A hollywoodi sztárkultusz leáldozó csillagáról
A filmsztár fogalma tényleg garancia a minél jobb és egyedibb filmekre? Milyen jövő vár ránk, ha már nem lehet mindent egy jól csengő névvel eladni? Avagy Tom Cruise a mozi utolsó megmentője?
Tom Cruise – Top Gun: Macerick
Hetek óta egyetlen névtől hangos az internet, hetek óta egyetlen név ad reményt a mozirajongóknak. Tom Cruise, akinek plakátjain a streamingkorszak csúcsán is ott virít a „csak a mozikban” felirat. Tom Cruise, aki kampányt indított, hogy az élsimítást kikapcsolva nézzük a Mission: Impossible-filmeket. Tom Cruise, aki közel hatvanévesen is saját testi épségét veszélyezteti, hogy minél látványosabb és igazibb kaszkadőrmutatványokkal kápráztasson el minket. Tom Cruise, akinek hála kicsit nem akarjuk felvágni az ereinket a következő évek blockbuster-felhozatalát szemlélve. Tom Cruise, aki sikerre visz bármit a képregénymozik tengerében. Tom Cruise, A Mozi Utolsó Mohikánja és Megmentője.
Az elmúlt hetekben tehát újra fellángolt a Top Gun: Maverick, illetve az új Mission: Impossible-előzetes láttán Cruise, tágabban pedig a sztárrendszer istenítése. Tagadhatatlan, hogy felüdülés látni egy-két ilyen mozgóképet is a számos lelketlen feldolgozás tengerében, de ennek valóban egy mindenható színész a záloga, és valóban veszítünk azzal, hogy ma már nem egy-egy celeb nevével igyekeznek eladni a legnagyobb produkciókat?
Tom Cruise – Mission: Impossible Leszámolás
Hiszen, ha szigorúan vesszük, akkor Cruise is csak a megszokott konzumgiccset fűszerezi kikezdhetetlen profizmussal és szakmai alázattal (lényegében ennyivel több egy Mission: Impossible egy Bond-filmnél, a Top Gun: Maverick egy zöldhátteres, multiverzum-cameós képregénymozinál), nem mellesleg csupa kiváló szakemberrel veszi körül magát. De nem kell hatalmas képzelőerő ahhoz, hogy belőle kiindulva azokat a sztárokat lássuk magunk előtt, akik dollármillióikat és hírnevüket eladhatatlan indie-projektek felkarolására használják fel. Még ma sem feltétlenül köztudott, hogy például a Brad Pitt-féle Plan B-nek köszönhetjük a Holdfényt, a Minarit, A nagy dobást és Az élet fáját. Könnyű tehát a „sztár” fogalmát a már-már filantróp módon filmkedvelő hőssel azonosítani, aki a nép oldalán egymaga száll szembe az őt naggyá tévő lelketlen stúdiórendszerrel.
2022-re ugyanis közmegegyezés tárgya lett, hogy a csillagok kihunyása csak egy újabb tünete a mindent eluraló és legyaluló feldolgozásoknak. Minél kevesebb Cruise, DiCaprio, Lawrence és Oldman rója a filmvásznakat, annál könnyebb a Marvel és a Halálos iramban úthengereinek egyformára simítani azokat, azaz ebben a kontextusban a sztárok egyfajta utolsó védőbástyákként funkcionálnak a képregényfilmek áradatában.
Holdfény (2016)
De ne feledjük, ahogyan a folytatások és nosztalgiafilmek szapulása közepette most éppen Cruise folytatásait és nosztalgiafilmjeit ünnepeljük, vagy ahogyan a Dűnét és a Mad Max: A harag útját sem kell az utolsó kópiáig felgyújtanunk, csak mert egy évtizedes márkanevet meglovagolva arattak sikert, úgy sztárokból is sokféle akad. Ryan Reynoldsról, Dwayne Johnsonról vagy Vin Dieselről sem feltételeznénk, hogy a Sundance Filmfesztiválra kezdenek majd járni, hogy tehetséges rendezőknek ingyenmunkát vállaljanak.(Sőt, a Halálos iramban-franchise vasmarokkal uralkodó pátriárkája egyre kevésbé tűnik olyan figurának, akivel egyáltalán bárki bármilyen munkát szívesen elvállalna.) Ebből a szempontból tehát aligha festene máshogy a filmpaletta, ha ezek a figurák visszakapnák régi hatalmukat – ezt bizonyítja, hogy pár évtizede Arnold Schwarzeneggert vagy Sandra Bullockot sem vádolhattuk azzal, hogy Oscar-várományos függetlenfilmek tucatjai felett bábáskodtak volna.
Az akkori sztárokat eleve nehéz leválasztani a kortalan celebkultuszról: mennyire érdekelték Bruce Willis, Julia Roberts vagy akár James Dean és Grace Kelly munkái filmként a rajongókat, és mennyire csak rajongásuk tárgyát szerették volna viszontlátni egy több méter magas vásznon? Elképzelhető, hogy a sztárok hatalmának elpárolgása csak annak a tünete, hogy vonzó, karizmatikus személyiségekhez ma már nem kell mozijegyet váltanunk, bőven elég rányomni a „feliratkozás”-gombra valamelyik internetes felületen. (Beszédes, hogy ennek megfelelően a legtöbb mai celebnek lényegesen kevesebbet is kell letennie az asztalra mind mennyiségben, mind minőségben.) Ryan Reynolds ökörködése nem mozivászon-exkluzív, hanem felváltva jön szembe a különböző közösségimédia-platformokon, ennek megfelelően pedig egy újabb Deadpool lényegesen kisebb súllyal adódik hozzá ehhez a Reynolds-márkához.
Reynolds és Johnson – Különösen veszélyes bűnözők
Ezzel pedig megfordult a trend, már nem a színészt azonosítjuk a szereppel, hanem a szerepet a színésszel: nem a Terminátor és Rambo megtestesítőjét keressük további művekben, hanem Tom Cruise aktuális kaszkadőrőrültködésére vagy az egyen-khakiinget viselő Dwayne Johnson legújabb dzsungelkalandjára váltunk jegyet, a cím és a történet szinte mindegy is. És bár ez látszólag éppen több hatalmat adna a sztárok kezébe, elődeikkel szemben őket is géppé teszi, akiknek az adott brandjüket kell megtestesíteniük, abban kell magukra licitálniuk.
A mai Tom Cruise csak akkor lenne képes tető alá hozni az Egy becsületbeli ügyet, ha már hónapokkal előre harsogná a médiában, hogy milyen veszélyes mutatványokat művel benne, a remek komikus vénával bíró Chris Hemsworthnek évek óta esélye nincs a gyilkológép- és macsószerepeken kívül mást sikerre vinni, és Adam Driver is csak a Star Wars-filmek esendő gonoszaként dobogtatta meg a női szíveket, Az utolsó párbaj erőszaktevőjeként nyújtott parádés alakítását alig emlegetik. Ironikus módon ma a sztárok helyett éppen a franchise-ok, stúdiók és streamingszolgáltatók nevei adják meg a lehetőséget arra, hogy a szokványostól némileg eltérő alkotások kerüljenek be a fődosorba. (Gondolhatunk itt például a néhány év alatt számottevő kultstátuszt kivívó A24-ra vagy az AppleTV+ által az Oscarig repített CODÁra.)
De ez miért lenne baj? Hiszen amikor a sztárrendszer halála miatt szomorkodunk, akkor valójában ugyanattól félünk, amitől a streaming láttán a mozi halálát hirdetve is: a változástól. Igen, a sztárok helyét átvették a franchise-ok és filmuniverzumok, de ez nem azt jelenti, hogy mostantól a stúdiógépezetek mindent könyörtelenül bedarálnak, pusztán csak annyi történik, hogy az alkotóknak más utat kell találniuk arra, hogy kitűnjenek a tömegből. A Hang nélkül, a John Wick-filmek, a Tőrbe ejtve vagy akár Jordan Peele és Christopher Nolan sikere mutatja, hogy tulajdonképpen márkanév is ugyanúgy bármiből (bárkiből) lehet, ahogyan sztár is bárkiből lehetett egykor. Csak most már nem a szép arcokra és legendás alakításokra kell helyezni a hangsúlyt.
CODA
Ha pedig az egyediség és a kockázatvállalás hiányára panaszkodunk, az határozottan pozitív fejleménynek tűnik, hogy egy mai producer nem tudhatja le annyival a munkát, hogy egy A-listás nevet felír a plakátra.
Top Gun: Maverick a Magyar Filmadatbázison
