A kőszívű ember fiai / Vörösmarty Színház
Az erős és jól kidolgozott szöveghez összeszokott csapat dukál. A Vörösmarty Színház nemegyszer bizonyította, hogy érett gárdája van, Szikora János pedig biztos kézzel vezeti őket.
Fotók: Vörösmarty Színház
Kihívásokkal teli küldetés, ha egy színház bármelyik klasszikust – pláne, ha magyar, pláne, ha kötelező – színpadra állítja. A székesfehérvári Vörösmarty Színház márciusi bemutatója nem kisebb fába, mint Jókai Mór egyik ikonikus művének adaptálásába vágta a fejszéjét. A kőszívű ember fiai című regény története nem először ihleti meg a hazai (zenés) színházi alkotókat, azonban Selmeczi Bea dramaturg és Szikora János rendező szöveggondozásával és átdolgozásával egy olyan darab jött létre, amely Jókai Mór regényén nyugodva érinti és járja körül a mai magyar társadalom egyik kulcskérdését: mikor válik hazaárulóvá, egyáltalán, ki számít annak és ki nem?
A közel két és fél órás előadás lényeges részét képezik a dialógusok, amiknek Szikora János teret is enged rendezésében. Selmeczi dramaturgiai és írói munkájának érdeme, hogy nemcsak megőrzi és felnagyítja Jókai humorát és intelligens szarkazmusát, hanem plusz szövegeket is beépít a monológokba, amik nem ugranak ki a regényíró 1840-es évek idején játszódó szituációiból. Sőt, ezek a betoldások inkább még rétegzettebbé és mélyebbé teszik az eredeti szöveget, hiszen stílusban is passzolnak Jókai nyelvezetéhez. Ez a rétegzettség segít a közönségnek jobban kapcsolódni és észrevenni az 1848-as és a mostani közéleti, világpolitikai események között lévő áthallásokat.
Az előadás látványvilágának origója a forgószínpad és az azon lévő, lépcsős emelvény, ami összeköt és elválaszt, ahova fel lehet mászni és ahonnan le lehet esni. Az emelvény két oldalán váltakoznak a színek és a darab jó ritmusának köszönhetően a díszletváltás közötti forgást a néző inkább érzi az idő darabbéli múlásának, mintsem a színváltás technikai megvalósulásának. Kovács Yvette Alida többfunkciós és frappáns díszletének köszönhetően Plankenhorst Antoinette bécsi szalonjából magától érthetően csöppenünk bele a Baradlay-házba, hogy onnan a falusi kocsmába jussunk, onnan pedig a forradalmi hevületű bécsi, majd pesti utcákra. Ezek a helyszínek nincsenek túlgondolva, épp annyi korabeli bútor és eszköz van, amennyi a színészi játékhoz feltétlenül kell. Talán éppen a díszlet hangsúlyossága miatt viszont Kovács jelmezei sem többek, sem kevesebbek, mint a korszak megidézésére alkalmas darabok. Annyit jelentenek, amik. Ez a teljes rendezésre is igaz: nem akar többet és erőltetettebben mondani semmit, mint ami Jókai szövegében és a korszak akkori gondolkodásában rejlik. Hiszen nincs új a nap alatt, a párhuzamokra így is felfigyelhet diák és tanár, ifjú és felnőtt egyaránt – fel is figyelnek, és a remek színészi megoldásoknak és az összjátéknak köszönhetően az előttem ülő gimnazista osztály nagyon is élvezi az előadást, fesztelenül nevetnek bele a nézőtér sötétéjébe.
Merthogy ehhez az erős és jól kidolgozott szöveghez jól összeszokott csapat dukál, a Vörösmarty Színház gárdája pedig nemegyszer bizonyította, hogy érett csapatról van szó, Szikora pedig biztos kézzel vezeti őket ebben a munkájában is. Nemcsak külsőre, de habitusban is telitalálat a Baradlay-fivérek triója. Imre Krisztián Baradlay Ödöne fokozatosan válik a határozott, engedelmes és szilárd értékrendű férfiból az 1848-ban kibontakozó forradalom vezéregyéniségévé, aki mindent sutba dobva harcol a magyar függetlenségért, hogy aztán a megtorlás idején átváltozzon a családját féltő, de a felelősséget elhárítani nem akaró családfővé.
Imrét alkata is délceggé teszi, ám amikor az első felvonás végén hosszú, korabeli politikai beszédekből is mondatokat tartalmazó monológjával harcba hívja a magyarokat, az a maga egyszerűségében, mindenfajta zenei és látványbéli flikkflakk nélküliségében katartikus pillanat. Mert Imre Baradlay Ödönként nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy vannak azok a magyarok meg ezek a magyarok, hanem arra világít rá – remekül használva a hangszínét -, hogy mi az a cél, ami miatt most érdemes összefognunk, mindenki azzal a hazaszeretettel, azzal a habitussal és világlátással, ami és amekkora éppen van neki. A cél pedig az, hogy összefogva megszerezzük a függetlenségünket. Együtt. És a jól és pátoszmentesen elmondott beszéd hatására szinte önkéntelenül veszi el mindenki és adja tovább a sorok végéről kiosztott kokárdákat. Akkor és ott, abban a jelenetben jó magyarnak lenni, jó ehhez a közösséghez tartozni. A darab egyik legerősebb momentuma ez.
Kovács Tamás Baradlay Richárdként egyenletes és jó alakítást nyújt. A fiatal színész ügyesen egyensúlyoz a középső Baradlay háromféle karaktere között. Testtartásában mutatja, mikor tántoríthatatlan magyar huszár, hangszínével játszik, amikor szerelmes és más gesztusokat használ, amikor anyjának engedelmes fiúvá változva az életét mentve menekül a császári és orosz szövetségesek megtorlása elöl. Bár az amplitúdók nem nagyok, Kovács nem ripacskodja túl a Baradlay fiú szerepét, ettől válik szerethetővé és figyelemre méltóvá.
Figyelemre méltó a legkisebb testvér, Baradlay Jenő megformálójának játéka is. Ionescu Raul egész lényében hozza a tépelődő, oldalt választani nem tudó és talán nem is akaró, a családi elvárás és a szerelem között tipródó ifjút. Az ő karaktere megy át az egyik legnagyobb jellemfejlődésen, és ennek Ionescu színészi jelenléte hitelt ad. Jó látni, ahogyan Kovácshoz és Imréhez képest alacsonyabb termetével kihúzza magát és beszédében is hangosabb lesz, amikor elhatározza, hogy Baradlay Ödön helyett ő áldozza fel magát, meghozva így végre élete első és legerősebb döntését.
Kiemelendő még Krisztik Csaba és Ballér Bianka párosa. Előbbi Tallérossy Zebulont, a paraszti furfanggal túlélni próbáló, az eseményekkel sodródó, de alapvetően jóindulatú zsiványt alakítja. Krisztik játékának én mindig csak örülök, ezúttal sincs másképp: kevesen tudnak egy ízig-vérig parasztembert mozdulataiban és szavajárásában is ennyire ízesen és manírmentesen játszani. Ballér furfangos és jó humorú Szalmásinéját is a karikatúramentesség jellemzi – ráadásul ez a karakter az átiratnak köszönhetően kapott színt, Jókai regényében sokkal kevesebb tér jut a hűséges szolgálónak. Ballér színészi játékának ereje a természetességében és a rugalmasságában rejlik: a tenyeres-talpas ténsasszony sopánkodása éppolyan jól áll neki, mint ugyanennek a középkorú nőnek a szerelmes sóhajai.
Egyenletes, kimért, jól megcsinált és a közös játékot abszolút emelő alakítás jellemzi a többi karaktert is. Tűzkő Sándor Szalmásija hepciáskodó, aztán saját érdekéből menekülő; Sarádi Zsolt Rideghváry Bencéje csak kezdetben, a Baradlay-ház elfoglalása kapcsán rideg, később inkább a bécsi udvar Don Juanjává válik, akinek fontosabb az öltönye tisztasága, mintsem a forradalom. Fehér Diána Aida a bécsi udvarhoz tartozó Editje kedves és törékeny jelenség, Závodszky Noémi Plankenhorst Antoinette-je egyensúlyoz a túlélésre játszó nő és a ravasz ember között. Varga Mária Baradlaynéja kimért hölgy, aki a fiai előtt azonban képes megmutatni a figura érző szívű és aggódó anyai énjét is, inkább hangszínben, mint testjátékban. Haynau bár csupán rövid időre lép színre, Trokán Péter orgánuma és jelenléte emlékezetessé és fontos dramaturgiai ponttá teszi a véreskezűt.
A végig jól és egyszerűen felépített előadás csak az utolsó jelenetben bicsaklik meg egy kicsit. A leszámolás végén, a kettényílt emelvénydarabok között a színen maradó Kovács és Fehér szerelmesen kapaszkodik egymásba. A fényben megcsillan a hátukra erősített kötél: itt bizony emelés lesz! És valóban, a két fiatal – ne felejtsük el, egy kuruc és egy labanc szerelméről van szó! – egyazon nemzeti zászlót közösen magasba tartva emelkedik, hogy aztán két oldalon helyet foglalva kettészedjék a nemzeti zászlót két kisebb magyar zászlóra. Így a finálé kissé didaktikusra és az előadástól egyáltalán nem megszokott pátoszos hangvételűre sikerül.
És Szikora János rendezését dicséri az, hogy az előadás a túlhangolt zárójelenettel együtt sem veszít el abból az élményből, hogy lehet A kőszívű ember fiairól úgy beszélni a színház nyelvén, hogy szeressünk magyarnak lenni. Őszintén.
