A könyörület nélküli univerzum és egy hasonló

|

Alice / Svejk.Visszatérés / MITEM

…Így lesz belőle korunk szépségeire érzékeny, pökhendien horrorisztikus látlelet. Nem más ez, mint az érzékek diadala a hagyományos színházi ízlés felett.

Alice         Fotó: Barabás Zsolt

Két ikonikus történet, két archetipikus emberi léthelyzet – tinédzserkori életútkeresés és a mindenkori háborúk –, két színpadi átirat, két organikus egésszé összeforrt társulat, két lázadóan karakteres színházi műfajkeresés… Két, tőlünk keletre született, izgalmas produkció a Nemzeti Színház rendezte MITEM-en.

Koncertszínház.

Írja az Alice-ről a színlap. A darabot rendező Bocsárdi László ironikus önreflexiója ennél is konkrétabban fogalmaz. Szerinte  az ‘Alice And Friends’ című koncertet látjuk. Szerintünk viszont egy (hagyományos megközelítéssel) meghatározhatatlan műfajt, amely a huszonegyedik századira formált Gesamtkunstwerk és az elszántan új utakat kereső bocsárdizmus speciális keveréke. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra közös produkciója ijesztő tinimesévé emeli a Lewis Caroll-i történetet egészen odáig, hogy a tizenéveseknek szóló színpadi meséből filozofikus mélységekig nyúló felnőttmese lesz. A valóság másik oldalán tanyázó, félelmetes teremtményekkel, hórihorgas állatfigurákkal, torz emberi alakokkal. Egy olyan, könyörületességét vesztett, az addig tapasztalt gyermeki világtól gyökeresen eltérő univerzumot mutat, ahová a felnőtté érés kusza törvényszerűségei, valamint a bennük dúló, kozmikus erejű hormonok lökik – minden átmenet nélkül, egyik pillanatról a másikra – a tinédzserkorú Alice-t és burjánzó alteregóit.

Alice        Fotó: Barabás Zsolt

A tükör másik oldalára, ahol a valóság az úr.

Alice átlépése ebbe a másik világba olyasfajta önazonosság-vesztéssel jár (innen az alteregók), amely fájdalmas kataklizmákkal vezeti be a felnőttkort. A létezés eme korai élményét, ezt a fájdalmakkal teli, ugyanakkor már-már a tudatmódosítás szintjéig varázslatos és felemelő korszakot van hivatva körülírni, fölerősíteni, e századian ellenpontozni a sZempöl fiúk érzékien mai, hátborzongatóan modern zenéje. Így forr lélegző egésszé a prózai szöveg, a látvány és a muzsika. Lesz belőle korunk szépségeire érzékeny, pökhendien horrorisztikus látlelet. Nem más ez, mint az érzékek diadala a hagyományos színházi ízlés felett.

Látványba fogalmazott filozófia könyörtelenül mai zenére.

A látvány és a muzsika amúgy is a produkció primér vonulata. A kosztümök szuverén képzőművészeti alkotások, a vetített háttér vizuális elemeivel együtt, a sZempöl (saját maguk által progr-ethno-mondóka-drum&breakZ-nek titulált…) zenéje pedig önmagában is érzékeny helyzetjelentés korunkról. Annak minden sikító fájdalmával s a kor diktálta őrjöngő kakofóniából villanásokra kikristályosodó éteri szépségével együtt. Ami a történetet illeti, van is meg nincs is. A kezdeti tanácstalanság után kezdünk rádöbbenni, hogy át kéne fogalmaznunk a színpadi történet fejünkben rögzült kritériumait. Ez a ráismerés újabb és újabb tanácstalanságba torkollik (ez adja az egész izgalmát), hogy aztán egy látványosan nagystílű, a sztorit visszamenőleg átíró egymásra találásban fúljon ki. Két élőlény, a fölnőtt énjéhez többé-kevésbé már azonosult, Korodi Janka formálta Alice és az Őz szerelmi (vagy bármely más jellegű, érző lények között szokásos) egymásra találásában.

Zúg a zene, a bizarr, harmadik évezred eleji örömóda, miközben a társulat varázsos erejű közösséget kovácsol magából…

Svejk.Visszatérés         Fotó: Vladimir V. Postnov

Hasonlóan a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház Svejkjéhez, ahol a közösség ereje fölülírja a szubjektumot. A sodrodó embert látjuk, akit a közösség lódít előre és dönt a pusztulásba. A szentpéterváriak huszenegyedik századi Svejkje elvesztette a humorát. Nincs abban a helyzetben. Azt a fajta svejki értelemben vett tradicionális humort, amely a megfáradt, fogcsikorgatva elmorzsolt hétköznapok szürkeségét lenne hivatva oldani. Legföljebb mi, kivételezett helyzetben lévő külső szemlélők csinálunk viccet a Ferenc József légypiszkos portréján trónoló óriáslegyekből, akik egy idő után osztódással szaporodnak. A Monarchia kisemberei már nem röhögnek a zsarnokon, a félelem erősebb érzelem, megtelepszik a mindennapokon…

Tatyjana Rahmanova Svejk.Visszatérés című darabja a létezés elháríthatatlan, örök emberi rettenetét mutatja.

A háborút.

A felfoghatatlant, az érthetetlent, amely magzatként trónol az emberi lélekben, hogy aztán tárgyiasulva pusztítsa el emberi testek tömegeit. A Valerij Fokin rendezte előadás nem teketóriázik. Lassan, alattomosan – ahogy egy háború eszkalálódik – mutatja meg, dörgöli az arcunkba mindazt a borzalmat, amely az emberiség önpusztító technikái közül a legvéresebb, legtragikusabb. Fokin valamivel hagyományosabb keretek között, de a Bocsárdiéhoz hasonló összművészetben gondolkodik. Nem érvekkel próbál meggyőzni, az érzékeinkre játszik, azon keresztül az érzelmeinkre.  Jóllehet a Stepan Balakshin formálta alak nyomokban őriz még belőle valamit, Jaroslav Hasek legendás Svejkje itt már csak emlék. Elszállt a múltba, az első világháborús régi szép békeidőkbe. Van ugyan kövérkés, joviális Svejkünk, de a kispolgári lét bűnös ártatlansága lekopott róla. Maradt a kettő szétválaszthatatlan szimbiózisa, az a valami, amiben egyre nehezebb meglátni az esendőséget, ami az embert az ember ellenségévé teszi, s amit nem könnyű levetkőzni, mert nélkülözhetetlen a modern kori túléléshez.

Svejk.Visszatérés         Fotó: Vladimir V. Postnov

Ősi figurák, kurvák és katonák, az emberiség archetípusai a végtelenné tágított história porondján lejátszott történet szereplői.

Gigászi zsarnokok figyelik minden léptüket. Kísérik őket egészen a halálig. Ha így vesszük, a MITEM mélyen fölkavaró, borzongató színházi trendekről tudósít. A Svejk és az Alice legalábbis erről tanúskodik.

CÍMKÉK: