Mitől nő a nő?

|

Egy nőkonferencia visszhangja

Egy nőnek kaméleonnak kell lennie, mert már rég nem csak feleség és anya. Válhat tudós nővé, doktorálhat, dolgozhat, irányíthat céget, és indulhat olimpián. Már nem kötelező fűzőt, hosszú hajat, szoknyát és erényövet viselnie. Szabad, autonóm, sikeres.

31a575_b5a038ad7a0441228c41de55646028d4.jpg_srz_p_494_213_75_22_0.50_1.20_0.00_jpg_srz

Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka

Sosem láttam még ennyi nőt egy teremben. Eljöttek megtudni, hogyan látja sorsukat egy katolikus pap, egy férfi politológus, az óind tradíció kutatója, egy fiatal színészfiú.
Meghallgatták az előadókat, nyelvészeket, irodalmárokat, kutatókat, akik elmesélték, milyennek érzik ők az életüket, a nőlétet. Őszinték voltak, szókimondók, és érzelmeik nem sodorták őket túl messzire. Olyanok voltak, mint vártuk, azt hiszem.

A konferencia kérdései megszokottak voltak, hallottuk már őket ezelőtt sokszor.
Nem először kérdezték meg tőlünk, mit gondolunk, és mi sem először kérdeztük meg másoktól, hogy például mitől nő a nő, létezik-e és létezhet-e férfias nő, erős nő, mire vágyik a nő.

Minden nő akar gyereket? Lemondhat-e a nő önként az anyaságról? Megbélyegzik-e azért, mert meddőnek született? Halálra kövezhetik-e, mert megcsalta a férjét? Lehet-e egyszerre anya, vállalatigazgató vagy Nobel-díjas fizikus? Ezek sokadik ránézésre is jogos kérdések, főleg, hogy olyan világban élünk, amely pillanatról pillanatra alakul, forog, változik, így a válaszok is mindig mások. Továbbra is van mit mondani ezekről.

Egy nőnek kaméleonnak kell lennie, mert már rég nem csak feleség és anya.
Válhat tudós nővé, doktorálhat, dolgozhat, irányíthat céget, és indulhat olimpián.
Már nem kötelező fűzőt, hosszú hajat, szoknyát és erényövet viselnie. Szabad, autonóm, sikeres.

De tényleg az? Mondják például, hogy a nő hiába dolgozik ugyanannyit, mint a férfiak, kevesebbet keres. Nehezebben nevezik ki vezérigazgatóvá. Sokszor ő csak B-terv, maradék férfipótlék. Persze nem minden nőnek ebben mérhető a siker, vagy nem csak ebben, mert valakit az anyaság teljesít ki. Vagy egy házasság. Nincs tehát egységes nőkép, szerencsére. Úgy vélem, a nőiség és nőiesség éppen ebben a sokoldalúságban rajzolódik ki.

Nők vagyunk, mert szoknyát hordunk és harisnyát-, (és persze ma már nadrágot, kefefrizurát is), mert aggódunk, izgulunk, idegeskedünk, visszakérdezünk, mert már születésünk előtt megvették nekünk a rózsaszín rugdalózót és pillangófüggönyös bölcsőt, mert már az óvodában azzal nyugtattak, hogy egy kislánynak mindig szabad sírni. Akkor is, ha nem feltétlenül akarja. Nők vagyunk, mert ismerünk és használunk olyan színneveket, mint olajkék, barackvirág vagy bézs. Könnyen adjuk és vesszük a szavakat.

A konferencia egy későn érkező férfi résztvevője azt mondta, nem kell mindig beszélni. Van, hogy a házastársaknak a csend a gyógyír. Olykor a hallgatás mond többet.

Nőéletem egyik szerencséje, hogy fehérnek születtem és európainak. Burka nélkül sétálhatok az utcán, és nem ígértek el senkinek. Nem végezték el rajtam az infibulációt egy afrikai szent rítus nevében, nem kövezhetnek meg, ha félrelépek. Olyan apa lánya vagyok, aki tudja, hogy gyermeke akkor ragyog igazán, ha tenyerén hordozza, de ettől még a lány nem lesz gyöngébb, és az apa sem puhább – vagy férfiatlanabb. És ha egy lány szerelmes lesz, a férfinak tudnia kell: „ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka.” Ilyen férjet remélek.

A konferencia kevés férfi szereplője és résztvevője szerint igenis tisztelni kell a nőket. Csodálni, mert otthagyják munkahelyüket egy kisbabáért, vagy azért, mert gyermekük kedvéért képesek kivonni magukat intellektuális közegükből. Persze csak egy időre, hisz később visszakívánják, hiányolják azt. Bizony, nem bűn beleunni a „tente, baba, tentébe”.

Mintha még mindig nem tudnánk szabadulni attól az ősi követeléstől, hogy nőként szülnünk kell, mosolyogva, korán és könnyedén. A társadalomba bele van kódolva, hogy egy nő csak akkor valódi nő, ha gyereke is van. De mi van, ha nem ez a legfontosabb neki? Ha mondjuk, csak sebész akar lenni, és semmi más? Igenis lehet úgy is szeretni egy gyereket, hogy nem hozom világra. „Szerettem őt annyira, hogy elvetessem.”

Ne sajnáljanak, csak mert meddő vagyok. Én is tudom, hogy nem lehet gyerekem. Annyiszor elmondták már, hogy sajnálják, mintha nem tudnám. Elég fájdalom így is elfogadnom, hogy ez az üres test jutott csak nekem, nem hiányoznak a semmitmondó szavak és a „de rossz lehet neked!” Ettől én még nő vagyok, nincs kinek, és nincs mit bizonyítanom. Kiabálnom kellene, hogy meghallják? Ettől még nem áll meg az életem.

Hogyan fogadd el a magad szépségét a jelen világban, ahol minden plakátról retusált arcok és testek néznek rád, feszesre merevített mosollyal? Tökéletesre ívelt szemöldök, bársonybőr, simára borotvált, epilált, gyantázott láb, sűrű, frissen mosott, beszárított haj és arányosra montírozott test. Ezt láthatod a tévében, ha kinyitsz egy újságot, vagy ha megnézed a pláza vakító kirakatát. Hiába tudod, hogy mindez nem valóság, készséggel hiszel a művi képeknek. Még mindig be tudsz dőlni. Érzed, hogy toronymagas elvárások között élsz. És nem csak te akarsz kozmetikázott testet, hanem a fiúk is. A párod. És mikor összekerültök, zavarba jöttök egymástól.

„Mikor először vetkőztem meztelenre egy férfi előtt, attól féltem, nem talál majd szépnek.
Nem retusáltak soha. Nem adhattam neki, csak a valóságot. Ennyim volt.”

Hogy legyek egyszerre szép és okos is? Mindkettőt elvárják tőlem, és én sem akarok lemondani egyikről sem. Telhetetlen volnék, csak mert holnap gyantázni fogok, és ki akarom olvasni végre az Ulyssest is? Sokszor ez nem fér bele egy napba. Úgy érzem, rövidek a napok egy lány életében.

Holnap vizsgáznom kell, és már nincs erőm hajat is mosni. Arra már végképp nem gondolok, hogy gyönyörű, szolid rózsaszínre lakkozzam a körmeim. Vörösre, feketére, haragoslilára most nem kenhetem, mert anya mindig azt mondja, ilyenkor kár a körömlakkal feltűnősködni, nehogy azt gondolják, hogy „erre volt időd, bezzeg a 11. tételt nem olvastad el.”

Sokarcúság. Ez számomra a színház. Tömény és sűrű izgalom, más bőrébe bújni, életet váltani néhány elhasznált kellékkel. Lecserélhető ruhák, levehető maszkok, letörölhető sminkek és arcok a szűrt rivaldafényben. Férfinő, nőférfi. Lehetek akár ez is.
A színpadon lehetek férfi, tökéletes álruhában, miközben megtartom női mivoltomat. Nem kell mást tennem, csak nadrágot húznom, hogy megtudjam, mit gondol egy férfi a nőkről. Olyan egyszerű, mégis nehéz. Persze. Nőnek lenni, úgy látszik, mindig bonyolult lesz…

czifrak

Czifra Krisztina a Vámkisasszonyban Fotó: Kállai-Tóth Anett

Én voltam a vámkisasszony. Maga Czifra Krisztina, a nagy visszatérő. Újra játszani akartam, bármi áron, és örültem, hogy egy nő rendez vissza a színpadra. Ő máshogy látta fehércsipkés karakteremet. Miért is nem találkoztunk eddig munkaügyben?

A fotók tetszettek a legjobban. Czifra Krisztina arcai. Egy fehérruhás nő acélkék háttérben, erős tekintete sem takarhatja, hogy lágyság van benne, vörös rúzzsal kent finomság. Keserédes keveredés, tüske egy illatos virág szárán. Ez talán a nő, számomra.
Film és cigány variációk. A vágy megkonstruált tárgya. Alig rémlik valami, csak az, hogy a későbbi előadók nehezen várták ki, hogy szót kapjanak. Elnyúlt a beszéd, mint a rétes. El is kanyarodtunk a tárgytól, azt hiszem. (A rétes mákosnak indult, aztán diósra sikerült.) Talán nem is baj. Legalább sok volt a gondolat. Az idő volt csak kevés, ez szabott csak egyedüli határt e rendezvénynek is.

Nőnek lenni, milyen az? Beszélnék róla máskor is, ha megkérdeznék…

Konferencia Pécsen, 2015. 10. 14-15.

CÍMKÉK: