Kulcs a kabátzsebben
A tavaly októberi, kétnapos nőkonferencia folytatásaként a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület február 8-án laza hangvételű kerekasztal-beszélgetést szervezett olyan külföldi férfiakkal, akik magyar nőt vettek feleségül, és akik hosszú évek óta élnek itt, Magyarországon.
Fotó: Bittner Mónika
Simon mellém, a fehér falnak támasztotta világos színű gitárját. A hangszer húrjai fölött, a gitár fején vékony vonalú, hajlékony minta pihent, mint tetoválás egy fiatal női vállon.
Hullámzó férfibariton, gitárkísérettel. Néhány perce ez töltötte be a Trafik vörösborszínű, dekadens terét egy gyönyörűen fáradt, mégis lüktető dallammal.
Így kezdődött. A tavaly októberi, kétnapos nőkonferencia folytatásaként a Pécs-decentrum Kulturális Egyesület február 8-án laza hangvételű kerekasztal-beszélgetést szervezett olyan külföldi férfiakkal, akik magyar nőt vettek feleségül, és akik hosszú évek óta élnek itt, Magyarországon.
Kíváncsiak voltunk, milyennek látják a magyar nők helyzetét ők, a külső szemlélők, akik nem hazánkban nevelkedtek fel. Kíváncsiak voltunk, van-e, és mi a különbség a perzsa, holland, lengyel vagy akár dominikai női lét és a miénk között. Mik a hasonlóságok társadalmi helyzetünkben, s mik az eltérések?
Áradtak is az emlékek és a történetek számolatlanul. A meghívott férfi vendégek szívmelengető akcentussal előadott élményei olyan képeket villantottak fel, melyek sokszor mulatságos, keserédes, néhol pedig szomorú élményeket rajzoltak meg a magyar és a külföldi nő mindennapjairól, helyzetéről. Kérdéses persze, hogy szétválaszthatom-e ilyen élesen e két kategóriát, de most meg kell tennem.
A lengyel Robert szerint a magyar nő képes ezerfelé figyelni, és többféle dolgot egyszerre végezni. Kész szupernő, aki gyereket nevel, dolgozik, vagy akár konferenciát szervez kedvtelésből. Legtöbbször nem választ aközött, hogy anya vagy dolgozó nő lesz.
Ez a multifunkcionalitás persze, úgy gondolom, nem csak magyar női tulajdonság. Csodálkoztam is kissé, hogy szóba került, hisz ez nekünk természetes dolog.
Robert, akinek több női főnöke is volt, optimistán felelt arra a kérdésre, hogy milyennek látja a női munkaadók és munkavállalók életét. Örömmel hallgattam őt, hiszen én is humorral szeretném látni és elfogadni a női kihívásokat. Máshogy, úgy hiszem, nem lehet, és nem is érdemes megélni a napjainkat, legyünk akár nők, akár férfiak.
Tudom persze, hogy nehéz lesz dolgozni és gyereket nevelni egyszerre, én mégsem akarok félni és sötéten látni sem.
A nők többek között azért születtek, hogy adjanak: időt, szeretetet, az élet elején anyatejet, később rántott húst, zöldséget, óriásadagokba csomagolva, örökre azon aggódva, hogy a gyerek biztosan éhen hal-hiába kamasz fiú, férfi, vagy nagykislány, felnőtt nő már.
Tony Dominikából ezt nevezte „Mamma-szellemnek”, hozzáfűzve, hogy ez náluk éppúgy meghatározó jelenség, mint Magyarországon, főleg vidéken.
Azt tapasztalom én is a környezetemben, hogy egy nőnek és anyának nagy örömet okoz, ha sokáig gondoskodhat gyermekeiről.
Ez a tápláló kényeztetés az anyai féltő szeretet megnyilvánulása, amely nincs korhoz kötve, igazán sosem szűnik meg, akkor sem, ha a gyermek felnőtté válik.
Persze biztos nehéz anyaként minden időt és erőt odaadni a gyerekeknek, de én mégsem ezt érezném tehernek.
Úgy látom, nálunk a teher inkább az, hogyha a nő háztartásbeli vagy főállású anya, azt mintha lebecsülnék vagy kevesellnék, nemcsak a férfiak, hanem sokszor a nők is. „Valóban ennyi volna csak az életed?”– kérdezi szigorú, kritikus, vádló tekintetük.
Ha itthon körbenézek, és beszélgetek – a főként – fiatal nőismerőseimmel, azt hallom, hogy egy nőnek nehéz arról döntenie, mikor vállaljon gyereket. Ugyanis ha elmegy szülni, akkor azért néznek rá csúnyán, mert „kiesik” a Kémiai Intézet kutatásából, a belsőépítészeti projektből, a teammunkából, vagy helyettes spanyoltanárt kell keresni miatta. Ha érkezik a baba, messze kerülhet az előléptetés. És ha a kicsi már bölcsis vagy óvodás, az anyának nehéz visszakerülni a korábban már kiharcolt vagy beígért pozícióba. A magyar nőknek e kettősség között kell okosan és türelmesen lavírozniuk. E lágy és finom lavírozásban is rejlik a nőiesség érzékeny művészete.
A magyar nő mindennapjaiban ma is tapasztalhatók olyan „apróságok”, amelyek, ha közvetetten is, de elárulják, mi lehet a feleség pozíciója a férje mellett.
A hallgatóság soraiból felszólaló Schadt Mária szociológus annak adott hangot például, hogy a nők csak a hetvenes években nyithattak először önálló bankszámlát, és még ma is lát olyat, hogy egy banki nyilatkozaton számlatulajdonosként a férj neve szerepel, mellette egy magányos N betű, vagyis a nő, mint a férj neje. Ezt én nem vélem nagy tragédiának.
Régi gondolatnak tűnhet, mégis érvényesnek tartom ma is, hogy oldalbordaként születünk a világra, és szép szerep oldalbordának lenni.
A feleség a férj társa. Ez nem szégyen, nem hátrány, és nem zárja ki azt sem, hogy a nő e szerep betöltése mellett megvalósítsa önmagát.
Ha akarjuk, és úgy tekintünk rá, ilyen társnak lenni lehet kiváltság.
A nők a háttér ügyes művészei, élettáncuk különlegessége abban rejlik, hogy az árnyékban is tudnak virágozni. Előfordul, hogy karcsú életszáruk felszökik az őserdő fáin a fénybe, szorosan a törzsre csavarodva, mint az orchideák gyökerei. (Férfi és nő így lehetnének egyek, egymás testét ölelve levegőért.)
Részlet a beszélgetés plakátjából
Egy nő képes fényt találni ott is, ahol a férfi már nem lát. A nők a végletekig tudnak küzdeni a férjükért, a gyerekükért, a munkájukért.
De ami a legfontosabb volna – az iráni Kia szerint is -, hogy végre megtanuljanak magukért harcolni a hétköznapokban, és szánjanak időt önmagukra is. Arra kell nevelni a gyerekeket, hogy megértsék, fiúként sem ciki segíteni, elmosogatni vagy porszívózni.
Úgy érzem, nálunk egy anyának sokszor robottá kellene válnia ahhoz, hogy millió teendőjének eleget tegyen, ugyanis egy nő napjába egyaránt bele kellene férnie a férj ellátásának, főzésnek, gyereknevelésnek, munkaértekezletnek. Ezen túl még szeretne szép is lenni, és szépnek maradni, önmaga és férje kedvéért. A társadalom ezt a mintát közvetíti felé. Azonban ezért nem szabadna önmagát feláldoznia. Egy nőnek és családanyának nem kell mindig mártírnak lennie, és nem szabad hagyni, hogy azzá váljon.
Lehet, hogy a magyar nők azért teszik meg nehezen ezt a lépést, mert alacsony az önbizalmuk. A kutatások legalábbis erről beszélnek. Pedig ők ugyanazok a nők, akiket világszerte gyönyörűnek tartanak, híres a szépségük, kreativitásuk, intelligenciájuk. Még úgy is, hogy nem költenek túl sok pénzt divatra, kozmetikumokra, parfümre vagy léböjtkúrára.
Kár volna tehát alulbecsülniük sokoldalú értékeiket.
Igaz persze, hogy vannak tüskéink. A nőket mintha elítélnék például amiatt, hogy félnek gyereket vállalni friss diplomásként vagy új házasként. Esküvő és gyerek között nincs egyenlőségjel, hiába a sok kíváncsi tekintet és sürgető kérdés. Hadd döntsön arról a nő, mikor megy babázni! Mindenki máskor érzi késznek magát erre az óriási és mély változásra. Valakiben 18, valakiben 30, valakiben 40 évesen születik meg az idő és az érzés, hogy „most jöhet a kicsi, mert nagyon várom.”
Simon, aki Hollandiából érkezett, rámutatott egy vidámabb momentumra. Szerinte a magyar nők helyzete azért jobb, mint náluk, mert a magyar férfiak udvariasabbak, mint a hollandok. Széles mosollyal mesélte, milyen sokszor látja a pályaudvaron, hogy a nőknek nem kell bőröndöt cipelniük, hisz a férfiak gálánsan átveszik tőlük terhüket. És aminek még jobban örül – folytatta -, hogy itt nyugodtan mondhatja a bárban egy lánynak, hogy csinos, ártatlan bókjáért nem kap pofont, mint Amszterdamban, és a hölgy sem gondolja rögtön azt, hogy csak egy éjszakát töltene el vele. Sőt, itt a dicséretért még egy piruló, elfogódott köszönömöt is kiérdemelhet.
Robert viszont arról beszélt, hogy egyszer valakire nem segíthette fel a kabátot, mert a bájos magyar hölgy nem tudta mire vélni a gesztust. Robert szerint az illető attól félt, hogy ellopja a kabátot.
Itt van hát a kulcs hozzánk, magyar nőkhöz, valahol félúton a bőröndök és a kabátok között, a kabátzsebekben, kicsi ajándékokban. Egy átvett bevásárlószatyorban, az átengedett ülésen a metróhuzatban. Egy bepakolt mosogatógépben.
Végül szükség van udvariasan kinyitott ajtókra a művészeti, üzleti és politikai életben is, mert ide is kell a női szín, a női szív és a női látásmód. Egy változásaiban is merev világba ugyanis csak így, férfiaknak-nőknek együtt, a különbözőségek harmóniájával lehet lyukakat ütni.
Személyes történetek emléke, ezzel indultam haza, amikor a beszélgetésnek egyszer csak vége lett. Bebújtam a kabátomba. Közben eltűnt mellőlem Simon karcsú gitárja is, vállán a görbe ívekbe hajló tetoválással. Észre se vettem, hogy elrakta.
A magyar nők helyzete – ahogy a velü(n)k élő külföldi férfiak látják
Kerekasztal-beszélgetés, Pécs, 2016. 02. 08.
A párbeszéd résztvevői Golesorkhi Kia (perzsa) közgazdász, Antonio Domingo Lilon, latin-amerikai (dominikai) nemzetközi jogász és történész, Robert Wolosz, közép-európai (lengyel) nyelvész és Simon Wintermans, aki észak-nyugat-európai (holland) művészettörténész, építészeti vállalkozó és biciklista.
Az est moderátorai: Getto Katalin, Gilbert Edit.
Előzmény: Mitől nő a nő?
