Interjú Pásztor Annával
A tinédzserkorba lépett Anna and The Barbies padlógázzal nyomja végig az évet. A banda tele van tervekkel és energiával – ahogy a zenekarvezető, Pásztor Anna is, aki időnként üvöltő amazonként rohan csapata előtt, ugyanakkor ha a szívét, a lelkét támadják, azt megszenvedi.
Jelenleg a legfontosabb „biográfiai adat” veletek kapcsolatban, hogy 15 évesek lettetek. A jubileumra készülve az Anna and The Barbies azt ígérte a közönségnek, hogy ebben az évben új oldalát mutatja meg és számos meglepetéssel szolgál majd. Hogy áll ez a projekt?
Majdnem minden hónapban kisebbfajta ajándékbomba robban az együttes körül, de elmondhatom, hogy a java még bőven hátravan. Még életünkben nem dolgoztunk ennyit – és ilyen boldogan. Amikor az ember tinédzserkorba lép, akkor elszabadulnak benne a hormonok, a világmegváltásra való késztetés és az ötletek. Pontosan ez történik most a zenekarunkkal is, a Himaláját és az Andokot egyszerre, egy-egy lábbal szeretnénk megmászni… Az év elején a Sajnálom című videóklippel indítottunk, amiben bemutattuk a zenekart és az én életemet jellemző metamorfózist, lemeztelenítve, pőrén, őszintén és nyersen. Mindenki számára elérhetővé tettük az elmúlt 15 évünket összefoglaló, nagyon furcsa dokumentumelemekkel tarkított koncertfilmünket is, az Álmatlant, ami rövid idő alatt hihetetlen nézettséget ért el. Megnyitottuk a Naked Rock and Roll turnét az akváriumos bulinkkal, ami egyúttal tisztelgés a Prodigy nemrég elhunyt frontembere előtt is. Közben a külvilágtól elzárkózva nekiültünk az új albumunk készítésének, majdhogynem két koncertenként dobáljuk az új nótákat. Aztán június 13-án jön a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a szimfonikus koncertünk, a Kis-éji rock and roll. Utána rögtön kezdjük – július 3-tól – a Helló Ugar!-t, a zenekarunk nagy múltú, új néven futó, kvázi személyes fesztiválját: négy nap tömény, tiszta zene, a legjobb magyar hangszeres zenészekkel. Én csak zenészszagolgatónak hívom…
Milyen volt a mögöttetek hagyott 15 év? Tartalmas? Meghatározó? Esetleg csak valaminek a kezdete?
Maga volt a vidámpark, egy hihetetlen masírozás. Soha nem éreztük kilátástalannak a dolgainkat és mindennek örültünk. Mindig annak a nézőszámnak játszottunk – és játszunk – teljes szívvel és teljes elánnal, amelyik előttünk állt, nekünk minden este meghalás. A zenekar szerencsére még mindig éhes és úgy harapja a másodperceket, mint egy vad kutya. Tinédzserlelkülettel élvezzük ki azt, hogy a technikai adottságok, a zenekar repertoárja és a felkészültségünk elérte azt a szintet, hogy tényleg kifejezetten magas színvonalat tudunk produkálni. És ez valami álomjó.
A megszólalásaid, megnyilvánulásaid alapján úgy érezni, hogy lázadó vagy, olyan ember, akit nem igazán érdekelnek a szabályok, a skatulya. Ugyanakkor nem tudod letagadni azt sem, hogy egy rendkívül érzékeny nő vagy. Egy így tényleg van?
Abszolút így van. Az ütéseket, a pofonokat, a fizikai megpróbáltatásokat bírom, elpusztíthatatlan vagyok ilyen szempontból. A testvérem azt nyilatkozta a napokban, hogy az emberek általában 1-3 rakétával a fenekükben születnek, és ebből nekem vagy 5 van… Tényleg bármilyen ütközetben üvöltve rohanok a zenekarom előtt, és az jön utánam. De a szíven rúgásokba, a lelken rúgásokba mindig-mindig belehalok. Az egyik énem egy amazon hadvezér, a másik egy üvegpalota belülről. Ez a kettősség egyfelől izgalmas, és valahol örülök, hogy ilyen vagyok, mert így lehet eljutni a közönséghez és így születnek az erős dalszövegek és művek… De amikor éppen nem vagyok üvöltő amazon, akkor előfordul, hogy egy gödör fenekén ücsörgök valami miatt, mint egy halálra ázott-fázott kismacska.
Kétszeres anyuka vagy. Első gyermeked – a kisfiad – születése melyik oldaladat erősítette: az ordító amazont rakétákkal a fenekében, vagy a belülről törékeny nőt?
Mindent megerősített. Egy baba születése a legnagyobb, legcsodálatosabb és legfélelmetesebb dolog a nő életében. A férfiében is persze… A terhességem csodálatos volt, fantasztikus mennybemenetel, ott az amazon énem volt elemében. De aztán a szülés és a körülményeknek való kiszolgáltatottság, na az nagyon hazavágott. Úgy arcra estem, ahogy azt kell, térden állva könyörögtem a jóistennek, hogy fogja meg a kezemet. Ez óriási csata volt, élet-halál küzdelem, amiben addig sosem volt részem, viszont nagyon erőssé tett. Azok a nők, akik már túlvannak a szülésen – ha nem törnek össze teljesen –, győztes fenevadként jönnek ki a dologból. Ez az az állapot, amikor a hercegnőből királynő lesz.
Közhelyes kérdés lesz, elnézést is kérek miatta: össze tudod egyeztetni az anyaságot a zenészséggel, a munkáddal?
Az az elképesztően ideális helyzet következett be nálunk, amit minden családnak kívánok. Együtt lakunk egy nagymamával, ő segít, aztán van egy barátnőm, aki imádja a gyerekeimet, és ő is heti 2-3 napot nálunk van. A párom pedig otthonról dolgozik online, többnyire éjszaka. Egyszóval sok a segítségem. Én így tízszer annyi időt tudok a gyerekekkel tölteni itthon, nyugiban, mint egy átlagos anya, aki oviba, bölcsibe hordja és hozza onnan haza a gyerekeket, és még a nyakán van a házimunka is. Szóval paradicsomi a hangulat ebben a kis családi fészekben.
Révbe értél? Mert nagyon úgy hangzik… Vagy hajt, feszít még valami?
Ó, még csak a felénél járunk! Egymillió tervet dédelgetek, ezek között is van egy óriási: úgy döntöttem, hogy az új otthonunkban – ami jóval nagyobb, mint amekkorára szükségünk van – egy családi kultúrkúriát indítunk. Egy olyan közeget, ahol lehet beszélgetni, adott esetben sajtótájékoztatókat tartani, akusztikus koncerteket rendezni, főzőtanfolyamokat, pókeroktatást, jógatanfolyamot, kreatív gyerekfoglalkozást szervezni – sorolhatnám. Most ezen is dolgozunk, ahogy a rengeteg fellépésen és terven is.
Ahogy már érintettük az előzőekben, júniusban a Margitszigeten szimfonikus zenekarral léptek színpadra. Volt már ilyenre példa a zenekar történetében?
Tavaly október 23-án az akusztikus koncertünkön volt alkalmunk közel fél órát játszani szimfonikusokkal, akkor született meg az első hat olyan átdolgozása a repertoárunknak, amit most is tovább görgetünk. Az előző dobosunk, Bubnó Marci írta meg a partitúrát. A margitszigeti műsorban lesznek szimfonikussá alakított rock számok, lesz akusztikus blokk, és lesz néhány szólisztikus szám is. A pontos menetrend azonban valójában sosincs „bekészítve”, nem tudom megmondani, mi hogyan zajlik majd a margitszigeti színpadon, ahogy a többi koncerten is nagy tere van a spontán helyzeteknek. Minap lemérte a dobosunk: körülbelül nyolc percet beszéltem egy koncerten a két számunk között… Ha jókedvem van, vagy valami fontosat szeretnék elmondani, akkor mini-standup van, és én beszéltetem, röhögtetem a közönséget. De a szimfonikus koncertünkön a klasszikus hangvétel szinte biztosan valami emelkedettebb hangulatot fog előidézni bennem, bennünk és a közönségben is.
