Útirajzok III.
A velencei közoktatás − tapasztalataim szerint − eléggé csapnivaló, ám a művészeti oktatás remek, mert ahogy a középkorban, vagy akár Fumiani idejében, még mindig „céhes keretekben”, scuolák, stúdiók szervezésében történik.
Fumiani képe
Hogyan tovább?
Aligha találunk hatalom és hit összefonódására a San Zaccaria-templomnál ékesebb példát: dózsék temetkezőhelye, több titkos vagy félig-titkos császári találkozó, Velence és Közép-Európa életét eldöntő diplomáciai találkozó színhelye. A festmények többsége nem is Jézus vagy a szentek életútját, hanem a templomnak, vagyis a San Zaccariához kötődő szakrális hatalomnak állít emléket − természetesen már egy olyan korban, amikor a efféle „mindenhatóság” csak emlék volt: a katolikus egyház egysége megbomlott, Luther réges-rég kiszögezte a nevezetes téziseit és Velence hanyatlása is szemmel látható volt.
Fumiani híres falfestménye a II. Orseolo Péter dózse és az ifjú III. Ottó császár nevezetes találkozását mutatja be, mert ehhez az 1OO1-es évhez és a „nagy találkozóhoz” kötődik Velence birodalommá válása, a dalmáciai hódítások kezdete, Velence szabadulása a német-római császár fennhatóságától, a dózse „hercegként” való tisztelete. 1OO1 az pontosan egy évvel több, mint 1OOO, vagyis a magyar államalapítás kezdete − a tinédzser-császár jellemzően nemcsak Velence nagyhatalommá válásában vállalt szerepet, hanem ott bábáskodott a magyar és lengyel keresztény királyság alapításánál is. A festményen Kelet-Közép-Európa, mint önálló politikai entitás megszületésének pillanatát látjuk.
San Zaccaria, Velence
III. Ottó, a „felszabadító”, a más nemzetek autonómiáját a saját dinasztiája érdekeinél is fontosabbnak tartó tinédzser-császár persze nem illik a „sötét középkorral” kapcsolatos előítéletekhez. De az összeesküvés-elméletekhez már annál inkább: a bencés templomok mélyén dózsékkal és pápákkal „sutyorgó” ifjú király Heribert Illig nevezetes elmélete szerint épp a nagy „óraátállítást”, a kitalált középkort készítette elő, mégpedig a célból, hogy uralkodásának legfontosabb döntései (mint az, amelyet a festmény is megörökít) egybeessen az ezredfordulóval. Hatalomvágyból „betoldott” a történelembe 3OO évet.
Egy tizenéves császár emlékét őrző templomban kicsit hideglelős élmény a nagypénteki mise. És az évek! Ötvenegy évemmel én vagyok a legfiatalabb a templomban, maga a miséző pap olyan törődött, hogy két hívének, két öreg nénikének kell odarohannia, mikor megbotlik az ostyával a kezében. Nincs irgalom. A pusztulás és beletörődés mindent átható keserűségében azt sem tudhatjuk, hogy ez a maroknyi, öreg velencei a kereszthalált vagy saját életformájuk és hitük pusztulását siratja-e.
A húsvét miatt a híres kripta, a vízbe süllyedt titokzatos dózse-sírokkal nem látogatható. Ám az egyik nénike elirányít egy templomhoz épített kiállítóterembe, ahol „fiatal képzőművészek”, velencei középiskolások tárlata található a „kereszténység jövőjéről”. A velencei közoktatás − tapasztalataim szerint − eléggé csapnivaló, ám a művészeti oktatás remek, mert ahogy a középkorban, vagy akár Fumiani idejében, még mindig „céhes keretekben”, scuolák, studiók szervezésében történik.
A pop artos hangulatú képeken Ferenc pápa minden mennyiségben. Üres katedrálisban szónokol, luxusterepjáróban autózik egy kihalt lakótelepen, sakkozik egy láthatatlan ellenféllel, fénykarddal a kezében támad egy ártatlan benzinkutasra, megalázzák egy cirkuszban… A képek viccesek is, szomorúak is, de mind erőteljesek és nagyon-nagyon kamaszosak, és ugyan roppant kritikusak, mentesek a nálunk megszokott kultúrharcos hevülettől is. Ez van, gondolod a velencei középiskolások képeit nézegetve. És mégis szégyenkezel, hisz az egyenesen elképzelhetetlen, hogy hasonló remek tárlatnak pl. az Esztergomi bazilika otthont adna.
Az engem kísérgető „jámbor hölgyet” − aki a templom valamilyen alkalmazottja lehet −, faggatom, hogy mi a véleménye a festményekről és persze a „kereszténység jövőjéről”. De a velenceiek nem igazán olaszok: mélységesen beléjük ivódott, hogy az a legbiztonságosabb, ha megtartják a saját véleményüket, és nem szívesen mondanak ítéletet. A hölgy sem kivétel: jámboran mosolyog, ám azt nyomatékosan megtiltja, hogy fényképezzek.
Hát akkor hogyan tovább, kérdezed magadtól, ahogy kilépsz a San Zaccaria előtti terecskére.
Egyre több vallásos ember érkezik Európába, ráadásul a született európaiakból sem sikerült száműzni minden transzcendenciára irányuló vágyat (még ez a gunyoros tárlat is ezt bizonyítja). Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy mint a Római birodalom cinikus elitjének, úgy a mostani nyugati döntéshozóknak is fel kell készülniük valamelyik vallással való kiegyezésre.
Kedvem volna visszamenni megnézni, hogy van-e még a San Zaccariában szabad falfelület, ahol Fumiani (vagy egy ma még középiskolás festő) folytathatja a „tablókat”.
