi, mert ehhez kellett a volt főigazgató döntése, hogy ő hogyan lép.
Kívülről még így sem teljesen világos a történet.
Sokféle félreértés született a kommunikációban. Amikor eldöntöttem, hogy pályázom, leültem Gyüdi Sándorral, aki Szeged zenei életének meghatározó személyisége, karmesterként, szimfonikus zenekari vezetőként, felkértem, hogy operatagozat-vezetőként vagy zenei vezetőként működjön együtt, ha a pályázat sikeres lesz. Ugyanezt elmondtam Keszég Lászlónak is, és pályázatomat a beadás napján nyilvánossá tettem. Aztán a társulaton belüli szavazás, illetve a másik pályázó, Gyüdi Sándor – aki korábban úgy gondolta, hogy újra pályázik –, visszalépése volt az, ami után a mi pályázatunk került elfogadásra, amit Horgas Ádámmal, illetve Kállai Ákos drámapedagógussal közösen fogalmaztunk meg.
A korábbi főigazgató, Gyüdi Sándor miért lépett vissza az önálló pályázat beadásától?
Azt hiszem, elfáradt abban a tíz évben, ami alatt igazgatta a színházat, de ezt tőle kell megkérdezni.
Politikai felhangja volt-e a történetnek, amit inkább csak sejtettek, mint konkretizáltak.
Az igazgatóválasztások körül kialakult, hogy a politika határozza meg a döntéseket. Szegeden nem volt ilyen. Bárki megpályázhatta volna a színházat, aki érez magában annyi erőt, hogy egy háromtagozatú színházat milliárdos költségvetéssel, rengeteg közalkalmazottal, háttérintézményekkel a vállára vegyen, vállalva a konfliktusokat, megpróbálja föltornázni a nézőszámot, miközben megfelel a szakmai elvárásoknak. A pályázatomban is majdnem benne maradt az a néhány Ady-sor, hogy „Sem utódja, sem boldog őse… / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek”. Ez így is van, hiszen sem rokoni, sem baráti kapcsolataimban nincsenek politikusok vagy politikához közel állók, egyszerűen azokat a gondolatokat fogalmaztam meg, amikről tapasztalatok útján úgy vélem, hogy ilyen irányba kell elmozdulni.
