Az utolsó párbaj
Az utolsó párbaj egyszerre maximalista kosztümös mozi és izgalmas dekonstrukciója a műfajnak.
Ridley Scott személye beskatulyázhatatlan: az „egykor zseniális alkotó kezd szenilissé/önismétlővé válni” narratíváját egy-egy bombasikere rendre megingatja, ugyanakkor néha valóban komoly aránytévesztésekre képes, miközben azt még kevesebben mondhatják el magukról, hogy ilyen sok műfajban ilyen jól megállják a helyüket, jóformán levegővétel nélkül alkotva. Az utolsó párbaj tulajdonképpen egy ízig-vérig Ridley Scott-mozi, ugyanakkor egyben egy olyan mű, amelyet a legkevésbé sem egy 84 éves veterántól várnánk.
Igaz, ha szerzőiséget keresünk a produkcióban, legalább olyan fontos megemlítenünk a forgatókönyvírók személyét: Nicole Holofcener (Megbocsátasz valaha?), illetve az íróként és színészként is a Weinstein-istálló részeként befutó Ben Affleck – Matt Damon páros részéről aligha meglepő, hogy egy női történetet, sőt a középkor leghíresebb nemierőszak-ügyét adták az első látásra hamisítatlanul Ridley Scott-i koncepcióba. Az utolsó párbaj ugyanis távolról sem a címéről szól, hanem arról, hogy milyen út vezetett oda, hogy Jacques Le Gris (Adam Driver) megerőszakolja egykori jóbarátja, Jean de Carrouges (Matt Damon) hitvesét (Jodie Comer), ítélethozatalként pedig a két férfi fegyverrel csapjon össze.
Természetesen a filmben minden adott, ami egy történelmi Scott-darab sajátja: a vér- és sáráztatta, könyörtelen, de kellemesen csúszó kosztümös körítés, az elemi igazságtalanság hátán felkúszó cselekményszövés, épp csak az óriási csaták hiányoznak a vászonról. De nem kell félni, a rendező kezében egy sokkal kisebb léptékű történet is éppoly magával ragadó tud lenni. Színtiszta, ellentmondást nem tűrő profizmusa minden egyes beállítás megválasztásában, a vágás ütemtévesztéseinek teljes hiányában, a zsenialitás és a ripacskodás határán tartott színészvezetésben (Ben Affleck alakításáról például nehéz lenne egyértelmű ítéletet hozni) egyaránt megmutatkozik.
Az utolsó párbaj akármely alkotóelemét is vizsgáljuk, nem fogunk benne megkérdőjelezhető döntést találni, és Scott van olyan szemtelen, hogy erre még csak fel sem hívja a figyelmet, hanem lezserül, kisujjból hozza a rendezés magasiskoláját. Miközben legtöbb kollégája már egysnittesekkel vagy a megvalósíthatóság határán táncoló ötletekkel bravúrkodna, ő a fináléra csak úgy mellesleg odahelyez egy brutális, csúcsra járatott, kegyelmet nem ismerő kézitusát, amelynek nagyságát igazán csak akkor fogjuk fel, amikor ráébredünk, hogy nagyjából a Gladiátor óta nem élhettünk át hasonlót.
Igaz, sokáig éppen ez Az utolsó párbaj szembetűnő fogyatékossága is, hogy messzire elkerüli azokat a vállalásokat, amelyek egyéniséget adhatnának neki. Azonban a többszempontúság kihangsúlyozódásával, ahogyan a karakterek végül sorra felépülnek és kirajzolódnak, de főleg az utolsó harmadban a Marguerite nézőpontjával való azonosulással a film megmutatja valódi énjét. Ugyanis valójában a lovagi hőstörténetek antitézisét láthatjuk, amely a látszólag dicsőséges férfiakat taszítja le a mélybe, és az árnyékukban elsikkadó nőket emeli reflektorfénybe. Legtöbb gyomrosát azzal viszi be, ahogyan rávilágít arra, a klasszikus középkori tesztoszteron-háború valójában milyen kompromisszumokat és áldozatokat követel az érintett hölgyek részéről – sokszor egészen hátborzongató párhuzamokat húzva korunkkal.
Míg ugyanis a legtöbb történelmi jellegű alkotás elköveti azt a hibát, hogy tematikája vagy átélhetetlenül korhű, vagy anakronisztikusan modern (ld. a 21. századi emberi jogi felfogás szerint készített rabszolga-történeteket), Az utolsó párbaj remekül ragadja meg azokat a korabeli sajátosságokat, amelyeken keresztül napjaink jelenségeire is reflektálhat. Pontosan látjuk a 14. századi ügyben is, hogy egy alapvetően patriarchális jellegű társadalom milyen nehezen kezd bármit is a szexuális erőszak kérdésével, hogy a nemi szerepek vagy akár a monogámia milyen egészségtelen kényszerpályákra szorítanak bizonyos sorsokat – és ebben a távlatban még jóval plasztikusabban is, mintha egy jelenkori történet zajlana előttünk.
Miközben a műfaj félig-meddig kihalóban van, Az utolsó párbaj tökéletes bizonyítéka annak, hogy miért van értelme néha mozgóképes formában is visszatekinteni a múltba – és nem csak azért, mert kevesen tudják úgy megeleveníteni, mint Ridley Scott.