Interjú Egressy Zoltánnal
Van, aki a drámáimat szereti, van, aki a prózámat, van, aki a verseket. Van, aki mindent.
A szerző felvételei
Megjelent Egressy Zoltán legújabb könyve, a Kettesével a lépcsőn. Az ötven novellából álló kötet az író elmúlt hét-nyolc évében született írásait tartalmazza, de már belátható távolságra van az új verseskötete is. A Fővám téri Csarnokban találkoztunk, ahol Egressy még gyorsan feladta Tippmixét az esti BL-döntőre, majd elvegyülve a piaci nyüzsgés zajában, késznek tűnt kérdéseim megválaszolására.
Többször beszélgettünk már, de sose kérdeztem: szeretsz Budapesten élni?
Szeretek. Bár az is igaz, hogy nincs ellenpróba, mert huzamosabb időt sehol máshol nem töltöttem el. Utazásaim során elég gyorsan honvágyam lesz. Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha mondjuk Lisszabonban élnék, lépéseket viszont nem tettem ez ügyben. Talán örök vágy marad. Mint Kosztolányinak: “A vágy örökre visszavon kék karjaidba, Lisszabon.”
Mondhatjuk, hogy egy írónak szükségszerű, már-már munkaeszköze a be nem teljesülő vágy?
Nem hiszem, hogy szükségszerű, nekem legalábbis nem az. Sok szereplőmre azonban jellemző a reménytelen, passzív vágyakozás. Különféle mértékben, különféle dolgokkal kapcsolatban. Ugyanakkor ne keverjük a kettőt: a szereplőim fikciós figurák, én pedig én vagyok.
Az írásaidat mennyire határozza meg a hely, ahol élsz?
Meghatározó helyszín Budapest, itt vagyok otthon, természetes, hogy gyakran megjelenik a műveimben.
Ma mennyire figyeled magad körül az embereket? Inspirálnak? A könyveidből úgy tűnik, mély megfigyelő vagy.
Régebben jellemzőbb volt rám a “leskelődés”, mondjuk utazás közben, de soha nem fürkésztem embereket pofátlanul. Legalábbis remélem. Egy-egy gesztusra, mondatra felfigyelek ma is, más kérdés, hogy ezeket többnyire elfelejtem, ha nem írom le azonnal. Sok meg nem született novellaszövegem bolyonghat valahol a nagyvilágban.
A Kettesével a lépcsőn esetében, tudva, hogy sok-sok év munkája, volt koncepciód?
Utólag lett. Először csak szűrtem. Körülbelül hetven írásból maradt ötven. Ezt tovább szűrtem volna, kevesebbet szántam a kötetbe, de Darvasi Ferenc, a könyv szerkesztője azt javasolta, hogy néhány általam szelektált írás mégis kerüljön bele. Téma és forma alapján öt ciklusba rendeztem a szövegeket, a cikluscímek pedig egykori zenekarom soha nem rögzített Zeppelin című dalának bizonyos soraiból álltak össze.
Miért éppen a Kettesével a lépcsőn lett a címadó?
Az ötven novellacím közül ezt érzem olyannak, ami könyvcímként is megállja a helyét. Két korábbi novelláskötetem esetében (Most érsz mellé; Majd kiszellőztetsz) megkértem a barátaimat, hogy szavazzanak, válasszanak négy-öt lehetséges cím közül, de most nem csináltam ilyen típusú közvéleménykutatást.
Mivel sok év munkájáról beszélünk, adódik a kérdés: milyen volt a régi, számodra elfeledett novellákat újraolvasni?
Sokszor előfordul, hogy évekkel később rácsodálkozom a saját szövegeimre. Itt is előfordult egy-két esetben. De rossz élmény nem ért velük kapcsolatban…
Említetted a régi együttesedet, a Sztriptízt, amelynek dobosa voltál. Feltűnt, hogy a kötet első ciklusának írásai szinte mind zenészekről szólnak. Ez valamiféle erős kötődés a múltad ezen szakaszához?
Az első blokkban valóban zenésztörténetek szerepelnek, de nem rólam szólnak. Jó közeg a zenészek világa. Színes, izgalmas.
Visszatér a Hold on című regényed hőse, vagy legalábbis a neve. Apáti Anna. Miféle összekacsintás ez az olvasókkal?
Vannak állandó szereplőim, meg jelenségek is, amelyek vissza-visszatérnek az írásaimban. Az apátia például ilyen dolog. Valamilyen módon összefüggnek egymással az Apáti Anna-történetek, az általa kiváltott hatás például szinte minden róla szóló történetben hasonló.
A Kettesével a lépcsőn történeteit miért éppen novellában láttad megvalósíthatónak?
Mindig a téma határozza meg a formát, egy apró ötletből nem lesz regény vagy színdarab. Ezek a történetek novellaként akartak megszületni. Vagy tárcaként, mert műfaji határesetek is előfordulnak.
Filmforgatókönyvet sosem írtál?
De. Nemrég például a magam örömére írtam egyet. Körülbelül háromszáz szereplője van.
Viszont több színdarabodból lett film…
Igen. Pedig úgy általában nem vagyok híve a műnemváltásoknak, a feldolgozásoknak. Nem mintha ne születhetnének nagyszerű dolgok belőle. Fordítva is akár, filmből színházi előadás például. Most ennek valamiféle divatja van, egyre több olyan előadást látok, amelyek nem színpadra írott történetek. Nemcsak filmalapokra gondolok. Improvizációkból, esetlegesen összerakott, szerkesztett szövegekre is, amelyek néha látványos kudarccal végződnek. Bizonyos színházak színpadairól kezdenek hiányozni a “darab-darabok”. A drámaírók által írt színdarabok.
Tanulsz a saját hőseidből? Csak mert elég karakánok…
Gyávább vagyok a szereplőimnél, kerülöm a konfliktusokat, ami róluk nem mondható el. A darabjaimra különösen jellemző, hogy a figuráim erőteljesen képviselik az érdekeiket. Én inkább megúszós vagyok, amitől viszont szorongok. Egyszer egy orvos ráírta a papíromra, hogy “aggodalmas típus”. Szóval velem inkább történnek a dolgok, a hőseim viszont mennek a maguk igaza felé, gázolnak át mindenen a céljuk érdekében. A szereplőim bátrabban nálam, de nem cserélnék velük.
Rengeteg prózát írtál. Hogy látod a megítélésedet? Már nem a drámaíró vagy, aki egyébként prózát is ír?
Nem nagyon foglalkozom a megítélésemmel. De szerintem eddig sem az volt, hogy ő egy drámaíró, hanem hogy ő a Portugál szerzője. Számomra ugyanolyan fontos mindhárom műnem. Van, aki a drámáimat szereti, van, aki a prózámat, van, aki a verseket. Van, aki mindent. Biztos akad olyan is, aki semmit.
Alig egy hete jelent meg a Kettesével a lépcsőn, de már arról kérdezlek, mi a következő.
Harminchárom év után ősszel megjelenik egy verseskötetem Attenborough reflektora címmel. Ezt megelőzően, nyár végén jön a Pocket könyvek sorozatban egy régebbi novelláimból válogatott kötet, Csóksemmi lesz a címe. És megírtam a mesesorozatom következő darabját is, Piszke papa házikedvencei címmel, ami az őszi Könyvfesztiválon lesz először kapható.
Szabó B. Eszter és Egressy Zoltán
