Gilbert Edit beszámolója
Néztek már úgy órájukra lopva színházban, hogy bárcsak ne lenne most vége? Aggódtak már félve, hogy vajon meddig tart még, nehogy abbahagyják hirtelen, hisz úgy élvezünk ebben a világban lenni, s ugye van még ötletük, fordulatuk, inspirációjuk az alkotóknak?
Vilmos Eszter, Halasi Zoltán, Kálmán C. György Fotó: Szanyi-Nagy Judit
Csak nem hagynak bennünket magunkra mindjárt?! Szurkolunk, hogy folytatódjon még egy darabig, s lassítanánk az időt, amint a jó könyvnél: jaj, már csak pár lap van hátra!
Én ezt éreztem a JESZ Retúrjegyet!-bemutatóján, de jártam így többször diákszínjátszók, alternatívok előadásán is, ahol szintúgy egy órán belül véget ért a darab, és hiányérzetem támadt, hogy miért nincs tovább. (Érdekes módon általában az érintett alkotók sem lepődnek meg, amikor szóba hozzuk produkciójuk rövidségét nekik később – bizonyára belső okai vannak annak, miért túl rövid néha egy előadás, a praktikus magyarázatra a nem bennfentesek általában nem éreznek rá.)
JESZ: Retúrjegyet! Fotó Inhof László
Megrázó, megrendítő élményt nyújtott ezzel együtt is a Janus Egyetemi Színház novemberi bemutatója a Zsolnay Negyedben, amely már évek óta az otthonuk. A Pécsett bölcsészetet is tanult Kelemen Kristóf rendezte őket. Megható, mennyire emlékszik ránk, hogy visszatért és féltávolból követi azóta is, mi történik itt. Megtalált – már Budapestről – olyan, régóta városunkban lakó egykori külföldieket, akikről szinte mindenki tud. Személyes kapcsolatban vagyunk többükkel, de legalábbis a hírük eljutott hozzánk, híres alakjai lévén közegünknek. Persze ráismertünk történetükre, már mielőtt a nevüket hallottuk volna. Közösségi élményben volt részünk, s különösen szép, hogy ezt olyan fiatal művész váltotta ki bennünk, aki nemrég itt élt köztünk, most pedig éppen megfelelő távolságból lát ránk. Magunk közt voltunk, a magunk ügyeiről hallottunk, kohéziót teremtett a nézőtéren, hogy ráismertünk emblematikus ügyeinkre, dolgainkra, helyeinkre, helyszíneinkre – problémáinkra. Lepusztuló gyönyörű városunkra. Már az indítás erős – a kivetítőn Nemzeti Színházunk látványa, s helyi nevezetességként külön kiemelt elülső sarka, amelyre rendre hajléktalanok vizelnek. Jó, hogy nem használta fel összes negatív toposzunkat a darab, emlékezetem szerint hiányzott például a magasház, amit állítólag most már tényleg lebontanak.
Keserédes, fanyar, nosztalgikus – elvágyódó hangulatok kavarogtak az előadásban, a retró ruháikban vonagló szereplők egyszerre voltak jelen a színpadon s töltötték be különböző részeit. Fent egy fiú játszotta a nagy magyar bánatot londoni matracán laptopja előtt sírdogálva karácsonykor, alul nyelvleckéket vett egy lány, s próbált eladni bútorokat külföldön, a kissé retardált takarítónő figurája pedig törölgetés, porolgatás közben adta elő élettapasztalatait. Ez a szó legnemesebb értelmében vett politikus, közéleti élű színház olyan fájó, égető problémáról beszélt, amiről minden színháznak kellene. Egy hely, egy város miliőjét teremtette újra, idézte fel, képezte meg annak szomorú identitását groteszk álló- és élőképeivel. Slágerei a mából és a hetvenes-nyolcvanas évekből vétettek, amikor a játszók nemzedéke még nem is élt. Megállt, sőt visszafordult az idő. Ebben az időtlenségben, furcsa idővákuumban-, görbületben néztünk magunkra, különböző korosztályok. Hely s idő rogyott magába, jelent meg az egzotikum iránti vágy, a szívet sajdító törekvés a búgó slágerekben a boldogságra, a jobb életre, a felszabadultságra. Édes-bús melankóliájával mélyen megérintett bennünket a színpadon látott elvándorlás – oda, ahol, ha nem is nőnek a pálmák, elérhető valami boldogság, jobblét, s nem a szorongás, sivárság tarol. Dokumentumszínházukban a fogyó népességű várost, az élhető vagy élhetetlen perifériát, a nyugati munkavállalással járó hangulathullámzásokat mutatták fel a fiatal alkotók. Mintha közelmúltbeli ELSZAKADÓBAN – TUDÓSÍTÁS EGY MOZGÓ VILÁGRÓL című darabjukat folytatnák a jeszesek – éppen abba az irányba, amit akkor hiányoltam: közös, pécsi dolgainkat dramatizálták most.
Jártam egy másik színielőadáson is a hónap elején. Mecsekszabolcs új közösségi házában vendégeskedett egy kétszemélyes darab, a Grace és Gloria ismert és szeretett pécsi színésznőkkel. Sólyom Katalin és Füsti Molnár Éva a szervezők által összegyűjtött, remek, stílusos-stilizált tárgyi környezetté összeállt alkalmi díszletek közt jelenítette meg a két idős nő kapcsolati dinamikáját. Zsúfolásig telt a terem, amely nem színházi előadásokra készült, ezért hát a nézők, aki mindannyian egy szinten foglaltak helyet, az előttük ülőktől sajnos keveset láttak. Az erős gesztusokkal, hangosan, lelkesen játszó előadók kis dobogójukról képesek voltak így is betölteni a teret és elragadni nézőiket. Hálás a darab, mindent tudnak róla – és szakmájukról – a színészek, hálás is volt érte a falubeli, főként idős közönség, akik (mindenki) belépődíj nélküli vendégekként élvezték az előadást. Itt ritkán jár színtársulat, az ajándék produkció egy központilag támogatott program részeként jut el kis, kieső befogadó helyszínekre, így ebbe a peremvárosrészbe is meghívták. A gesztusról maga Hoppál Péter szeretett volna beszámolni, de országgyűlési elfoglaltsága elszólította, üzenetét az önkormányzati képviselő olvasta fel.
A hónap számomra legunikálisabb tudományos-kulturális programjára a bölcsészkar piciny termében került sor. Azért ott, mert otthonosabb és jól esik sokan lenni kis helyen, mint fordítva, árulta el Andy Rouse, a főszervező, aki egyike a helyi, külföldről származó és itt gyökeret vert nevezetes személyeknek. Egy kis szigetről, Isle of Manről érkeztek ide vendégei az egyetemhez is kötődő kulturális egyesület meghívására. A team hölgytagja egyszemélyben prezentált tudományos, ismeretterjesztő előadást remek kisfilmekkel, kivetített vázlatos információkkal nyelvükről, kultúrájukról, államformájukról, történelmükről. A zenéjüket (zenészek is) ugyan hiányoltam, arra este a Művészetek Házában került sor, a hölgy viszont lebilincselő szabad előadásának egy pontján dalra fakadt, s csodálatosan éneklésével mutatta be, illusztrálta performatívan az elméletet.
Fotó: Szanyi-Nagy Judit
Este a Művészetek és Irodalom Házában én másik programon jártam, a felső emelet irodalmi rendezvényeket befogadó termében a Kritikai Szalon soros darabján. Rakovszky Zsuzsa Fortepanjáról értekeztek négyen, beérkezettek és ifjak, s a verseket is láttuk a kivetítőn. A segítő, a szalonok társszervezője rákeresett az éppen szóba kerülő vers címére, s felvillant így (közös örömünkre) a kötet összes helye, ahol a címszó a művek szövegében előfordul. Ezen a síkon is kapcsolódtunk a kötethez, a kiegészítő információk többletjelentést hordoztak, miközben hallgattuk az értelmezőket. Az alkalom hosszúra nyúlt, pedig a szerző regényei nem is kerültek szóba. A fotógyűjteményekről, a fénykép különleges státuszáról azonban jól lehetett anekdotázni: a személyes képek kikerüléséről a világba s ismeretlenekéről, amik egyszer csak hozzánk kerülnek.
Másnap ugyanitt Halasi Zoltán sokrétű kötetét mutatta be a szerzővel egy ismert budapesti és egy fiatal pécsi kritikus. A közönség, amelyet megcéloztak, sajnos kettéoszlott: ugyanekkor zajlott véletlenül a Király utca népszerű helyén, a Nappali bárban a Szabadság körei című kerekasztal. Az utóbbin többen voltak, néhányan, így én s a fotósunk mindkettőből igyekeztünk valamennyit elcsípni. Az első helyen elmélyült figyelemben részesült az Út az üres éghez-pódiumbeszélgetés. A holokausztról változatos módon, fordítás és fiktív beszámolók révén szóló könyvről, melynek struktúrája és koncepciója is egyedi, valóban érzékletes képet kaphattak a jelenlévők. A szerző felolvasott, kérdezői és méltatói pedig minden lehetséges oldalról körüljárták a megrendítő, különleges, zavarba ejtő, a fiktivitás eszközeivel is tanúságot tevő műalkotást. A párhuzamos helyszínre érkezve nehezen kaptuk el a fonalat: a későn érkező nem tudta meg, kik is ülnek elöl, változott ugyanis a beszélgetők személyi összetétele.
A kávéházi környezet nem kedvez az oda szervezett programoknak, amiről minden érintett fél többszörösen megbizonyosodhat. Ha oda is figyel néha, aki barátaival beszélgetni ül be egy ilyen helyre, s nem a programra jön, nem némul el teljesen, ami viszont zavarja a műsort. Megoldhatatlan az érdekkonfliktus. A háttérzaj, az italaival jövő-menő hallgatóság, a ki-be járók, a cserélődő nézőtér erős moderátort igényel, aki többször elmondja, kik is a szereplői az estnek, s mi a téma. A kultúra társadalmi szerepvállalásáról folyó vita érdekes pontjainak méltánylását akadályozta a hibás mikrofonhasználat, s hogy az egyik résztvevő nem akart politizálni. A szórólap kínálta vázlat kérdéseihez valóban érdemes lenne visszatérni. Ha a Facebookon éljük ki felháborodásunkat, kevés-e az – vagy éppen sok, s korántsem ártatlan időtöltés, ha valakik regisztrálják a rázós témákhoz tett lájkjainkat.
Az Antall József Tudásközpont szervezésében egy közeli szálloda, a Corso konferenciatermében elhangzott elemzés a magyarországi liberalizmus napjainkig terjedő történetéről mintapéldája lehet a szakszerű, informatív hármas előadásnak. A felkészült és a jó ritmusú beszélgetést időbeli mederben is tartó moderátor két vendégével másfél óra alatt végigvezette az SZDSZ felívelésének és hanyatlásának okait, összetevőit, tanulságait.
Egy kiállításmegnyitóról és a kiállítás továbbéléséről, illetve egy könyvbemutatóról mondanék még pár szót, mindkettő a Tudásközpontban zajlott. Az első a Mindenkép(p)en olvasunk!-projekt újabb fejezete, melyben főként egyetemi emberek mutatják be kedvenc könyvüket, immár médiumot is váltva. Eddig (és most is) írásos kedvcsinálót kértek tőlük, amit az érdeklődők elolvashatnak, ám le is fotózták őket, így a kiállításlátogató tekintete a szöveg böngészése közben az ajánló személyt is pásztázhatja, s a kezében tartott könyvet is nézegetheti a fotón. Most viszont már videóajánlókat is felvettek, amelyeket végtelenítve vetítenek az aula bejárathoz közeli részén. Az csak a gond, hogy nagyon halkra állították a lejátszót, s alig lehet hallani, amit a felvételeken mondanak.
Sokan voltak kíváncsiak a hol Pécsett, hol Budapesten élő Horváth Viktorra, aki Pécs ismert figurája. Möbion című könyve katalógusregény, amely egyben fotóalbum, a zalaszentgróti művésztelep alkotásainak bemutatása. Unikális alkotáskombináció, zavarban is vannak az olvasók vele. Most a szerző és beszélgetőtársa hangsúlyozta, hogy a fotók között egy sci-fi-szerű regény is megbújik, amit az író külön is megjelentet majd. Improvizatív árnyjáték kísérte a felhangzó részleteket a műből. Az alkotó bizonytalankodására, hogy olvassa-e fel még ezt és azt s mikrofonnal tegye vagy anélkül, öblös hangok válaszoltak: „Mindegy, Viki. Így is jó. Úgy is jó.”
Fotó: Szanyi-Nagy Judit
S legvégül:
A Zöld terasz közéleti beszélgetéseknek, előadásoknak helyet adó apró sziget Pécs belvárosában, amely legutóbb Sándor Máriát, a fekete pólós ápolónőt látta vendégül. Kevesen voltunk, s a megjelentek egy része, amikor szót kapott, hányattatásait taglalta az egészségügy bugyraiban. A kollégáival, a mindenkori betegekkel, azaz mindannyiunkkal és más szakmák képviselőivel ugyancsak szolidáris; bátor, jó kiállású, intelligens és magával ragadóan megnyilatkozó főszereplő karizmatikus egyénisége azonban tömegeket fog megmozgatni, s már a kultúra munkásai is odafigyelnek rá.
