Útirajzok II.
A velencei rendőröket látni kell. Szépek, magasak, magabiztos nyugalommal sétálgatnak a velencei utcákon, bárkit örömmel útba igazítanak, nyugodtan pózolnak az amerikai és skandináv turistalányoknak.
Jelmezes férfiak
A legjobban a gyűrött arcú, történelmi démonokkal viaskodó, kelet-európai rendőröket tiszteljük. De szeretni csak akkor szeretjük, ha egy Tar Sándor-krimiben találkozunk velük, és nem fizikai valójukban a pesti vagy debreceni utcákon.
A velencei rendőröket viszont látni kell. Szépek, magasak, nyugodtak, kipihentek, mint egy kosztümös történelmi film castingjára érkező színészek. Magabiztos nyugalommal sétálgatnak a velencei utcákon, bárkit örömmel útba igazítanak, nyugodtan pózolnak a heherésző, amerikai és skandináv turistalányoknak, és nem pisztolyt rántanak… hanem – talán – kardot, vagy még inkább, tőrt vagy spádát, hisz másféle fegyver nem is igen való hozzájuk.
Soha nem rohannak. Nem cigiznek, nem rágóznak. Nem cipelnek utálatos nejlonszatyrokat. És olyan katasztrófa nem érheti Velence városát, hogy egy ennyire makulátlan rendőr az utcán kekszet vagy zsemlét „majszolgasson”. Nyilván munkaköri kötelességükhöz tartozik a napi fodrász és kozmetikus, és meglehet, a rendőrtiszti főiskolán „méltóságteljes vonulás” tantárgyból még szigorlatoznak is.
Mint amolyan álruhás hercegek hozzátartoznak a város karneváli színpompájához, miközben mégiscsak egy létező rendvédelmi testület tagjai. Még akkor is, ha állítólag a karnevál idején a városba érkezett, részeg amerikai turisták tényleg összekeverték a festői egyenruhát viselő carabiniere-ket a commedia delľ arte-jelmezes felvonulókkal.
Álomváros „lovagjai”
Jelmez és az egyenruha között tényleg találhatunk párhuzamokat. De a társadalmi szerep kialakulása talán még érdekesebb. Velence ma is nyugodt és biztonságos város, rendőrei ráérnek „viselni magukat”, hisz nem kell éjjel-nappal áruházi tolvajok nyomában futkosniuk. Velence biztonságos város – szociális értelemben is. A város hihetetlen egységét biztosító tudatos szociálpolitikának megvannak a maga középkori, kora középkori gyökerei.
A kora középkori scuolák, azaz testvériségek menhelyként és amolyan szegények bankjaként is működtek. (A leggazdagabb scuola épületéből jött létre a velencei közkórház.) Az üvegműves munkásoknak már a középkorban nyugdíj járt. Mindez azért is lehetett természetes, mert a város fénykorában a gályákon együtt szolgáltak nemes ifjak és munkásfiatalok – Macchiavelli ennek az „egységnek” tulajdonította a középkori Velence elképesztő hadisikereit –, tehát a túl kirívó társadalmi különbségek pedig a város katonai potenciálját, szilárd törvényeit fenyegették volna.
Ma már nincs Arsenalja a városnak, az ajándékboltokban többnyire nem muranói üveget, hanem kínai gagyit árulnak, de állítólag nincs velencei születésű hajléktalan. És ma sincs igazi „elit negyede” a városnak.
De a régi Velence társadalmi egyensúlyát nem is a szorgalmasan robotoló, fiatal munkások, hanem az ilyen alantas munkára nem kapható, elszegényedett nemesi fiatalok fenyegették. A dzsentrikérdés sajátosan velencei megoldásaként ezek a jóvágású, hercegi megjelenésű fiúk határozták meg a XVIII. században már igen komoly gazdasági potenciállal bíró velencei idegenforgalmat – a jó svádájú szállodaportások, az arisztokratikus viselkedésű krupiék képviselték.
Velence ma is nyugodt és biztonságos város
A vendéglátást szolgáló álgrófok Casanovával egyetemben a barokkos, bohókás, álomszerűen arisztokratikus, kései Velence védjegyei lettek – egy hajdan szigorú kereskedővárosé, ahol feltalálták a professzionális titkosszolgálatokat és a kettős könyvelést. (De az idegenforgalom Velencében lezajlott forradalma nélkül nehéz volna elképzelni, miért öltöztetik a szállodák a londinereiket „álgrófoknak”, miért bújtatják őket szinte mindenütt arisztokratikus, aranypaszományos egyenruhákba.)
A velencei rendőrök – számottevő bűnözés híján – már csak egy álomváros „lovagjai”. De ma már nem az arisztokratikus viselkedésükért, a „grófságukért” tiszteljük, hanem a legutolsó nagy szerepért, „maskaráért”, amit eljátszanak a haldokló Európa színpadán: férfiak.
Az idegenforgalmi adót minden múzeumbelépő, minden szállásdíj, de még a vaporettóra megvett jegy is tartalmazza. Sokat fizetsz, hogy lásd az utolsó „felvonulásukat”.
