A fehér kór – Prágai Városi Színház – Kolozsvári Fesztivál
Cafatokban hulló hús, eszement eszmék harca, önironikus karakterek, a remény elvesztése – ilyen problémákat tár fel Karel Čapek darabja, A fehér kór a Prágai Városi Színház előadásában.
November 5-én a Prágai Városi Színház produkciójával folytatódott az UTEFest20 Kolozsváron. A fehér kór című előadásnak Karel Čapek híres drámája a kiindulópontja. Egy betegség okoz világszerte terjedő járványt, amire nem találtak orvosságot. Színhelyünket, egy meg nem nevezett közép-európai országot is masszívan megfertőzött az ismeretlen eredetű kór. Ebben az államban nacionalista vezetők a fegyvergyártást állítják maguk elé főbb célként, mint az emberi életet vagy a nemzetek közötti békét. Ez elsőre az elmúlt évek megtörtént eseményeit foglalhatja össze, így nem csoda, ha ismerősnek hathat ez az 1937-ben írt dráma alaptörténete.
Karel Čapeknak, a XX. század cseh irodalmi klasszikusának darabja arról szól, hogy mi mindenbe tudunk belepusztulni. A színpadon a látványos effektek és a minimális díszletek kiemelik a belső és a fehér foltokban megjelenő, márványos keménységű kór súlyát. A piros szín is dominál a megjelenésben, amely számomra – nem a hagyományos értelemben vett szenvedélyt, hanem – az ideológiák áldozatainak elhullott vérét jelentette. A kormány itt ugyanis nem arra koncentrál, hogy megállítsa a gyilkos járványt, hanem a háborúhoz szükséges felfegyverkezésre összpontosít. Ez a jelenség a XX. század bármely totalitárius diktatúrájához hasonlít: a Hitler-, vagy a Sztálin-féle kegyetlen hatalom juthat eszünkbe.
Ezt a hatást a jelmez is erősíti az előadásban. Egyszer csak felbukkan egy naiv, ám eltökélt orvos a hírrel, hogy ő megtalálta a kór „mustársárga” ellenszerét, gyógyítását. A csavart az okozza, hogy nem hajlandó a receptet nyilvánossá tenni addig, amíg a hazáját és a többi nemzetet vezetők meg nem fogadják, hogy felhagynak minden háborúval (színtiszta utópia!). Mondjunk le mindenről, ami az életet az eddig megszokott medrében tartotta? Vagy tegyük dicsőbbé a saját ideológiai hovatartozásunkat? Hogyan válaszol erre a kihívásra a Haza vagy mit tesznek annak vezetői és nem utolsósorban a Nép? – erről szól dráma.
A Michal Dočekal rendezte előadásban a nézőnek átjön ez a gondolat, az őrült rendszerben működő párbeszédek, a groteszk poénok, a jellemek közvetítésével. Ezt még megfejeli azzal is, hogy a jó és rossz karaktereket ugyanazok a színészek alakítják, illetve a nemek felcserélődnek. A hétfős színésztársulat tagjai több kulcskaraktert is eljátszanak, a jeleneteket képváltásokkal megszakítja. A szereplők közül Miroslav Donutil alakítása külön kiemelkedik, hiszen a naiv dr. Galén figurájából – aki talál egy módszert a kór gyógyítására – vált át az előadásban a Tábornagy szerepére. Milan Kačmarčík érzéki finomsággal játssza az elnyomott, hétköznapi háziasszony életét élő Anya karakterét, majd újabb képben erőteljes narcisztikussággal alakítja a karrierista Sigelius-t. Az előadás zenei világa is érdekes, az operás zenei betétek sok helyen oldják a súlyos dilemmákat, a nyomasztó harcos közeget, ami Ivan Acher zeneszerző munkáját dicséri.
