Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak / Aradi Kamaraszínház, Szegedi Pinceszínház
Az Aradi Kamaraszínház csapata és Tapasztó Ernő minden próbafolyamat során arra törekszenek, hogy valami újszerűt, szokatlant állítsanak a közönség elé.
A szövegszínháztól határozottan elrugaszkodni látszó színjátszás idejében, ahol a látvány, a vizualitás kerül főszerepbe, igen nagy vállalást jelent Csokonai Vitéz Mihály drámáihoz nyúlni még akkor is, ha azok mesterien megírtak. Ennek egyik oka az a nyelvi megformáltság és cikornyásság, amely manapság talán túl soknak, terjengősnek, esetleg túlírtnak hat. Mégis egy nagyjából 220 éves színdarabról beszélünk! Az aradi és szegedi társulat azonban olyan energiával veti bele magát Csokonai világába, amely nem fárad el, s minden pillanatban fenntartja a néző figyelmét. Tapasztó Ernő vélekedése szerint[1] Csokonai Karnyónéja túlmutat az iskoladrámákon, s megfigyelhetők rajta a barokk és rokokó dráma sajátosságai egyaránt. Ennek figyelembe vételével rendezésében meg kívánja mutatni az adott kor sajátosságait, szem előtt tartva a kompaktság, az utaztathatóság kritériumait – az előadás ugyanis a Déryné program résztvevője[2] a Kisvárdán szintén játszott Vitéz László és az elátkozott malommal együtt.
Nem csak a tájolást könnyíti meg, hanem Karnyóné kelmekereskedésének is kitűnő helyszínt biztosít Szvatek Péter díszlete. Dobozszerűen körbezárja a színészeket a bolt sokfiókos pultja, amely paravánként segíti a játékot. A színészeknek látszólag csak a felsőteste vesz részt a bohózatban, ám hamar kiderül, olyan élő bábjátékot láthatunk, amely során a színész deréktól lefelé a pulton hetykén átvetett rongylábakkal is játszik. Rendíthetetlen színészi jelenlét szükséges ahhoz, hogy az elkerítettség ellenére meggyőző alakítások jöjjenek létre. Mind a két társulat tagjai megugorják ezt a lécet, amelyet a rendező és a díszlettervező állított eléjük, mindazonáltal előnyükre fordítják a helyzetet, hiszen olyan előadást hoznak létre, amely életre kelti az 1800-as évek világát a jelmezek és kellékek stílusával, a kiszólások által, a vásári bábjátékot az élő színész-bábokkal és a sokoldalú testrész- és tárgyanimálással, miközben mindez képes mai és aktuális maradni.
A szereplők vonásait maszkszerű arcfestés emeli ki – míg Lipittlotty arcán tökéletes, sminket imitáló főúri festés látható, úgy a korosabb Karnyóné arcán a festék csomókban torzítja az arcéleket, Kancsár Orsolya mimikáját még inkább felnagyítva.
A színészek egyéni alakításai mellett kiemelt fontossággal bír minden, ami a pult alatt történik. Tapasztó Ernő rendezését a bűvészek magabiztossága jellemzi, amely minden pillanatban arra buzdít, hogy „csak a kezemet figyeljék, mert csalok”. Valóban csal: a pult felszínén olyan tündérvilágot hoz létre, amely legyőzi a fizika törvényeit – például a testtől elvándorló kezekkel, leeső fejekkel, lebegő virágokkal és még sok mással –, miközben lehet sejteni: a pult alatt pontosan kiszámított mozdulatok és sok kúszás teszi lehetővé a fentieket. A kompozíció azonban tökéletes, így a „mágia” magával értetődő módon sodor magával. A trükkök azonban nem csupán jól néznek ki, dramaturgiai funkcióval is bírnak. Tiptopp és Karnyóné verbális évődésekor a szavak másodlagos jelentését fejtik ki, míg más jelenetekben a karakterek motivációit vagy jellemét bontják ki.
A csoportdinamikát Éder Enikő Samuja felügyeli, aki az előadás egészét (a szállíthatóság miatt elektromos) zongorán kíséri. A „bolondos fiú” cselekménybeli szerepét ez jelentősen növeli, hiszen egyfajta bábjátékosként vesz részt a felnőttek játszmáiban. Nem külső megfigyelő, zenéjének ritmusával, sokszor töredékességével a többi karaktert irányítja. Beavatkozásának legszembetűnőbb momentuma Lipittlotty kéztáncoltatós közjátéka, amelyben a Gulyás Hermann Sándor által megformált karakter „lemerülésig” mozog. Újraélesztéséhez Samu addigi külső, a rendezői baloldalon elfoglalt pozícióját elhagyva a pult mögötti szereplőhöz lép, s úgy kelti életre, mint egy felhúzós játékot. A színésznő alakításáért a fesztiválon a legjobb női epizodista díját vehette át, ahol szintén az előadásban játszó Gerner Csabát is díjazták, a legjobb férfi epizodistaként. Gerner Lázár, a boltoslegény szerepében észveszejtő bravúrral vegyíti az eredeti szöveget mai referenciákkal. Szédítő szájszáguldásában már-már azt érezhetnénk, nem tudjuk követni – amelyben a kisvárdai zsinagóga visszhangos terme sajnos nincs egyik fesztiválozó csapat segítségére sem –, ám Gerner Csaba minden akadályt leküzd és leköröz. Kancsár Orsolya Karnyónéjának édeskés hangvételét és átgondolt flörtjeit Lázár megjelenése, megszólalása minden esetben ellenpontozza.
A Karnyóné szokatlan és meglepő minden Csokonai-szeretőnek ám kellően formaőrző ahhoz, hogy a szerzőt nem ismerőket is közelebb hozza Csokonai tündérvilágához. Pergő és veretes, korhű és mai egyszerre – komoly és nagy elhatározást, vállalást teljesít ezzel a társulat.
Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak / Az Aradi Kamaraszínház, és a Szegedi Pinceszínház közös produkciója, Kisvárdai Fesztivál
[1] Az interjú kapcsán mondta ezt, link a következő lábjegyzetben
[2] Erről részletesebben az interjúban elhangzottak: http://szinhaz.w3h.hu/sites/default/files/kisvardai_lapok/2021_06_22.pdf