Europé gyermekei

|

Minósz és Rhadamanthüsz

Naplójegyzetek 2010-ből

2010. január 1.     A rádióban tolmácsok nyilatkoznak mesterségük szépségeiről és buktatóiról. Tetszik, ahogy valamelyikük a pápánál való „előfordulását” (sic!) így írja le: állni, állni, súlyos ezüstben, fuldokolni a fáklyafüstben. S közben nem említi Ady nevét, nem hivalkodik az Ady-vers ismeretével: a verssort simán a kommunikációja részévé teszi. De közben így persze a pápa környezetét a stílussal, költői erővel is megjeleníti, jelezve, hogy a tolmács mindig a beszédhelyzetet is „tolmácsolja”, nemcsak a nyelvet magát. – Egyébként pedig az Új Esztendő első napján a Varázshegyet olvasgatom: a helyenként meglehetősen teoretikus, sőt ideologikus igazságok tömegét meghökkentő, lélektanilag pontos, realista megfigyelések ellensúlyozzák és hitelesítik. Példa: Settembrini és Hans Castorp a személyiség mibenlétéről cserélnek eszmét. Amit a személyiségről magáról mondanak, az nem valami új dolog, de ahogy mondják! – szóval a példázataik revelálóak. Hans a gazdag holland kávéültetvényest, Peeperkornt súlyos személyiségnek tartja, Settembrini „ostoba öregembernek”. Hans Castorp sematikus-gyanús kiselőadást rögtönöz a személyiségről mint feltétlen emberi értékről, amely túl van az okosságon és ostobaságon, és az érzelmek misztériumához közelít. Aztán elhallgat, „… egy kicsit félt a bíráló némaságtól, amely elhallgatását követi majd, hogy ideje legyen elszégyellnie magát. Így történt most is, Settembrini úr hagyta, hogy a csend elvégezze a munkáját, azután szólalt csak meg.” A tanítvány (Hans Castorp) nem az eméletekben, hanem a megfigyelésekben erős, de pars pro toto ilyen: a regény alaphelyzetét is példázza. A mű kicsit mintha végig az elméletek pengeélén táncolna, de a helyzetek és alakok elevensége mindig megmenti a tézisszerűség veszélyétől. De persze rosszul mondom, igazságtalan vagyok a nagy műhöz: nem megmentésről van itt szó, hanem az elbeszélő remekléséről. Thomas Mann találja föl az „okos regény” műformáját: alakjai úgy bölcselkednek, hogy az sohasem unalmas: a környezet mélységes lélektani hitelének köszönhetően szinte az eszmék is élőlényekként mozognak, cselekszenek. Lássunk még egy példát! Hans később így érvel a maga személyiségfelfogása mellett: „Ültesse a szoba egyik sarkába Herr Naphtát, és tartasson vele előadást Nagy Gergelyről és a civitas Dei-ről, igazán rendkívül figyelemreméltó lesz… és a szoba túlsó sarkában ott áll Mynheer Peeperkorn a furcsa szájával, magasra vont homlokredőzetével, és nem mond egyebet, mint: »Föltétlenül! Engedje meg… El van intézve!« És meglátja, az emberek Peeperkorn köré gyűlnek majd, valamennyien őköréje, Naphta pedig egyes-egyedül ül ott az okosságával meg az istenállamával, holott olyan világosan fejezi ki magát, hogy az embernek a velős csontjába hatol, ahogy Behrens mondani szokta…” És bizony Settembrini úr erre csak a tekintély felsőbbségének rosszallásával tud reagálni: „Szégyellje magát, hogy ennyire imádja a sikert!”

 

Január 3.       Nővérem kézírásos visszaemlékezéseit olvasom és másolom gépbe. (Családunk minden tagjában volt valami gyónás-kényszer: mintha bűnnek éreztük volna, hogy élünk, olyan bűnnek, amit „be kell vallani”, meg kell gyónni. De mindennek nemigen volt köze a vallás „eredendő bűnéhez”, mi valamiféle „világi bűntudatban” szenvedtünk. Apám, anyám, Pista és Géza testvérbátyám is írt naplót és verset, s most, öregkorára, íme, Helénke nővéremből is kibújt a „konfesszionalista”.) Közben, fél füllel a rádiót hallgatom: Kalocsa érseke, Bábel Balázs beszél. Azt mondja: érezzük, ahogy múlttá válunk. – Nem elmúlunk hát, hanem múlttá válunk. Kitűnő szó: múlttá válunk. Helénke „emlékiratait” olvasva én is pontosan ezt érzem: múlttá válik apám, anyám, testvéreim, egykori családom. Ezt a múlttá válást nagyon sokáig nem tudtam elképzelni: a család örök jelenként élt körülöttem még akkor is, mikor tagjai már nem éltek. Nem éltek, de nem tudtak meghalni, nem úgy, mint nagyszüleim, dédszüleim és a még régebbi őseim. S nem értettem, miért. Most értem meg, amint a nővérem történeteiben magam is múlttá válok: az egykori felmenőim azért tudtak meghalni, mert anyám és apám elbeszélései, történetei múlttá tették őket. Mert múltképző ereje valamiképpen csak azoknak a családi és egyéb mikroközösségbeli történeteknek van, amelyeket divatos szóval újabban oral historyknak nevezünk. Ezek az oral historyk valamikor nem felkérésekre, megrendelésekre születtek, hanem a napi kommunikáció részeiként, a legtermészetesebb módon, a jelen kiterjedéseiként. Ma a jelenünknek nincsenek időbeli kiterjedései, sem előre, sem hátra. Mi már nem múlttá válunk, csak elmúlunk. Sőt kimúlunk. Múlt és jövő nélkül. Mint az állatok. – De vissza a nővéremhez! Kilenc évvel idősebb nálam, azaz ő már felnőtt volt, amikor én még gyermek voltam. A háborút és a háború utáni szlovákiai magyar „vészkorszakot” például én még valamiféle félálomban éltem meg (csak történtek velem a dolgok, lebegtem a történések fölött), ő már felnőttként vett részt a történésekben. A leírásai tárgyilagosak, s van bennük valami naiv tapintatlanság, magával s másokkal szemben is. Nem akarja alakítani a történeteket, az általa elmondott történéseket nem zavarja az emlékezés szubjektivitása (szentimentalizmusa), s ezzel hátborzongatóan átélhetőkké, mintegy jelen idejű múlttá válnak. Elbeszéléseiből kiderül, hogy apám csak azért szöktette át a családot 1947 februárjában Magyarországra, mert a falu teljhatalmú szlovák „komisszárja” szemet vetett az akkor húszéves nővéremre, állandóan pisztollyal fenyegette, s végül bosszúból feltette az egész családot a Csehországba deportálandók listájára. S ahogy Helénke mindezt leírja, az maga a történő dráma, profi író sem tudná hatásosabban megformálni. S talán pontosan azért oly hatásosak a jelenetei, mert ő nem akar semmit „formálni”, ő a formálatlan tényeket rakja egymás mellé. S azok torokszorítóak. Ahogy nálunk, a színmagyar faluban a háború után a szlovák és cseh megszállók: a rendőrök, fináncok, katonák viselkedtek, az csak most világosodik meg számomra. És csodálkozom magamon, hogy nem üvöltök a megalázottságtól, vagy magyar Wiesenthalként nem állok be a háború utáni szlovák nácik kérlelhetetlen üldözőjének. (Milyen jó lenne, ha a kezdetektől halálig jegyezné valaki vagy valami – mondjuk egy ránk szerelt „fekete doboz” – az életünk történéseit. Egészen más lehetne az önértékelésünk.)

Január 13.    Harrach Gábor írja a Népszabadságban, hogy egy közvélemény-kutatás szerint a magyar népesség 76%-a csak a magyarországi állampolgárokat tartja magyaroknak (tehát az ún. határon túliakat nem). Harrach ezt szörnyülködve nemzeti önkirekesztésnek nevezi. A nemzeti önkirekesztés kifejezés újnak tűnik, de a tartalma – nagyon is régi. A szlovákiai magyarokat a guta ütögeti, ha Magyarországon „cseszkóknak” nevezik őket. S maguknak a szlovákoknak is nagyon nem tetszett, hogy míg Csehszlovákiában, azaz a csehekkel egy államban éltek, a határaikon túl többnyire ők is „czecho“-k voltak. De mehetünk időben távolabbra is. A germán frankok által alapított Frank Birodalom szétesése után a gallokat érdekes módon továbbra is (s a mai napig) „frankoknak”, azaz franciáknak nevezték (nevezik). S valami hasonló dolog történt a honfoglaló magyarokkal is: az egykori türk birodalomból való kiválásuk után a „külföld” szemében még nagyon sokáig „türkök” voltak. S hogy mi következik mindebből? A „külföld” mindig az államalakulat és az államalkotó (esetleg hadsereg-szervező) nép „nemzetisége” szerint ítélkezik, s nem megy közel az egyes emberek identitásához, nem vizsgálja nacionáléjukat, anyanyelvüket stb. Szilágyi N. Sándor, az erdélyi nyelvész írja valahol, hogy az erdélyi magyar gyerek úgy vesz tudomást a „magyarságáról”, hogy azt észleli: ő másként beszél, mint körülötte a többség. Az ő magyarsága tehát azzal egyenlő, hogy ő „nem-román”, azaz „más”. Ez a „nem-román” magyarság viszont a magyarországi magyar számára láthatatlan, ő csak azt látja, hogy valaki Romániából jött vagy Csehszlovákiából (vagy Jugoszláviából és így tovább), tehát „bocskoros”, „cseszkó” vagy „jugó” – lelke rajta! A határon túli magyar számára gyakorlatilag ez nem sokat jelent, tétje inkább annak van, hogy ő maga megmarad-e „nem-románnak” (nem-szlováknak, nem-szerbnek), meddig bírja ki a „másság” nem éppen kellemes állapotát. Ha sokáig kibírja, akkor idővel eljut a „cselekvő magyarság” állapotába, tudatosan vállalja másságát, s nem verbális tiltakozása, hanem tettei hatálytalanítják a rá alkalmazott „bocskoros”, „cseszkó”, „jugó” jelzőket.

Kosztolányiné Harmos Ilona és Kosztolányi Dezső

Január 14.      Gyűlölte Kosztolányiné (Harmos Ilona) Füst Milánnét, ahogy ő írja: „Erzsit” (Burokban születtem; Noran, 2003) vagy szerette? Dicséri a segítőkészségét, szívességét, de mindjárt hozzáteszi: „… az ember nem tud szabadulni attól az aljas gondolattól, hogy ezen a szívességen ő keres, százalékot kap, vagy felszámít”. Ki mint él, úgy ítél. Az ember Kosztolányiné visszaemlékezéseit olvasva nem tud szabadulni az aljas gondolattól, hogy ez a kitűnő megfigyelő, pengeelméjű nő tulajdonképpen nem tud szeretni senkit, s még a férjéről, Kosztolányi Dezsőről is csak úgy ír, mint tulajdonáról, mint valami kincsről, amelyet őrizni kell, amelyen ő keres, százalékot kap belőle vagy felszámít. Mikor Kosztolányi a halála előtt megismerkedett a fiatal, szép és kedves Radákovich Máriával, a szerelmes leveleiket állítólag Füst Milánné hozta-vitte. Ilonának volt tehát miért haragudnia rá, de mire volt jó azt írnia róla, hogy „Szűnni nem akaró a termete… Hosszú, hosszú – nevetni kell, ha látja az ember, azon is, amit tesz, azon is, amit mond”! – Tőle (Kosztolányinétól) persze mindenki, maga Radákovich Mária is megkapta a magáét. A Máriának írt, több, mint durva levele (ezt valószínűleg nem Füstné közvetítette!) így kezdődik: „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet… elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.” Az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől… rettegő, gyönge jellemű uram! Azaz: Kosztolányi Dezső, az én férjem saját akarat nélküli, gyenge jellemű ember, aki fölött mintegy gyámkodni kell, a gyám pedig én vagyok, tehát nem az ő (Kosztolányi), hanem az én akaratom a döntő. No comment! – De Kosztolányi állítólagos „haláltól rettegése” azért megérdemel egy gondolatfutamot. A költő halálélményéről és annak egzisztencialista jellegéről tudomásom szerint utoljára Hima Gabriella írt kimerítően és érdekesen. Őt idézem: „Az emberek a halál bekövetkezésének bizonyosságával szemben öncsalással védekeznek, és Kosztolányi is heideggeri iróniával elemzi az átlagember reakcióját a halálra: »Az emberek nem hiszik komolyan, hogy meghalnak« – írja, a költő az egyetlen, aki mindig a halál színe előtt vall, »in specie aeternitis«”. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1986. 90. évf. 6. füzet.) Valóban nagyra értékelem Hima Gabriella precíz tanulmányát, de a fentebbi esetben pontatlanul s így félremagyarázhatóan idéz és kommentál. Kosztolányinak az a gondolata, hogy az emberek nem hiszik komolyan, hogy meghalnak, első megfogalmazásban 1922-ben jelent meg, a Király György halálára írt, Arckép című kis írásban. S ott így hangzik: Az emberek azért nem becsületesek, mert nem hiszik komolyan, hogy meghalnak”. S így folytatódik: „Ő (ti. Király György, T. Á.) tudta ezt, a halál, melyet évek óta magában hordozott, eltüntette a káprázatot, mely a többieket megtéveszti. A halál előtt vallott, in specie aeternitatis.” Eszerint nem a költő az, aki a halál színe előtt vall, hanem konkrétan Király György közelítette így halált. S ezt azért fontos hangsúlyozni, mert megítélésem szerint Kosztolányi költészete sem a „halál színe előtt” tett vallomás. A költő az ide vonatkozó véleményét a Vendég című novellájában fogalmazza meg egyértelműen. Az írás titokzatos figurája, a Vendég azt kérdezi Esti Kornéltól: „Eszerint a halál a feladatod?” Esti válasza: ,,Nem a halál, arról nem tudom, hogy micsoda, és így nem is törődöm vele, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly feladata. Az egyetlen vizsga…” Ennek megfelelően verseiben sem a halál mint olyan a téma, hanem a meghalás, de szinte mindig a másoké, hisz a sajátját tkp. csak a halála előtti néhány hónapban éli meg. S talán ez az alapállás teszi lehetővé számára, hogy a halálról is csengő rímekben tudjon gondolkodni, írni. (Mint Csokonai: ő is csaknem rokokós versekben szól a végről, az elmúlásról.) S még betegsége első szakaszaiban sem hagyja el a csilingelő rímeket, s hinni kíván „az élet örök kincsébe”, amelyet maga körül látva, tapasztalva „az ámulattól” még mindig „szinte égig ér”. Az idézetek természetesen a Szeptemberi áhítatból valók, abból a nagy versből, amelyet a költő 1935-ben, tehát már betegen írt (egyébként éppen Radákovich Máriához). Ez után viszont, ha ír, már csak prózát, naplót, „beszélgető cédulákat”, mondattöredékeket ír. – S hogy hogyan jön mindez ide, Radákovich Máriához, Harmos Ilonához és Füst Milánnéhoz? Csak úgy, hogy a férjét féltékenyen őrző, de inkább mintegy a „tulajdonát” védő Ilona, mikor úgy érzi, hogy férje kikerül a hatása alól, már a csúsztatásoktól sem riad vissza. Jól tudja, hogy a beteg költőben fellobbanó szerelem az idegen asszony iránt éppen hogy nem a haláltól való „rettegés”, hanem az életakarás, az életöröm vágyának a jele („Uralkodásra a karom erős még, / adj kortyaidból nékem, végtelen”, – zeng a Szeptemberi áhítatban hatalmasan), de mások számára manipulálni kell a férje érzelmeit, el kell riasztani a férfitől az idegen akaratot. Inkább legyen betegen az övé, mint egészségesen másé. (És lőn! Tudjuk, hogy Kosztolányi szerelme Mária iránt odáig erősödik, hogy a költő végül válni akar – ahogy Füst Milánnak megvallja: már távol érzi magától Ilonát –, s feleségül akarja venni a másik asszonyt. A liezon majdnem párbajjal végződik: Mária férje párbajra hívja a költőt. Aztán nem lesz sem párbaj, sem válás: jön a betegség végső szakasza, a „meghalás” gyötrelme. És a végső kóda: Ilona ebben a szakaszban is becsülettel kitart a költő mellett: ápolja, segíti, támogatja. Ezért, lett légyenek az indítékai bármilyenek, természetesen tisztelet jár neki.)

Január 21.     Nagy pelyhekben hull a hó, nyugalom van, s én azon derülök magamban, hogy már egyetlen szó is fel tud deríteni. (Pontosabban annak örülök, hogy egy korábban elfelejtett szó hirtelen eszembe jutott.) A Varázshegyet lapozgatom, s egy helyen kuncogni van kedvem, de az istennek sem jut eszembe a „kuncogni” szó. Nevetek magamban, befelé, közben apró, köhintésféle hangokat hallatok, azaz kuncogok, de anélkül, hogy meg tudnám nevezni, mit csinálok. Faramuci egy helyzet. „Világa annak van, akinek nyelve van,” mondta valaha Gadamer, aki 102 évet élt. Kíváncsi lettem volna rá, hogy ez volt-e a véleménye a jeles tudósnak aggastyánkorában is! Az öregkor ugyanis nagyrészt nyelv nélküli világ: a vénülő emlékezetből némely szavak egyszerűen kihullnak. De azért a vén ember világa is világ! Na, vissza a Varázshegyhez, ahol a betegek mindent szóval intéznek el, mert minden egyéb erőkifejtés, aktivitás, felsőbb – orvosi, isteni – utasításra be van szüntetve. Peeperkorn is, mikor megtudja, illetve tudomására hozza Castorpnak, hogy ő tudja: Clawdiának és Castorpnak viszonya van, ahelyett, hogy, à la Don José, leszúrná vagy Clawdiát vagy Castorpot, ez utóbbinak baráti tegeződést ajánl, és keblére öleli. – Én meg kuncogok magamban. Kétszeresen is. Egyrészt afölött, hogy Thomas Mann milyen elegánsan visszájára fordította a Carmen-történetet, másrészt pedig afölötti megelégedésemben, hogy végül mégiscsak eszembe jutott a „kuncog” szó, s mindezen még „kuncogni” is van erőm.

Január 23.    Papp Károly írja: „az emancipáció (a zsidók 19. századi emancipációja, T. Á.) erkölcstelen volt, abban állt, hogy a zsidó vezető rétegek tömjénezéssel és gazdasági munkájukkal kiszolgálták a magyar úri osztályt, amely cserébe szabad zsákmányt engedélyezett nekik az elnyomottak felett”. A látlelet pontos. Az erkölcstelenség kétoldali volt, sőt a magyar úri osztály részéről a paktum még talán tisztességtelenebb, aljasabb volt, mint a zsidó tőke részéről, hisz a nemesség olyasmivel rendelkezett, ami nem volt az övé: a magyar népi tömegek életével. Ezekre szabadította rá a zsidó bérlőket, kasznárokat, uzsorásokat, csak azért, hogy ő felszínen maradhasson. Leegyszerűsítve: az új, megváltozott társadalmi helyzetben, a szabad piac, a kapitalizmus körülményei között a magyar nemes úr már nem tudott kiigazodni (esetleg rangján alulinak tartotta a pénzügyekkel való foglalkozást), nem tudott birtokaiból és alávetettjeiből több javat kiszipolyozni, bérbe adta őket a pénzembereknek. Az új (többnyire zsidó) urak erkölcstelensége: vállalták a kasznár szerepét.

Január 24.    Régi, családi papírokat nézegetek. Egy 1965-ben kelt adásvételi szerződés meglep: eszerint ugyanis a Cs. K.-féle házat Péterfalván, a szülőfalumban tkp. én vásároltam meg, 10 000 csehszlovák koronáért. (Arról a parasztházról van szó, amelyben anyám – miután a régi, apám-építette házunkat eladtuk – a haláláig lakott.) A szerződésen az én nevem szerepel vevőként. Ezt nem tudtam, illetve nem emlékeztem rá. Én ekkor már rég Pozsonyban laktam, ritkán jártam haza, anyám szinte a tudtom nélkül íratta az újonnan vásárolt házat a nevemre. (Feltehetően azért, hogy halála után ne legyen probléma az átíratással.) Eszerint a hatvanas évek második felében, harmincévesen már kétszeres lakástulajdonos voltam: 1966 májusában került a nevemre Pozsonyban a Martinček utcai garzon is, amelyben aztán 1975-ig, a megcsaládosodásomig laktam. (S ha már itt tartok: annak a garzonnak története van, de mit története: regénye, amelyet meg kellene írnom. Hány lánnyal kopogtattam én ott be, mókázva, à la Zilahy: „Istenke, engedj be, szerelmesek vagyunk”! Rég volt, igaz volt.) A Cs. K.-házhoz még annyit: anyám 65-től 69-ig lakott ott. Kapóra jött neki a megüresedett ház, mert ő a Cs.-had portájára tkp. haza ment: fél évszázada oda ment férjhez az özvegyen maradt édesanyja (nagyanyám) két apró gyerekkel, a szintén özvegyen maradt „Cs. apóhoz” (mi, gyerekek, így hívtuk az öreget). Nagyanyám két felnőtt lánya (az egyik az édesanyám) akkor már férjnél volt. Így anyám, sok-sok évtized elteltével egy udvarban lakhatott két (már szintén családos) öccsével s azok családjával, s a még mindig élő édesanyjával, nem szenvedett annyira a magánytól. A Cs. K.-lakás tipikus régi parasztház volt, csepegővel, pitvarral, tisztaszobával. Ha haza mentem, a tisztaszobában aludtam. Télen is, amikor pedig reggel, mikor felébredtem, deresek voltak a falak, mi több, a dunyhám felső részén is dér volt. S akkor én azt a lehető legtermészetesebb dolognak tartottam, hisz ezt a fajta hideget már gyermekkoromban megtapasztaltam és megszoktam.

Thomas Mann

Január 25.       Hans Castorp, mikor Settembrini Minószt és Rhadamanthüszt emlegeti előtte, lázasan kutat az emlékezetében, hogy kik is voltak ezek az antik urak. Nos én nem az emlékezetemben, hanem Grawes A görög mítoszokjában kutattam lázasan, és szerencsésen meg is találtam, amit kerestem: Minósz és Rhadamanthüsz testvérek, az alvilág bírái, egyébként pedig Zeusz és Europé gyermekei, ha úgy tetszik, az első európaiak, s mint ilyenek, megérik a pénzüket. Minósz felesége, Pasziphé, akárcsak Minósz anyja (Europé) egykor, bikával üzekedik, s az ő fia lesz aztán az a Minotaurusz, akit Minósz (a bikával felszarvazott apa) a Labirintusban rejteget. Rhadamanthüsz pedig beleszeret, testvéreivel Minósszal és Szarpedonnal együtt, egy Milétosz nevű szép ifjúba, s addig civakodnak a szerelmükön, míg végül Minósz, afféle főbíróként, száműzi a testvéreit. – S míg mindezt megtudom, azon derülök, hogy Európa története elképesztő üzekedésekkel kezdődik, amikor is mindenki közösül mindenkivel, s úgy tűnik, ilyen ősi spermalocsogással fejeződik is be a földrész „fehér” története. Most is üzekedünk immár bikákkal, Milétoszokkal, nimfákkal, istenekkel, négerekkel, arabokkal, kínaiakkal, csak mítoszok nem keletkeznek a multigenetikus szeretkezéseinkből. Illetve egyetlen erős kivételről tudok: Hazai Attila A pulóver című novellájáról, amelyben a főhős egy disznóval közösül szakszerűen. Bár ott sem lehet tudni egészen bizonyosan, hogy a főhős nem a szeretőjébe (egy valóságos lányba, akinek nincs az arcán egy „gombostűfejnyi hely, amiből kisugárzik” a nő) látja-e bele a disznót. Egyébként pedig mint általában minden vég, úgy a fehér Európa vége is kezdet lesz egyben. A fajfennmaradás szempontjából ugyanis bagatell a fehér ember: a Föld léghajója túl van népesedve, az anyagi források nem bírnak el több embert, a faj úgy segít magán, ahogy tud: néhány tömegétől megszabadul. S a fehér ember aerodinamikai pechje, hogy éppen ő bizonyul kidobható ballasztnak, homokzsáknak.

Január 30. Olvasom Knut Hamsun Csavargóját (megkésve bár, de jobb későn, mint soha). A természetben nincs demokrácia, az ember a demokráciával a természetes evolúció ellen dolgozik. Körülbelül ezt demonstrálja tetteivel a regény főhőse, Edevart, s hirdeti általa a szerző. (Nietzsche után szabadon.) A kőbaltás természeti ember lázadása ez a felhőkarcolók ellen. Csoda-e, ha ez a bunkós természeti ember természetes szövetségesét látja Goebbelsben (Hamsun neki ajándékozza a Nobel-díját) és Hitlerben. De ez a természeti ember íróként szinte Maxim Gorkij, Franz Kafka, Thomas Mann, H. G. Wells együtt. Nem lehet véletlen, hogy valamennyi nagyra becsülte Hamsunt. (Közben kitörlöm az elérzékenyülést a szemem sarkából: Edevart esetlenül, darabosan megcsókolja Haabjörgöt, vér szerinti kislányát, s ügyetlenül okokat keres a csókhoz saját maga előtt is.)

Február 2.   Tegnap megjelent a Madáchban K. Födetlen fővel, égnek álló fehér hajjal, zilált arcvonásokkal száguldott be, mint egy „kisebbségi Lear”, s monológjában családi paranoiákkal csatázott: a felesége megint megtébolyodott. – Megrendülten, de tehetetlenül hallgattam, néztem, nem tudtam rajta segíteni. Magamat láttam benne. Olyannak, amilyennek én magam előtt sem merek megmutatkozni.

Február 7.    Van Ottliknak egy novellája, A Művész és a Halál a címe, arról szól, hogy a Halál csak akkor viheti el a Művészt, ha már befejezte a művét. Ottlik feltehetően azért nem fejezte be a Budát – jegyzi meg Bán Zoltán András rosszmájúan –, hogy még élhessen kicsit. De így is meghalt, teszem hozzá már én. Könyvét Lengyel Péter fejezte be. Ő nem félt a haláltól, a Halállal kötött szerződés valószínűleg csak a saját műre vonatkozik.

Február 12.       Megjelent a Nagyítás című irodalmi lap új száma (az első valamikor december közepén jött ki, nálunk a lap létéről sem igen tudnak; az újság hetilap, az És ellenpárja kíván lenni), benne Elek Tibor recenziója a Csatavirágomról. Elek végletes finitizmust lát a verseimben, semmi mást. Azt hiszem, kicsit félreértelmezi halál-témáimat. A finitizmus a végtelen és véges problémakörét célozza, én pedig csak a felvilágosodás és reneszánsz előtti líragyakorlathoz akartam visszahátrálni. Azokba az időkbe, amikor Arisztotelész még csak tragédiáról és komédiáról tud, nem létezik számára a színmű köztes műfaja, de a vallásos és profán esztétikai minőségeivel tulajdonképen a középkor irodalma is Arisztotelész kétpólusosságát képezte le. S ha közelebbről megnéznénk, Arisztotelész és Szent Ferenc idejében a lírában is csak fenségest és nevetségest látnánk. Az antik és középkori ember nem ismer átmenetet (kompromisszumot), csak szakrálist és profánt. A polgárság teremtette meg a színmű és regény köztes műfaját, később a modernizmusokba torkolló romantikus költészetet, amelyek együttesen megpróbálták áthidalni a két arisztotelészi pólus szakadékát, de engem továbbra is izgat a halál bizonyosságának és az élet bizonytalanságának (viszonylagosságának) az ellentmondása: nem oltja-e ki a kettő egymást a mű egyetlen struktúrájába zárva? Ezért vannak a Csatavirág halál-versei után külön ciklusba fogva az iróniára és öniróniára (az élet viszonylagosságára, „komolytalanságára”) kihegyezett versek. De mi köze mindennek a finitizmushoz, azaz a „végességhez” és „végtelenséghez”?

Február 21.  Rég kísért a gondolat: Amerika úgy kísérleti műhelye Európának, ahogy korábban Európa volt laboratóriuma Ázsiának. De hol lesz a laborja Amerikának, s főleg mivel fognak e majdani laborban kísérletezni? Európával a kollektivista Ázsia kikísérletezte az individualizmust, az individualista Európa konkvisztádorai megteremtették az ipari, később az automatizált majd elektronizált-digitalizált Amerikát. Az elektronizált-digitalizált Amerika most dolgozik a maradéktalanul robotizált új világon, amely feleslegessé teszi az embert és emberiséget, csak a robotokat beprogramozó informatikusok és gazdáik, a világ urai, a néhány világholding maradnak életben. De a világ e majdani egyedurai (akikre a Föld távoli szigetein, a sarkvidékeken túlélő, nyomorgó-vegetáló eszkimók úgy gondolnak majd, mint istenekre) ott tévednek rettentő nagyot, hogy azt hiszik, a gépek evolúcióját meg lehet állítani, hogy a robotrendszereket örökkön örökké ők fogják irányítani. Paul Virilio, sebességkutató már régebben hitelesen kifejtette, hogy „Mindannak, amit az ember alkotott, hatalmában áll a továbbfejlődés… (Azaz az elektronika önmagát is képes tökéletesíteni, fejleszteni. T. Á.) Az ember feltalált egy olyan sebességet, amely jóval meghaladja saját információfelfogó, tehát döntéshozó képességének sebességét.” A technika úgy nő az ember fölé, hogy nem ismeri Hildegard von Bingent, aki már ezer évvel ezelőtt leírta, hogy „Az ember az Isten végső csodája”. A gépek képesek az ember-szerkezetnél is nagyobb csodákat kreálni. S hogy ezek a gépek által kreált gépcsodák hol rendezkednek majd be, milyen új területeket hódítanak meg kísérleteik számára, csak találgathatjuk. De a cyber-tér virtuális, párhuzamos világai alapján már lehet elképzelésünk róluk: az elszabadult gépek (mintegy az ember létét folytatva és befejezve) önmagukat is túlszárnyalják, s végül túllépnek az anyagon, s attól elszakadva elenyésznek a semmiben.

Frédéric Chopin

Február 24.       Chopin kétszáz éves. A rádióból hallom: Chopin zenéje: virágok közé rejtett ágyúk. Valami hasonlót fejtegetett nemrégen az Új Szóban a Csatavirágomról Csanda Gábor, mikor azt írta: „eluralg itt a virág ezeregy változatban: akad művirág is, meg fű és fa s növény minden mennyiségben, mintha a gazda úgy döntött volna, hogy bekeríti a botanikus kertet”. De a jó szemű kritikus nem felejti el megjegyezni, hogy a kerítésen belül egyáltalán nem virág-szelíd „lét-dalok”, halál-versek rejtőznek.

Március 1.        A holokauszt tényét tagadni legalább annyira abszurd, mintha valaki a csillagokat akarná letagadni az égről. De a holokauszt tagadását büntetni is legalább annyira abszurd, mintha mondjuk a csillagok égitest-mivoltának a tagadóit akarnánk börtönbe zárni. Ma, fél ezer évvel Kopernikusz és Kepler után.

Március 4.      Ahhoz, hogy az olvasó olvasóként kitartson a jelenkori szlovákiai magyar irodalom mellett, kell bizonyos szamaritánusi, könyörületes hajlam. Tegnap este a pozsonyi magyar tévéadásban (mert csodák csodájára ilyen is van, csak szinte semmit sem tudni róla) néhány szlovákiai magyar író beszélt az irodalom aktualitásairól. Elképesztő, mennyire alulmúlták magukat. S ezeket olvassam én, sőt szerkesszem nap mint nap (mint a Madách-Posonium Kiadó szerkesztője)! Akkor, amikor itt van a könyvtáramban az egész klasszikus világirodalom! Egyszer már kivonultam a szlovákiai magyar irodalomból (1971-ben, mikor aztán a nyitrai tanárképző fakultásra kerültem, és nagyon úgy nézett ki, hogy leíró nyelvtant fogok tanítani, de akkor már azt is vállaltam volna, csak Pozsonytól és a szlovákiai magyar irodalomtól szabaduljak!). Ma bejelentettem Dobos Lacinak (a Madách-Posonium igazgatójának), hogy az év végén kiszállok a könyvkiadás bulijából és kivonulok másodszor is a szlovákiai magyar irodalomból.

Március 6.             A gyermekkoromat valami ködös közönyben éltem le! Mint egy kis princ, akit a körülötte történő dolgok egyáltalán nem érintenek: apám családjáról, amelynek egyik fele, a Berta-ág (apai nagyanyámat Berta Borbálának hívták, s a jesztei kondás leánya volt) pedig ott volt, karnyújtásnyira, a Jeszte-Détér-Darnya-Feled négyszögben, szóval apám családjáról szinte semmit sem tudok. Oka volt ennek anyám is, aki apám rokonságát rangján alulinak, „aljanépnek” tartotta. S mi több, magában apámban is volt valami tartózkodás, idegenkedés a saját rokonságától, főleg a kondás-ágtól: emlékszem néhány szemérmes, bátortalan, erőtlen próbálkozására, hogy látogassuk meg a feledi és darnyai rokonokat, de a teljes közönyömet látva nagyon könnyen, szinte fellélegezve mondott le a tervéről.

CÍMKÉK: