Oázis a Városligeti-tavon
A Robinson Étterem, nem messze a kőrengetegtől, oázisnak tűnik. A Városligeti-tavon, mesterséges szigeten található, vadkacsáknak nézett tőkésrécék ússzák körbe, a vízben meglepően sok kis hal bugyborékol.
László Árpád tulajdonos, aki júliusban kapta meg a Dining Guide életműdíját, fejéből pattant ki az ötlet, hogy legyen étterem a tavon. Temérdek bürokratikus útvesztőn kellett keresztülvágnia magát, hiszen az illetékes hallani sem akart arról, hogy a betonteknőbe, amiben akkor éppen víz sem volt, ő vendéglátást képzelt el, szökőkúttal. És mesterséges szigetet is kellett telepíteni a mederbe. 1989. június 16-án délelőtt a Hősök terén megtartották a Nagy Imre újratemetésének szentelt grandiózus ünnepséget, László pedig, aki beillene városligeti helytörténésznek is, annyit tud róla, aznap délután megnyitotta Budapest valószínűleg ötödik magánéttermét. Fiatalon tíz évig úszott versenyszerűen, vonzódik a vízhez, így nem meglepő, hogy övé volt a pesti rakparton veszteglő, az ő idejében legendás Spoon étteremhajó is, ami rendszeresen bekerült az éttermi toplistákba. Elképesztő kilátás nyílt róla a Budai Várra. Humoros ötletként a vécéből is fenséges volt a panoráma, mert a Duna felőli része üvegből készült.
A Robinsonról, ami mutatós üvegpalotaként önmagában is látványosság, és este kivilágítva különösen gyönyörű, pedig fantasztikus kilátás nyílik a Vajdahunyad várára. Szemben vele a nagyközönségnek még mindig nem újra megnyitott Gundel, meg a szerencsére teljes gőzzel működő Állatkert. A Gundel nyilván attól tart, hogy külföldiek nélkül pangana. A Robinsonban is több volt a külföldi, mint a magyar. De már tavaly, a pandémia szélcsendjében fordult a kocka, és ez a tendencia idén igencsak felerősödött. Jó néhány ínyenc magyar, akinek a gasztronómia szempontjából teljesen a látókörén kívül esett ez a terület, felfedezte. Törzsvendégek is lettek belőlük.
Sok embert tudnak befogadni, a teraszon ötvenet, bent az alsó szinten ugyanennyit, felül pedig kilencvenet, és még ott is van egy kis terasz. Minden gondosan formatervezett, ízléses, nagyvonalúságot, eleganciát sugároz. Ettől még laza is a hely, nem kell egyenes derékkal, mereven ülni, rövid nadrágban ugyanúgy be lehet menni, mint jól szabott öltönyben vagy éppen estélyiben. És nyugodtan lehet kicsit lazulni, ha úgy adódik. Ebben sokat segít a régóta itt lévő Masciuch Béla, akinek van szakács, felszolgáló, étteremvezetői képesítése is, de itt leginkább sommelier funkciót lát el. Két lábon járó bortudor. Izgalmasan beszél a nedűkről. Hatalmas meggyőző erővel ajánlja az italokat, meglehetősen jó vendégismerettel rendelkezve, tudja kinek mi ízlene a leginkább. Remekül párosítja az ételekhez a borokat. Nem tukmál semmit, azon nyomban észreveszi, ha éppen nincs rá szükség, de igencsak kellemes társalgó, ha úgy adódik.
Vannak trendi éttermek, amik mutatósak, megfelelnek az utolsó divatnak, de rossz, közepes a konyhájuk, róluk szokták mondani gunyorosan, hogy dizájnt árulnak. Ez a Robinsonra semmiképpen nem igaz, akkor sem, ha persze nem volt mindig a csúcson. Adódtak nem feltétlenül szerencsésen sikerült séfváltások. Voltak zátonyra futó kísérletek. Ilyen volt például amikor fine dining hellyé igyekeztek átalakulni. Kiötöltek ekkor remek fogásokat, de a túlzott munkaigényű, hatványozottan sok nyersanyagból készült ételeket az itt szükséges nagy tételben, nem tudta elkészíteni üzembiztosan a konyha.
A minőségi nyersanyagokból nem engednek, szerencsére már nem kell értük rendszeresen Bécsbe rohangászni, de kevesebb az összetevő, és szűkült az étlap. Ami egyébként megfelel a korszerű elvárásoknak, viszonylag kevés étel, de akkor valamennyiért bátran lehet garanciát vállalni. A baromfi például már nyugodtan lehet magyar, de a káprázatos marhasteakhez való egy ideje Olaszországból, a híres, Dario Cecchinitől érkezik, akinek hat generációra visszamenően hentesek voltak az ősei, és magának is van egy spéci kis vendéglője.
Az étlap tartalmaz magyar klasszikusokat és nemzetközi finomságokat. Kugyela Dávid séf, aki nem feltétlenül a szavak embere, nem szokott kijárni a vendégekhez diskurálni, egyáltalán nem alakít át különösebben semmit. Nincsenek felismerhetetlen, átformált, átszínezett, szürreális fantazmagóriák a tányérokon. Harmonizálnak viszont az alapanyagok egymással, és feltűnően jók az ízek, miközben, ha nem is túldíszítettek, de szépek, guszták az ételek. Előételként hortobágyi palacsintával kezdünk. Szemrevaló serpenyőben érkezik, csirke a tölteléke, sűrű, mint a lávafolyam, a paprikától pirosló mártás. Az ugyancsak előétel préselt csülök, kocsonyás állagúan puha, pisztáciával, marinált zöldségekkel adjusztálják körbe, ropogós burgonyás kenyér dukál hozzá. A szegfűgomba velouté markáns, folyékony esszenciája a gombának. A marhagulyásban temérdek hús van, de csipetnyi zsíros sem, van benne viszont lágy csipetke, és annyira laktatós, hogy egytálételnek is beillene. A séf kedvelheti a gombákat, mert a szájban szinte elolvadó parmezán rizottót mennyei, hajszálvékonyra vágott, szarvasgomba szeletkékkel fűszerezi. A lassan sült angus stefániát pedig ördögszekérgomba dobja fel. Nálunk a stefániát fasírt értelemben is használják, akár főtt tojással a belsejében, de ez véletlenül sem az. Ez a lapocka úgynevezett platnicsont alatti része. Hat-hét órás sütést is igényel, de aztán, mint ebben az esetben is, élvezetesen zaftos, lefegyverzően omlós lesz. Még füstölt burgonyahabbal, sült zellerrel is körítik. A borjúpaprikás tojásos galuskával, a lehető leghagyományosabban és nagyon finoman készül. Ahogy a madártej is. A kókuszos rizspudingot a mangó, a menta nyáriasan könnyeddé teszi.
A Robinson hozza a jó formáját, összhangba kerül az épület, a pompás környezet és az elsőrangú étel. A következő nyárra újdonsággal rukkolnak elő, már elkészültek azok a jól kivilágítható szerkezetek, amik a tavon úsznak majd, és a rajtuk lévő asztalokon, kellemesen ringatózva, halmozva az élvezeteket, lehet elfogyasztani az oda ajánlott menüsort.
