Beszélgetés Németh Tünde irodalomterapeutával
Németh Tünde irodalomterapeuta, coach, a Városmajori Gimnázium magyartanára. Tizenkét éve van a pedagógusi pályán, és úgy véli, a hexametereknél valamint a memoritereknél sokkal fontosabb, hogy az irodalmon keresztül a gyerekek megtalálják, mitől lehetnek boldogok. Noha, mint Tünde állítja, az utolsó, 2020-as Nemzeti alaptanterv nem könnyíti meg a tanárok helyzetét, hiszen olyan szerzőket emeltek be a kötelező tananyagba, akikhez a gyerekek nem tudnak kapcsolódni. Az irodalom szerepéről, az irodalomterápiáról, az oktatás helyzetéről beszélgettünk Németh Tündével…
Fotók: Liziczai Réka
Aki az irodalmat választja hivatásának, törvényszerű, hogy már gyerekként is könyvmoly?
A szüleim nem voltak nagy könyvfogyasztók, nehéz megmondanom, az olvasás hogyan jött az életembe, az biztos, hogy egyfajta elvonulást jelentett. Az első könyv, ami eszembe jut, A padlásszoba kis hercegnője, és bár a történetére nem emlékszem, az az élményem, hogy valahogy visszatükrözte kicsit a magányomat. Később a nagymamám ajándékozott nekem egy Ady-kötetet, és bár atipikus, engem valamiért a Sírni, sírni, sírni című vers fogott meg leginkább. Hét-nyolc éves lehettem… Érdekes visszatekinteni, nemrég épp megtettem az egyik irodalomterápiás képzésen: megkérdezték, melyik mesével volt először kapcsolatunk, amelyre szívesen is emlékszünk. Nekem a Sün Balázs jutott eszembe, a családban a legkisebb, aki valahogy mindig kiszorul, kívülálló marad.
Mondhatni az irodalom számodra egyfajta társ volt?
Igen, vagy talán úgy a pontosabb, hogy a történeteken belül végre olyan hősöket találtam, akikkel tudtam azonosulni. Noha visszatekintve úgy látom, a versek miatt szerettem meg az irodalmat. Gyerekként folyton szavalóversenyekre jártam, ahol rengeteg jó élmény ért. Színésznő is akartam lenni, ahogy minden második gyerek. Tehát a versek fogtak meg igazán, és nem a kötelező olvasmányok… Azokkal szenvedtem eleget, talán még mindig nem olvastam el a végéig az Egri csillagokat.
Hogyhogy nem vette el a kedved a sok negatív olvasmányélmény?
Éreztem, hogy bár Gárdonyi ezen történetére nem tudok rákapcsolódni, számos sztorira igen. Illetve hozzáteszem, azért kellően eltántorítottak, de épp jókor talált rám egy gyerekkori szerelem, nevezetesen a testnevelés tanárom iránt, aki közben magyar szakos is volt, és rengeteget beszélgettünk. Kinyitott számomra egy olyan világot, amelybe már egyszer beléptem, de a sok rossz élmény letérített. Amikor végzősként pályaválasztásra került a sor, tudtam, az irodalommal és az emberekkel szeretnék foglalkozni. Érdekelt a pszichológia, elsősorban azért, mert iker vagyok, s az ikerség lélektana, mechanikája rendkívül vonzott. Meg akartam érteni, mit hozok azért, mert iker vagyok, mit nyerünk és adott esetben mit veszítünk ezzel. De ekkor még nem léptem komolyan az emberi lélektan irányába, hiszen az irodalom mellett a tanári pálya sem volt kérdés számomra.
Miért volt evidens, hogy gyerekekhez akarsz szólni?
Sikerorientált világban élünk, ahol nagyon kevés idő marad az önismeretre. A középiskolások még időben vannak, hogy megismerjék a személyiségüket annyira, hogy képesek legyenek megfogalmazni, kik is ők, mi érdekli őket igazán, mitől lennének boldogok. Az irodalom egy iszonyú jó eszköz arra, hogy elinduljunk az önismeret útján. Tehát ha úgy képzeljük el az irodalomórát, hogy beszélgetünk, vitatkozunk, hagyjuk, hogy a szövegek hassanak ránk, s közben önreflektíven gondolkodunk, az sokfelé elviheti az embert, de semmiképpen sem fedi le azt, ami a Nemzeti alaptantervben van. Mert abból hiányzik a megállás, csupán elvárásokat támaszt, de nem ad időt végiggondolni, hogy valójában mi a véleményünk a szövegről, s ezáltal a világról és magunkról. Az irodalom kérdez tőlünk valamit, és ha válaszolunk rá, közelebb kerülünk önmagunkhoz. Hatalmas szerencse, hogy a Városmajori Gimnáziumban taníthatok, ahol abszolút szabad kezet kapok, nincsenek korlátok. Persze így sem könnyű minden, hiszen a 2020-as Nemzeti alaptanterv jócskán gördít elénk akadályokat, így az órák zöme sajnos rohanás. A NAT-ot nem érdekli, hogy önreflektív-e a gyerek… Arról nem is beszélve, hogy csökkent óraszám mellett sokkal nagyobb tananyagot kell megtanulni, ráadásul olyan szerzőkkel növelték a tananyagot, akikhez a gyerekek egyáltalán nem, vagy nagyon nehezen tudnak kapcsolódni.
Egy időben őrlődtem a pályaelhagyáson, ez tagadhatatlan, de ma azt gondolom, hogy semmi nincs, amiben akár csak megközelítőleg is annyi örömöm lelném, mint a tanításban, az irodalomban. A legtöbb szempontból nagyon nehéz ma tanárnak lenni itthon, erről mindig Kiss Judit Ágnes Szó című versének egy részlete jut eszembe: „Ez frontvonal, ez harcmező, s még így is otthonod.”
„Nincs, amiben akár megközelítőleg annyi örömöm lelném, mint a tanításban, az irodalomban”
A tanárság mellett irodalomterapeuta is vagy. Egyik út mennyire segíti a másikat?
A tanítás körülményeinek változása miatt egyre kevésbé éreztem, érzem magam komfortosan és hitelesnek a tanári szerepben, amiről azt gondolom, ma a NAT változásai miatt egy tudásátadó szerepéhez hasonlít jobban, nem egy kísérő-kérdező minőségben jelenlévő pedagóguséhoz. A terápiás foglalkozáson nincsenek hexameterek, verslábak, memoriterek, bár számomra az órán sem ez a legfontosabb. Nem nálam vannak a válaszok, én nem mondhatom meg, hogy mit jelent egy vers, vagy mit üzen a novella. Sajnos a mai oktatás nem fordít figyelmet az olvasóra, csak a szövegre és annak írójára. Pedig az olvasó ugyanolyan fontos.
Kikhez szólsz, mint irodalomterapeuta?
Ha az emberek tudnák, hogy pontosan mit jelent egy ilyen foglalkozás, biztosan sokan nyitottak lennének rá. Kortól, nemtől függetlenül. De sajnos ez az egész még eléggé gyerekcipőben jár, pedig aki régóta foglalkozik a műfajjal, tudja, hogy vannak foglalkozások onkológiai betegeknek, börtönviselt gyerekeknek, hátrányos helyzetű kamaszoknak, de van külön nőknek, külön időseknek, és sorolhatnám. Én most jelentkezés, vagyis igény alapján állítom össze a csoportjaimat. Ezek egyelőre zárt csoportok, egyfelől, mert az alkalmak valamiképpen egymásra épülnek, másfelől – és főleg – azért, mert ha kialakul egy bizalmas légkör, a csoportdinamikát megzavarhatja egy, a folyamat felénél becsatlakozó új tag. A jövőben tervezek örökbefogadó pároknak, vagy az örökbefogadáson már átesetteknek foglalkozást tartani.
Ehhez van valami személyes történeted?
Igen, a férjemmel mi is ebben vagyunk, túl a procedúra sokadik fázisán. Érzelmileg tehát érintett vagyok, de az örökbefogadásnak, várakozásnak egy olyan szakaszában, ahol a sérülés és a veszteség élménye már megdolgozott, ami azért nagyon fontos, mert ha magam is a veszteség érzésével küzdenék még, a saját érzéseimre való reflektálás elvihetné a figyelmem, a fókuszt. Egyébként, ha egy bárki számára nyitott foglalkozásra eljön valaki csupán azzal a céllal, hogy önmagával és az irodalommal foglalkozzon, olyankor is gyakran megesik, hogy kiderül, bizony vannak elakadásai. Ez nem jelenti azt, hogy ott bárki bárkit diagnosztizálna, sőt. De nagyon hiszek benne, hogy az irodalomterápiás csoportok lehetőséget adnak arra, hogy biztonságos térben találkozhassunk esetleg addig feltáratlanul maradt területeinkkel.
„Biztonságos térben találkozhassunk az addig feltáratlanul maradt területeinkkel”
Hogyan hoznád meg a kedvét valakinek a foglalkozáshoz, aki sosem kedvelte az irodalmat?
Fontos, hogy a terápiás foglalkozásokon nem feltétlen szépirodalmi szövegekkel foglalkozunk, az meg pláne nincsen fókuszban, hogy mire gondolt a költő. Itt arra vagyunk kíváncsiak, hogy az olvasó mire gondol. Azt vettem észre, hogy nem zavaró, hogy nem ismerik egymást a résztvevők, kimondottan hamar előhoznak mély témákat. Nagyon sok az országunkban a frusztrált, boldogtalan ember, rosszul kommunikálunk, és ezt borzasztó látni. Az őszinte önmagunk felé fordulás segíthet.
Mi a helyzet azzal a túlhangoztatott kifejezéssel, hogy Ezek a mai fiatalok csak a mobiljukat nyomogatják… Te hogyan éled meg velük a közös munkát?
Nagyon jó kérdés, erről elsőnek az jut eszembe, hogy némiképp álszent, és hogy akik ilyen, vagy ehhez hasonló megjegyzéseket tesznek, menjenek el egy tantestületi értekezletre, vagy bármilyen munkahelyi értekezletre, hogy meglássák, a felnőttek kezében is folyton ott van a telefon, ez egyáltalán nem a fiatalok sajátja. Ettől függetlenül nem tartom egészségesnek azt a mennyiséget, amit a képernyő előtt töltünk, és akkor megint haza beszélek: az irodalomterápia lehetőség a megállásra.
„Úgy élsz, ahogy azt elképzelted?”
Említetted kiindulópontként az ikerség lélektanát, szóba jött az örökbefogadás kérdésköre, mely témák foglalkoztatnak még olyan módon, hogy bevidd a terápiára?
A család például ilyen. Univerzális kérdés, hogy milyen helyünk van benne, mi a szerepünk, mit hozunk onnan, és nem mellékesen, mi az, ami bár a családból jött, elhagynánk. Kosztolányi Esti Kornélja pedig ahhoz nagyon jó szöveg, hogy rajta keresztül feltegyük magunknak a kérdést: mit őrzünk meg kamaszkori énünk vágyaiból? Ha picit visszanézünk a gyerekkori énünkre, látjuk-e, hogy bedaráltak a hétköznapok, vagy esetleg tudjuk őrizni azokat a célokat, amelyeket egykor megfogalmaztunk? Úgy élsz, ahogy azt elképzelted? Ha van igényünk a folyamatos önreflexióra, akkor tudunk hiteles életet élni.
