Gulliver utazásai / Radu Stanca Nemzeti Színház, Nagyszeben – MITEM
Purcărete világa: a létről való gondolkodás színházi-filozófiai sűrítménye. Totális, intenzív létszemlélet. Érzékek tomboló orgiája.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Szalmaillat. Még nem kezdődött meg az előadás, már látjuk és érzékeljük a színpadképet, a szagokat, az illatokat; lovakat formázó játékosok toporzékolnak a színen. A fénylő, öblös teret szalma borítja, akár egy lóistállóban. Cirkuszi a miliő.
Aztán megjelenik egy valóságos ló is – fenséges paripát vezetnek körbe, s akik körülállják, láthatólag csodálattal nézik a természet eme nemes lényét.
(Élő állat színre vitele mindig sok problémát vet föl, különösen egy olyan gyönyörűséges lényé, mint egy ló, amely uralni képes a színpadot, s tiszteletet parancsolóan képes elgondolkodtatni mindenkit, aki látja, nézi őt.)
Aztán a ló a keretjátékban természetszerűleg visszatér, de már egy homályos, koszlott nejlonfólia mögötti sziluettként, a látomás, a képzelet, az álomkép megtestesítőjeként, amely ott lebeg valahol a tudatunk mélyén, ugyanakkor valóságos és virtuális lény. Egyszóval: sűrű színházat látunk.
Silviu Purcărete színpadán rendre ilyen lények egzisztálnak, valóságosak és szürreálisak, a képzelet teremtményei, s mégis nyersek, naturálisak. Vándorló asszonyok, katonás rendben vonuló menedzserek, fejüket forgató virgonc törpék és méla óriások, patkányok, lovak, madarak.
A Gulliver utazásai arra tanít bennünket – igen, tanít –, hogy nem az előadás szürreális, amit látunk, hanem a valóság, amely körülveszi a mindennapjainkat, még akkor is, ha erről nem feltétlenül akarunk tudomást venni.
Purcărete világa: a létről való gondolkodás színházi-filozófiai sűrítménye. Totális, intenzív létszemlélet. Érzékek tomboló orgiája. Képek tobzódása; a képzelet, a játék, a játékosság s a szürreális látomás olyan esszenciája, amelyet csak az efféle víziókban lehet látni. (Díszlet-jelmez: Dragoș Buhagiar.) A swifti szüzsé csak apropó, természetesen, mert hisz amit Silviu Purcărete, a román s a világszínház nagy mágusa elibénk állít, az sehol máshol és senkinél másnál nem látható. Önmaga koordináta-rendszerében értelmezhető jelenségről kellene tehát szabatos mondatokat megfogalmazni.
De hát Purcărete nagyszebeni Gulliverjében nincs szüzsé, nincs történet, csak súlyos és játékos, gyilkosan szatirikus és humoros epizódok vannak, amelyek a távoli asszociációk szintjén érintkeznek egymással. S ha szét akarnánk szálazni őket, akkor vajmi csekélyke és banális következtetésekre juthatnánk, amelyek nem vinnének közelebb az előadás lényegéhez. Mert Purcărete színháza szikár, öntörvényű vízió, amely megköveteli nézőjétől az odaadást, a jelenlétet, az intenzív gondolati részvételt.
Hogy miből áll az előadás, azt nehéz lenne pontosan leírni, körülírni, mert szürreális, fantasztikus szcénák sorozatát látjuk, képzuhatagot, hangszimfóniát. (Zene: Shaun Davey.)
Mondjuk ott van mindjárt az egyik legelső jelenet, amelyben anyák szülnek a világra valamiféle lényeket. Pontosabban már nem is élőlényeket, hanem mindjárt a port és a hamut, amelyet egy dévaj nőszemély szitál a világba. Aztán a jelenet folytatódik, s férfiakból is ömlik ez a porfolyam, a nemzőszervükből, s a nők melléből is, végül mindenkiből zúdul, porlik szerteszéjjel. Porból vétettél, s visszatérsz a porba, sugallják a képek; örök az anyag körforgása, s örök a szenvedély is, ahogy az ember átéli a lét-nemlét helyzeteit, mondja Purcărete a végletes és kegyetlen vízióiban.
Mert kegyetlenek ezek a víziók, szépségesek és elviselhetetlenek.
Látjuk a szülőszobát, amint a nők némi érzéki balett után ontják a babákat. Ott sorakoznak a csecsemők egy polcon kiterítve, mígnem egy férfiú, orvos különben, kezelésbe nem veszi őket. Kiválaszt egyet közülük, s miközben körbeveszik a fehér köpenyes doktorok, hősünk csipesszel vagy szikével kimetsz egy darabot a csecsemőből, serpenyőre helyezi a húscafatot, megsüti és elfogyasztja. Akárha a Három nővér Szoljonijának víziója teljesedne be.
Sokkoló a látvány, kibírhatatlan, blaszfemikus s szinte túl van az elviselhetőség határán.
És mégis, az emberi lényegről beszél, a létről, a nemlétről, a szerelemről, a halálról.
De hát a swifti Gulliver-univerzumban s Purcărete érzéki világegyetemében vagyunk, ahol is nagyító alatt szemlélhetjük az emberlét szörnyűséges, gyönyörűséges titkait, rejtélyeit és rejtvényeit.
Az előadásban yahuknak nevezik a lényeket, amelyek úgy viselkednek, ahogy az emberek. S van a játéknak egy pontja, amikor ama bizonyos lény tiltakozik, protestál, hogy nem akar yahu lenni. Jön is hamar a válasz, „az vagy, aki vagy”.
Ha yahunak születtél, akkor az vagy.
Mindezt egy kisfiú tudatosítja, aki apró biciklijéről, játék-lovacskájáról időnként leszállva nézi, csak nézi, s kommentálja is a nagyok történéseit.
De ennek is megvannak a fokozatai. Gulliver az óriások világában szembesül a titokzatos lényekkel. Az óriások után az ember méretű emberek következnek. Aztán a gyerekek, a miniatűr bábok s végül a dobozból elővehető pálcikafigurák. Az előadás végtelen variációit nyújtja ennek a különleges világnak. Purcărete univerzumában mindez színes, káprázatos játékként, a képzelet végtelen ornamentikájaként és arabeszkjeként jelenik meg.
Lehetne cizellálni és részletezni azt a látványorgiát, amely a Gulliver utazásaiban a néző elé tárul. A létszemlélet gazdagsága, végtelensége és végletessége az, ami lenyűgözi a nézőt. Persze a befogadáshoz nagy fokú empátia és rezignáció szükségeltetik. Amikor arról értekeznek az előadásban, hogy mi történik a yahuval, azaz az univerzum leggyarlóbb lényével nyolcvanadik életéve táján, nos, az egyenesen fejbe kólint, orrba ver, lebénít. De hát ez is a Purcărete-színház sajátossága.
