Nyerges Gábor Ádám: Mi lett volna, Ez egy kávéház

|

Két vers

Mi lett volna

Ketten, kabátban.
Ez még télen játszódik.
S bár egyik se lát

rá okot, mindig
minden lehet ijesztő.
De most még éppen

egyikük sem fél
…túlzottan. Félelmük kis
helyen is elfér.

Bátrak is. Szépek,
s öregebbek maguknál,
mint egy fényképen.

Mi lett volna, ha
két megmenekült ember,
az pont egy család.

Ez egy kávéház

Ez egy kávéház.
Kevésbé szofisztikált céllal érkező vendégek szerint néha kocsma,
de ez egy kávéház.
Ezek meg a fényviszonyok, félhomály van, de egész kivehetően
bedereng azért az utca.
És ez az utcán meg egy fickó.
Ez a belépésekor lenyomódó kilincs, ez meg a
sarok, ahol meghúzódva, csendben fényképezni kezd.
Ha nem valami jólfésültebb perverz, talán festő lehet.

Ezek a röhögéseink, ezek meg a civódásaink, ezek
a szakmai viták és ezek a már saját maguktól elfáradó,
hosszabb okfejtések, ezek épp barátságok végjátékai
vagy szerelmek kezdőpontjai, ez meg itt a díszlet –
ez egy kávéház, ez meg az életünk.

Ez meg a fickó, aki akkor is komponál,
mikor még csak néz, hogy majd mit,
hogyan, merről, milyen szögből és
milyen fényviszonyok közt.

Ezek a munkával töltött, de a szabad perceink is,
ezek a fellélegzések, mikor kiderül egy-egy telefonhívásról,
hogy téves vagy pont hogy jó helyre ment,
de a vonal másik végén szerencsére nincs baj.
Ezek a búcsúzásnak szánt puszik és kézfogások,
nemcsak valahára indulások,
de külföldre költözések alkalmával is.

Ezek a jó perceink, ezek meg a továbbiak,
ez a mi terepszínű, homogén unalmunk,
amikor csak ülünk, hallgatunk és egy csésze
vagy bögre, pohár fröccs vagy kis adag cukor,
mokkáskanál, használt szalvéta az ürügy.

Ezek a szakításaink, ezek meg a már megtörténtükkor
elfelejtett pillanatok, ezek, ahol felröhögünk,
úgy tűnik, a vicces sztorik lehetnek, amiket vagy
épp elmesélünk vagy még csak most készülnek megtörténni.

Ez meg a fickó, aki most ismét fényképez,
ő maga persze kimarad a képből,
a jelenetből, közülünk és így a pillanatból is,
bármelyikből, amit most belőlünk teremt.

Ez meg a pincérnő, aki ha nem is most, de egyszer
majd biztosan jön,
tapintatosan valamelyikünk válla fölé hajol,
és még pont hallhatóan, de tökéletes diszkrécióval
odasúgja majd, hogy ez az utolsó nap,
a jövő héten már nem érdemes jönni,
mert itt hamarosan egy indiai kifőzde
vagy aurafényképészet nyílik.

És ez akkor a jövő héttől már nem egy kávéház,
vagy kevésbé szofisztikált céllal érkező vendégek szerint kocsma,
ez meg már nem az az ajtó lesz, amivel,
mikor épp úgy akarjuk, mint kéretlen eső vagy havazás,
kirekeszthető bármi politika, gazdasági vagy külföldi hírek,
otthoni gondok, egészségi panaszok, kapcsolati válságok
vagy rosszhiszemű, munkahelyi pletykák,
és ezek sem lesznek már azok az asztalok és
ürügyekké megtett, cinkos csészék, bögrék, fröccsök,
adag cukrok, kanalak és használt szalvéták.

Ahogy a bármikor is érkező jövő héttől
ez meg már nem a mi életünk.

Arról nem is szólva, hogy
onnantól mi sem leszünk már.

Csak ez a fickó, de persze ő sem,
csak a nézése.
És persze az sem, csak a fotó,
amit épp most készített.
De persze még az sem,
mert a felhasználás után előbb-utóbb
majd megsemmisül vagy elkallódik.

És az persze teljes bizonyossággal a mi számunkra
sosem fog kiderülni, hogy tényleg nem csak egy
jólfésültebb perverz volt-e, de, miközben, ha tudnánk
róla, most valamelyest nehezményeznénk azért,
hogy még a kiállításmegnyitóra sem kaptunk
meghívót, a kép azért megmarad.
És rajta pontosan ezek.

Mert hogy ez egy kávéház.
Ez pedig az életünk.

Részlet a szerző Könyvhétre megjelenő Berendezkedés című kötetéből.

Nyerges Gábor Ádám         Fotó: Tarcsay Zoltán

CÍMKÉK: